Negyvenharmadik részlet - Nyár a szemeidben {Epilógus}

Drágáim!
19 729 oldalmegjelenítés és 39 rendszeres olvasó után itt a vég- persze csak a kerettörténeté. Úgy döntöttem, hogy a későbbiekben hozok nektek még néhány előzményt, más szemszöget és kimaradt jeleneteket is. Persze csak akkor, ha akad rá jelentkező. Első körben pedig az érdekelne, hogy tetszik a befejezés. Mit gondoltok, ki az a rejtélyes ismerős idegen, aki felbukkan a végén? Jó olvasást, így - egyelőre - utoljára! :*

***

(Kilenc hónappal később.)

A kora nyár napsugarai aranylón vakították el szemeimet. Hunyorogva bámultam azokra az egyetemistákra, akikkel az utóbbi másfél órában életem részesévé váltak. Idegenek voltak, mégis úgy éreztem, hogy egészen jól ismernek- talán túl sokat tudtak meg rólam.

– Azóta pedig ilyen motivációs előadásokat tartok, mint amilyennel titeket is untattalak az elmúlt kilencven percben. Remélem azért nem sokan aludtátok át- szúrtam ki a tömegben egy kapucnis fiút, aki a padra dőlve a legigazabbak álmát alkotta meg.

– Köszönjük Cézium- vette át a szót a professzor asszony- most pedig Önök következtek. Ahogyan azt az elején is megbeszéltük, most jöhetnek a kérdések. Horvát kisasszony készségesen válaszol rájuk.

A szemüveg szigorította tekintet kérdőn siklott végig a jó néhány száz főt számláló tömegen. Kérdezők után kutakodott, persze nem tartott sokáig a hadművelet. Az utóbbi néhány hónapban hozzászoktam már, hogy sokan érdeklődve vájkálnának tovább az én cseppet sem szokványos életemben.

– Végül kisfiú lett?- állt fel egy lány, méghozzá a leghátsó sorból. – Hogy hívják?

– Igen, kisöcsém született, és egy számomra nagyon fontos személyről neveztük el- mosolyodtam el, amint a mikrofont ismét eltávolítottam ajkaimtól.

– Tuti Milán lett!- csattant fel egy hang.

– Szerintem meg Kristóf- zizegte egy másik.

A terem jócskán felbolydult, és valóságos szócsata bontakozott ki. A Kristóf - Milán kérdést sohasem hagyták kibontatlanul, de legtöbbször nem ebben a kontextusban.

– Hé, emberek!- pattant fel egy szőke lány, mire a feneke alatt hangosan becsapódott a szék. – Totál egyértelmű, hogy Kitti lett. Még akkor is, ha öccse született. Ja, és egyébként, szia, Bogyó!- villantotta rám mosolyát a lány.

– Kitti?- kérdeztem vissza meglepetten, persze nem a feldobott alternatíva kapcsán. Ő volt az, Karkus Kitti. A valaha létezett legjobb barátnő, akinek emlékét már jó néhány hónap pora ellepett emlékezetemben.

– Szerintetek, emberek- siklott végig tekintete a körülötte ücsörgő tömegen- mit érdemel az a bűnös, aki eltitkolta a legjobb barátnője elől, hogy prozopagnóziás? Csak, mert szerintem még egy esélyt, megbocsátást- vergődte át magát jó néhány diákon. Jellemző, Karkus Kitti eszesen a sor közepére csücsült be. Csúnyán kihasználta, hogy nem ismertem fel az arcokat!

– Kitti!- nyomtam a mikrofont a professzor kezébe, méghozzá gondolkodás nélkül. Boldogságtól csillogó könnycseppek gyűltek szemem sarkába, úgy öleltem magamhoz a lányt. – Hát, te meg hogy kerülsz ide?

– Érted jöttem, mert barátnők vagyunk- csókolt arcon a lány. Jó volt újra érezni azt az émelyítően vattacukros parfümöt, amit minden áldott reggel magára fújt- fullasztó koncentrátumban.

– Szóval megbocsátasz?- súgtam a fülébe, bár különösebb okom nem lett volna az elhalkulásra. A felzaklatott diákok egymás arcába hajolva susmorogtak. Nem voltak primitívek, hamar leesett nekik a tantusz.

– Sohasem tudnálak gyűlölni- csillogott az ő szemében is egy árva könnycsepp. – Különben is kíváncsi vagyok a kisöcsédre, ha már egyszer rólam neveztétek el- kacsintott rám ravaszul. Arcán egy kaján vigyor nyugodott. Boldog voltam, hiszen ismét mellettem volt.

– Igazán nem szeretném félbeszakítani a nagy egymásra találást, de az óra véget ért. Mindenki figyelmét köszönöm, viszont látásra!- harsogta a kissé túlkoros nőszemély, de cseppet sem érdekeltek a szavai. Talán meg sem értettem őket igazán.

***

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy- dőltem Kitti vállára, miközben a mézédes virágokkal körbeültetett udvaron sétálgattunk.

– Én pedig azt, hogy végül mégis a BME-n kötöttél ki. Mindig azt motyogtad, hogy nem neked való, mert nem vagy az a tudós típus. Valahogy nem tudlak elképzelni a dokiköpenyben- viháncolt a tőle már jól megszokott módon.

Önkénytelenül felhorkantam. Furcsa, de az ember mit sem felejt, még hosszú hónapok alatt is. Úgy éreztem, mintha csak néhány óra telt volna el azóta, hogy Kittivel először vitattuk meg az élet nagy dolgait, a stégen csücsülve, néhány üvegcse vodka társaságában.  Persze azóta minden megváltozott- a kelleténél kissé elgondolkodtatóbban.

