Negyvenegyedik részlet - Hagylak menni

Drága Olvasóim! 

Elhoztam nektek egy újabb részletet, és bármennyire is fáj, már csak kettő maradt hátra. Remélem ismét a kedvetekre valót alkottam, illetve továbbra is ajánlanám figyelmetekbe a bal oldalsáv tetején található szavazást! Ölellek titeket, Clef. :)

***

Ami valaha is számított, már rég elveszett. Kristóf, a szerelme és a legnagyobb boldogságom. Kitti, a barátsága és az egyetlen mentsváram. Magamat hibáztattam, ki mást is lehetett volna? Ostoba voltam, és naiv. Azt hittem, az élet minden korábbi csorbát kiköszörült, de csak még jobban összegabalyította a fonalakat.

– Cézi, most akkor mi van?- rebegtette rám szempilláit kérdőn Milán.

Nem értettem, mégis hogy lehet annyira tapintatlan, hogy Kristóf – talán halálos- ágya mellett ücsörögve a kettőnk dolgáról faggasson.

– Mi lenne? Kedd- próbáltam meg egy másodpercig régi fényemben tündökölni, de már nem éreztem magaménak a figurát.

– Úgy értem- harapta meg ajkait, pontosan úgy, ahogyan mindig is imádtam- velünk. Vagy veled és a fiúval- bökött állával az eszméletlenül fekvő felé.

– Milán, én őszintén- csuklott el hangom erőtlenül- nem tudom. Az van, hogy Kristóf nekem mindennél fontosabb- túrtam hajamat, mintha az csak egy pillanatra is elrejtene a világ szúrósan rám meredő szeme elől.

– Irántam már nem érzel semmit?- nyelt nagyot kétkedve.

– Milán, én tényleg nem tudom- roskadtam magamba. A lelkem és a szívem egyszerre szűnt meg létezni, legalábbis a maga valójában. Féltem, dideregtem és kivert a víz- mindezt tökéletesen egyszerre. A szinkron szócskát nem is definiálhatná az ember ennél megfelelőbben.

– Cufi!- ragadta meg államat, csak, hogy tekintetemet magára irányítsa. – Mondd a szemembe, hogy már semmit sem érzel irántam, és én elmegyek. Örökre.

– Nem megy- kaptam el arcomat, még mielőtt egy meggondolatlan csókban érhettek volna össze ajkaink. Rettenetes hatással volt rám, még mindig, egy kórházi szobában is.

– Tehát azt érzed, amit én- kúszott ajkára egy tagadhatatlan mosoly.

– Nem tudom, hogy te mit érzel, de Kristóf volt az, aki mellettem állt, még akkor is, mikor azt hittem, hogy gyereket várok tőled. Ő úgy szeretett, ahogyan te sohasem. És tudod mit? Őt érezni sokkal eufórikusabb érzés volt. Talán ez a szerelem. Talán az, amit irántad érzek, a hiábavaló vágyódás. Az álmatlan éjszakák, mikor magányosan forgolódva azt vártam, hogy kopogj be az ablakomon, mint régen. Te mégsem jöttél, egyszer sem.

Milán rubintvörös ajkai csodálkozva nyíltak szét. Annál igazabban még sohasem szóltam hozzá, de már elegem volt. Abból, hogy azt várja, minden előzmény nélkül a nyakába ugorjak, és abból, hogy azt akarja, minden fájdalmat tegyek semmissé- pedig azok nélkül nem lehetnék az a Horvát Cézium, akivé váltam. Kristóf mellett.

– Cézi, én sohasem akartalak téged ilyenné tenni- pattant fel székéből meglepetten.

– Milyenné?- kérdeztem vissza villámgyorsan.

– Ilyen elkeseredetté és ilyen bizonytalanná. Azt hiszem, talán most okosabb lenne távoznom.

– Talán- vágtam rá ismét, de oda sem néztem. Féltem, hogy akkor még az eddigieknél is jobban elgyengülnék. Nem csak szavaimmal, de tetteimmel.

– Egy valamit azért jó, ha tudsz- fordult vissza az ajtóból. – Én várni fogok rád, dönts akárhogy is- azzal becsapta maga mögött az ajtót.

Otthagyott engem, egészen magatehetetlenül. Nem tudtam, hogy a nekem intézett mondatok, vagy egyre szertelenebbül feldobbanó szívem tesz bizonytalanabbá. Nem voltam biztos semmiben.

