Negyvenkettedik részlet - Arccal a halálnak

Drága Olvasóim! 

Íme az utolsó előtti rész, már csak az epilógus maradt hátra. Továbbra is ajánlanám figyelmetekbe a bal oldalsáv tetején található szavazást. Jó olvasást kívánok nektek, Clef. :)

***

Hagytam, hogy a világ elrohanjon mellettem. A dunai szél megmarkolta hajamat, de én nem tiltakoztam, többé már nem volt erőm. Elfogytam, de úgy istenigazából. Teljesen és megmásíthatatlanul.

Lehunytam szemeimet,- azokat, amikkel már nem láthattam volna ugyanúgy az én kis világomat. Magamba szippantottam a belváros benzingőzös levegőjét, mire a tüdőm csordultig telt a bűnös oxigénnel. A bennem hirtelen lecsökkent szén-dioxid szint jócskán megszédített. Remegve kapaszkodtam bele a Szabadság-híd korlátjába, az általam bámult víztükör pedig egyre cinkosabban hömpölygött alattam. Magába kívánt engem, a legerősebb mágnesként vonzotta elmémet.

– Azt hiszem, itt az idő- hajoltam a földre az előzetesen odahajított kémcsőért. Magamhoz emeltem, úgy bámultam a benne ide-oda táncikáló papír fecnit. Pontosan úgy éreztem magam, mint a felgöngyölt levélke- magatehetetlenül sodródtam arra, amerre az élet terelgetett.

Elegem lett abból, hogy semmit sem tehetek ellene. A magam kezébe szerettem volna az irányítást. Véleményem szerint minden embert megilletné a jog, hogy saját maga dönthessen afelől, hogy mikor szeretné itt hagyni ezt az árnyékvilágot. A balatoni nyaralás rettenetes éjszakája egy valamire rádöbbentett- meghalni a valaha volt legcsodásabb érzés. Elveszteni a mágnest, ami a földhöz vonzza testedet, vele együtt minden egyéb problémád. Ezt akartam, megsemmisülni.

– Ég veled, Kristóf!- bámultam a távoli pontként fénylő klinika felé, ahol életem egyik meghatározó férfija feküdt. Nem kellettem neki, hiszen önként eldobott.

Ironikus. Úgy tűnt, nem én voltam az első ember, aki efféle öngyilkosságon töprengett. A sötét félhomályban megvillant előttem egy girbegurba betűkkel a korlátra vetett „Ne ugorj!” felirat. Kár, hogy a „Valaki hazavár.” rész lemaradt, az talán még egy utolsó reményszikrát csiholhatott volna a magányos lelkekben.

Arcomra egy megkeseredett mosoly kúszott. Tudtam, hogy a szenvedéseim hamarosan örökre véget érnek.

A korlátba kapaszkodva fél lábbal átléptem azt, de még mielőtt rászántam volna magam a végső cselekvésre, lehunytam szemeimet. Elgondolkodtam azon, hogy mennyi mindent elrontottam az életben.

Sokáig azt hittem, hogy minden azon a balatoni éjjelen változott meg, Dr. Cséffay órái rávilágítottak arra, hogy sokkal hamarabb kezdődött a dolog, a születésem pillanatában. Talán már akkor halálra voltam ítélve, mikor papa először a karjába vett. Mindenki nevetett, csupán én bömböltem. Nos, nekem nem sikerült a közkedvelt mendemonda szerint élni- amikor utolér a halál, senki sem sírt volna. Elvesztettem őket. Mindenkit, aki valamit is számított. Anya és apa az utóbbi időben ismét egymásra talált, és a turbékolásuk közepette észre sem vették, hogy én mennyire magam alatt vagyok. Kittivel elrontottam, mi tagadás. Kristófról nem is beszélve! Kis híján megöltem őt a kegyetlen szarkazmusommal és kisgyermeki sértődékenységemmel. Túlságosan is önző voltam ahhoz, hogy túllássak azon a rohadt szemellenzőn, amit a prozopagnózia ragasztott rám.

– Örökre szeretni foglak!- suttogtam zokogva, miközben lehunyt szemeim előtt Kristóf mosolya villant meg.

Ujjaimat lassan fejtettem le a korlátról, már éppen a halálos mozdulatra készültem, de egy ismerős hang ütötte meg dobhártyámat. Döbbenten állapodtam meg, persze csak néhány másodperc erejéig.

– Cézi, ne tedd!

A megszólító irányába fordítottam könnyzápor áztatta arcomat. Legnagyobb megdöbbenésemre három felém rohanó pacát pillantottam meg. Papa egyre kétségbeesettebben szólongatott, a mögötte trappoló magassarkút viselők pedig hangos levegő után kapkodtak.

– Mindent elszúrtam!- válaszoltam vissza elcsukló hangon. Fél kézzel elengedtem a korlátot, csak, hogy a szemembe táncoló hajszálakat elsöpörhessem onnan.

– Ne mondj ilyeneket- lépett közelebb az egyik nőszemély. Bár a könnycseppek fátyla jócskán összemosta a két azonos nemű alakját, mégis tudtam, ki szól hozzám. Az édesanyám volt, aki fájdalomtól reszkető hangon beszélt. Nem érdekelte, hogy a hulldogáló esőcseppek kellemetlenül összetapasztják frissen lakkozott frizuráját, ahogyan az sem, hogy a kiskabátjába belekapó szél szemérmetlenül megvillantja kissé gömbölyded hasát. – Kérlek, hogy gyere le onnan! Hazamegyünk, és minden rendben lesz.