– Tudod, sokat formálódtam. Beláttam, hogy a BME elleni tiltakozás csak egy rejtett lázadás volt anya ellen. De már minden rendben, most boldog vagyok- szippantottam egyet az illatos tavaszvégi levegőből. – Már legalább fél éve nem gyötörnek pánikrohamok sem- tettem hozzá büszkén.

– Ez nagyszerű, büszke vagyok rád! Talán kellett neked egy nagy pofon, hogy önerőből talpra állj!- nedvesítette meg kissé kicserepesedett ajkait a lányka. – Én is boldog vagyok, tudod, Tengó megkérte a kezemet. Semmit sem szeretnénk elhamarkodni, de érzem, hogy ő az igazi.

– De hisz ez csodás!- bújtam a szőke tincsek közé. Őszinte mosollyal viszonoztam Kittiét, de a szívem egy pillanatra önkénytelenül is elszorult.  

– És neked van most valakid?

– Nem, nincs- bújtattam arcomat két tenyerem rejtekébe. Voltak szokások, amiket akarva sem tudtam leküzdeni- többek között ezt sem. – Igazából egy dolgot szúrtam el nagyon, a szerelmi életemet. Most már tudom, mi lett volna a helyes döntés, de már késő. Milán és Kristóf is eltűnt az életemből.

– Sohase mondd, hogy soha- kacsintott rám Kitti. Egy pillanatig úgy éreztem, mintha tudna valamiről, amiről nekem fogalmam sem volt.

Egy magas alak lépett elénk, arcát egy kapucni takarta. Ezer közül is felismertem volna, ő volt az, aki gyakorlatilag végigaludta az előadásomat.

– Lenne egy kérdésem, amit az előadás után nem volt módon feltenni neked- köszörülte meg torkát. Hangját eltorzítva mélyítette, a végtelenségig, és még annál is tovább.

– Talán nem kellett volna végigaludnod- böktem neki oda, és Kittit karon fogva próbáltam kitérni előle.

– De ezt nagyon fontos lenne megtudnom- sietett elénk, és ismét utunkat keresztezte. Lerántotta fejéről az addig arcát takaró kapucnit, és sejtelmesen elmosolyodott. – Emlékszel még rám?

Kitti mosolyogva tovább szaladt, mintha csak tudta volna, hogy a döbbenettől földbe gyökerezett lábam. Na, meg zavarni sem szeretett volna.

Hirtelen elszorult a torkom, és a bőröm minden egyes millimétere izzani kezdett. Az, amin egyébként is milliónyi bizsergető bogárka rohangászott fel-alá.

– Nem tudom, ki vagy. Nem tudom, honnan ismerlek. Csak azt, hogy ott van a nyár a szemeidben.

Ő volt az. Az arc, ami majd’ egy éve kísértett magányos éjszakáimon, később pedig a fájdalmas nappalokon. Haját játékosan összegabalyította a finom májusi szellő, ami szempárjában is ismerős táncot lejtett.

– Tehát nem ismersz fel- konyult le feje, és zavarodottan bámulta az egyetemisták lépteitől poros utat.

– Az ember sosem felejti el azt, akit igazán szeretett- ragadtam meg a távozni készülő kezét.

Egy lépéssel közelebb loptam magam hozzá, csak, hogy lássam, hogy szemeiben ott lobog-e még az irántam érzett szerelem tüze.

– Mégis hogy kerülsz ide?- nyeltem nagyot, hiszen mámorító illata egészen elgyengített. 

Finom ujjával végigsimította arcomat, meg sem állva ajkaimig. Lassan fölém hajolt, és ellágyult hangon lehelte ki szavait:

– Megkaptam az üzenetedet. Tudod, azt, amit a kémcsővel együtt a Dunába hajítottál.

– Jaj, ne! Az elég gáz ötlet volt- kúszott ajkamra egy mosoly, talán a világ legboldogabbika.

Szempáron egy pillanatig elidőzött a fiú csuklóján. Egy végtelen-szimbólum mosolygott vissza rám, pontosan olyan, amilyen az enyémet is díszítette.

– Ez…- tűrtem fel ingének ujját, csak, hogy még jobban láthassam.

– Tudod, egyszer egy lány azt mondta nekem, azért tetováltatta a csuklójára, hogy mindig emlékezzen rá, mire képes két nulla együtt.

– Két nulla együtt maga a végtelen- formáltam ajkamra a szavakat, egészen megdöbbenve. Nem hittem, hogy létezhet ember, aki hozzám hasonló nézeteket vall. A legtöbben a végtelen egyébként sem hasonlítanák két eldeformált nullához, számukra egy fektetett nyolcas. Talán ebből is látszott, hogy Horvát Cézium másképp látja a világot. – Te vagy az én másik felem? A kiegészítő nullám?- sütöttem le megzavarodott tekintetemet.

– Ígérd meg, hogy soha többé nem hagysz elmenni. Szeretlek!

– Egy pillanatra sem- csókoltam ajkára válaszomat.

Tudtam, hogy minden szenvedés azért a pillanatért volt. Érte, és a szerelmünkért. Mámortól izzó tenyerem borostás arcát simította, miközben mélyen magamba szippantottam illatát. Azt, ami mindennél erősebb vágyat keltett bennem. Tudtam, hogy ő a kezdetem, a végzetem, az életem. A mindenem. Csak ő létezett, és én. Minden más a kettőnk által kirekesztett világban maradt. Még egyszer nem hagytam volna elmenni őt. Szükségem volt a szerelmünkre, ami mindenen átível.

Vége