Kristófot bámultam, és álomtól elnehezedett fejemet tenyerére hajtottam. Megnyugvást kerestem, amire nehezen ugyan, de karjai közt rátaláltam.

***

Egy arcomat finoman megsuhintó kéz érintésére eszméltem. Azt hittem, még mindig álmodom, hiszen Kristóf kinyitott szemekkel bámult engem, erőtlenül pislogva.

– Te? Te? Te?- nyeltem nagyokat, arra várva, hogy a megfelelő szavak nyelvemre tévedjenek. – Felébredtél?- rúgtam ki magam alól a széket, amin addig kényelmetlenül mocorogtam.

– Visszatértem- válaszolt erőtlenül.

Hamuszürke arcán a kora délutáni napsugarak lejtettek aranyszínű táncot. Lassacskán beköltözött szemeibe az élet, amit könnyelműen eldobott volna magától. Hirtelen megszédültem, a megdöbbent boldogság fekete fátyollal vonta be előttem a világot.

– Kristóf, én azt hittem, sohasem kaplak vissza!- bújtam hozzá gyengéden, hiszen nem szerettem volna fájdalmat okozni gyenge testének. – Megyek, szólok az apukádnak. Leszaladt a büfébe, máris jövök- rohantam az ajtó irányába, de ő még idő előtt megálljt parancsolt nekem.

– Még mielőtt idehívnál mindenkit, szeretném, ha tisztáznánk valamit- próbált meg felülni ágyában, de arcát kétségbeesett fájdalom vette birtokba.

– Ne mozogj, szerelmem!- súgtam a fülébe aggódva, majd visszahuppantam kemény székembe. Vigyorogva szorítottam szívemhez a bal tenyerét, csak, hogy ő is érezze boldogságtól meggyorsult kalapálását.

– Azt hiszem, az lenne a legbölcsebb, ha hagynánk egymást menni- nyögdécselt gyenge hangon. Először azt hittem, csupán a temérdek beléerőltetett gyógyszer beszél helyette, de tekintete nem hagyott bennem kétséget. A világ legkomolyabb embereként pislogott rám.

– Most miért mondod ezt? Kristóf, én nem akarlak elveszíteni! Csak téged szeretlek- próbáltam meg visszavenni a tőlem elragadott kézfejét, de nem hagyta magát.

– Cézi- nyelt nagyot ismét. – Mindent hallottam, amit Milánnal beszéltél. Érzem, hogy valamennyire szeretsz, de még magad sem tudod, mi az igazán fontos neked. Majdnem meghaltam miattad. Nem vagyunk egymással jó hatásra. Rádöbbentem, hogy nekünk ez nem megy.

Dühösen kirúgtam magam alól a széket, és immár talpra állva folytattam dialógusunkat. Fájtak a nekem szegezett szavak, a legjobban azért, mert tudtam, hogy minden egyes betűjük igaz.

– Nem tudok nélküled élni- zokogtam addigra.

Azzá a szánalmas féreggé alacsonyodtam le, aki sohasem szerettem volna lenni. Sírva esedeztem valaki bocsánatáért, még akkor is, ha tudtam, veszett ügy.

– Cézi, én most hagylak téged menni!- emelte meg kezét, és a kijárat felé mutogatott. Nagyot nyelt. Láttam rajta, hogy neki is fáj, legalább annyira, mint nekem.

– Ha ezt akarod. Isten veled, Kristóf! Szeretlek- suttogtam utolsó szavamat, habár annak kellett volna legnagyobb erőt adnom.

– Kisfiam!- lépett a kórterembe Ferenci Attila. Talán már az ablakból kifigyelte, hogy imádott gyermeke magához tért. A világ legboldogabb embereként ölelte magához, és úgy tűnt, soha többé nem eresztené.

Az ajtófélfának dőlve néztem még őket néhány pillanatig. A könnycseppek fátyla egyre jobban elmosta a világot előlem, nem láttam mást, mint homályos foltokat. Úgy döntöttem, bármennyire is fáj a búcsú, elmegyek. Méghozzá örökre. Túlságosan is szerettem Kristófot ahhoz, hogy semmibe vegyem a kérését. Odapislogtam, de ő már ügyet sem vetett rám. Nem számítottam neki, többé nem.