– Hogyne, és holnap ott folytatjuk, ahol tegnap befejeztük, igaz? Leszúrsz, mert a müzlis zacskót a frizsiderbe teszem, vagy, mert a kelleténél hangosabban hallgatom a kedvenc zenéimet- vágtam vissza szemtelenül. Nem érdekelt, mégis mennyire bántanak meg a kimondott szavak. Ideje volt szembesíteni anyát azzal, hogy teljesen tökre tette az életemet. Még akkor is, ha egyesek szerint merő szeretetből fojtott meg a túlzott elvárásaival.

– Cézi, kérlek!- cikázott végig anya arcán néhány letagadhatatlan könnycsepp.

– Mégis miért kellene a biztos megnyugvás helyett a küzdelmet választanom? Kristóf látni sem akar, ahogyan Kitti sem. Teljesen becsavarodtam, és még Milán is ott van- szipogtam rendületlenül.

A lelkem a valaha volt legapróbb szilánkokra tört. Parányibbakra, mint a tükör, amit önerőmből vertem szét, még mikor szembesültem az arccal, ami idegenül meredt vissza rám.

– Azért, mert szeretlek- lépett eggyel közelebb mama. Hangjából sosem hallott igazság erősödött ki. A szívem egy rövidke pillanatig megállt, majd élettelien dobbant fel újra. Túl rég vártam már arra az aprócska szóra, amit most villámgyorsan elém vágott.

– Ne mondd ezt! A te életedet is tönkre tettem azzal, hogy megszülettem. Mindenkinek jobb lenne, ha meghalnék!- bámultam ismét a hívogató víztükör felé.

– Kislányom, ne beszélj butaságokat! Tudtommal az emberek szabad akaratukkal dönthetnek arról, hogy megszülnek-e egy kisbabát. Szerinted, ha nem akartunk volna, akkor most itt lennél?- fordult papa felé, csak, hogy ő is megerősítse a hallottakat.

Édesapám üveges tekintettel rábólintott a dologra, miközben minden bizonnyal a Miatyánkot mormolta. Ujjait tördelve várta, hogy magam döntsek a sorsom felett.

– Cézium, kérlek, gyere le!- szólalt meg az addig némán toporgó nő. Hanglejtése elárulta őt. Dr. Cséffay volt, teljes életnagyságában. Egy kislányos mintával lenyomatolt pizsamát viselt, szabadjára eresztett ősz haját pedig a késő esti szél vitorlaként tépdeste. – Az öngyilkosságot csak a gyávák választják. Te egy erős nő vagy, aki nem adhatja fel magát ilyen könnyedén. Küzdened kell, de megéri!

– Belefáradtam az örökös harcba. A prozopagnózia, Milán, aztán Kristóf. Már semmi sem köt ehhez a világhoz. Mindent elveszettem.

– De kaptál valami újat- köszörülte meg a torkát mama. – A kistestvérednek nagy szüksége lesz rád, Cézi! Kell neki egy nővér, aki megóvja a világtól. Nálad méltóbb példaképe nem is lehetne.

– Micsoda?- szorítottam meg a korlátot egészen ledöbbenve. – Kistestvérem lesz? Mégis hogy?

– Tudod, jó ideig úgy volt, hogy nem eshetek teherbe újra. Aztán hazajött a papa, és megtörtént a csoda. Hét hónap múlva már a karodban tarthatod a picit. Csak kérlek, gyere haza velünk!- mama puha tenyerét az én kocsonyaként remegő kézfejemre tapasztotta. Tekintetemet felé irányítottam, majd egy széles mozdulattal a Dunába hajítottam a kémcsövet, amit addig jobbomon szorongattam.

– Papa, segítenél?- néztem rá kérlelőn.

Az élet hirtelen új értelmet nyert. Tudtam, hogy túl önző dolog lenne meghalni, hiszen a majdani kisöcsémnek- szinte biztosra vettem, hogy egy fiú rugdalózik mama hasában- valóban nagy szüksége lesz rám. Nélkülem elveszne a nagyvilágban. Helyettem senki sem mondaná el neki, hogy a papa fahéjas kakaója a legnagyszerűbb ital a világon, és, hogy mama őrjítően rendmániás. Tudnia kell azt is, hogy a szerelem a világ legmámorítóbb érzése, de mikor véget ér, csakis egy lyuk marad a szíve helyén. Kellettem neki, hogy mindezt átvészelje- magát az életet.

A világ leggyengébb embereként kapaszkodtam bele az édesapámba. A kinyúlt laborköpenyébe markoltam, és soha többé nem akartam elereszteni őt.

–  Szeretlek, mama!- öleltem magamhoz a nőt. Talán ez hiányozott, az addig haloványan létező, de mindig is meglévő érzések valódivá tétele.

– Minden rendben lesz, most már hárman vigyázunk rád- lehelt a hajamba egy puszit, pontosan úgy, ahogyan kiskoromban tette.

Hagytam, hogy a világ elszáguldjon mellettem, azzal a különbséggel, hogy immár én is a részévé váltam. Élnem kellett, jobban, mint addig bármikor. Érte, a kistestvéremért.