Negyvenedik részlet - Elveszve

Kedves Olvasók! 

A figyelmetekbe ajánlanám a bal oldalsáv tetején szereplő szavazást. Breaking news- éjszaka befejeztem a Nyár a szemeidben írását, még három rész maradt hátra a végéig. Remélem a hátralévő időben is velem tartotok! :)

***

Erőtlenül támaszkodtam a lepattogzott festéktől érdes korlátnak. A semmibe bámultam, egyenesen a kórház erkélyéről. Irigyeltem a távoli hangyaként szaladgáló autókat, az ő szívüket nem tépkedte megannyi kétely,- hiszen nem is volt nekik.

Hagytam, hogy a felhők könnyeként hulló vízcseppek arcomat áztassák. Ahhoz már túl gyenge voltam, hogy sajátokat hullajtsak, így legalább a látszat megmaradt. A hűvös szellő pulóverembe szökött. Hiányzott Kristóf érintése, az, ami utolsó mentsvárként boríthatta volna lángba elkékült testemet. Úgy éreztem, hogy az eseménytelenül lepergő órák nem csak az ő, de az én jövőbeli kilátásaimat is kegyetlenül felfalják. Nélküle nem akartam létezni, soha többé.

– Még mindig semmi?- húztam be magam mögött az erkély ajtaját. A didergető szél még utoljára hajamba kapott, én mégsem abba borzongtam bele. Sokkal jobban megrémisztett Kristóf élettelenül elszürkült arca. A mereven lehunyt szempárja, ami néhány napja még olyan igazul mosolygott vissza rám.

– Az előbb, mintha köhintett volna egyet, de azon kívül…- rázta meg a fejét lemondón Ferenci Attila.

Legbelül széttépett az érzés. Az ürességé, ami feketelyukként tágult a lelkem helyén. Egy árva könnycsepp gördült végig arcomon, de még idejében útját álltam. Nem szerettem volna, hogy a férfi még az én gondjaimat is magán cipelje. Enélkül is éppen elég galibát zúdítottam a nyakába- akarva, akaratlanul.

– Megőrjít ez a tehetetlenség- kaptam bele kócos hajamba, és, ha már úgyis arra tévedtek ujjaim, kifésültem egy gubancot. Bárcsak a problémák is ilyen könnyen orvosolhatók lettek volna, egy határozott mozdulattal semmissé tehetők. Persze a tündérmesékből rég kinőttem már.

– Hidd el, hogy engem is- csuklott el hangja, amint fejével a tehetetlen bábként fekvő Kristófra irányította tekintetét. – De Cézi! Erősnek kell maradnod, a te állapotodban kerülni kellene a stresszt. Ha a fiam felébred, szeretném, ha egy egészséges és életvidám lány mosolyogna vissza rá- erőltetett ajkára egy furcsa görbületet, amit még a leglazább értelemben véve sem nevezhetnénk vigyornak.

– Adná az ég!- temetkeztem két tenyerem közé.

Elcsukló hangom sírásra készült, még ha én mindennél erősebben ellenálltam volna. Halk cipőkopogás ütötte meg fülemet, ami egyre vészesebben közelített felém. A finom bőrből készült lábbeli finoman meg-megreccsent a gumipadlón. Attila bácsi – azt kérte, így szólítsam – meleg hangon szólt hozzám ismét. Fölém hajolt, úgy simogatta szétszéledt copfomat. Józan perceimben sohasem kötöttem volna lófarokba, hiszen mama szerint ez a viselet csak még jobban kiemeli egyébként sem láthatatlanul nagy homlokomat.

– Cézi! Fejezd be az önmarcangolást. Mindenki csinál butaságokat, nem te tehetsz erről!

– Higgye el, hogy ha visszaforgathatnám az időt, sosem vágnék Kristóf fejéhez annyi butaságot. Én mindennél jobban szeretem a fiát. Akár meg is halnék érte- zokogtam öntudatlanul. Amint rájöttem, mégis miféle vallomás hagyta el az ajkaimat, jócskán meglepődtem. Mindig is sejtettem azt, ami végre kimondásra került. Kristófnál fontosabb embert még nem sodort az utamba az élet szele.

Imádtam őt. A mosolyát, és a nevetését. Azt, ahogyan zavarodottan az állát birizgálta, miközben arca éltető pírba váltott. A legjobban mégis azt szerettem, amivé mellette váltam. Egy igazi és őszinte emberré,- akit azelőtt csupán álmaimban láttam. Vele úgy éreztem, hogy ismerem magam, még akkor is, ha egy idegen arca bámult vissza a tükörből.

– A fiam meggondolatlan volt. Ő beteg, Cézi, aki gyakran csábításba esik. Te csak kitoltad azt az időt, amit tisztán tölthetett. Ezért rettentően hálás vagyok neked- ölelt magához, és karjaiban néhány pillanatnyi megnyugvásra leltem.

Csodáltam őt, hiszen a legtöbb ember rég kihajított volna a kórteremből. Én voltam az a lány, aki mindent tökre tett- a fiát is beleértve.

– Vele akarok maradni, örökre- léptem Kristóf ágya mellé, és nyárfalevélként remegő tenyerembe zártam selymes kézfejét. Úgy szorítottam, ahogyan az erőmből telt, hogy érezze, én sohasem hagyom el őt. Többé, legalábbis.

***

– Horvát Cézium!- száguldott végig egy dühös hang a dobhártyámon.

Önkénytelenül is megfordultam, csak, hogy lássam, mégis ki szólongat. Persze utóbb rádöbbentem, hogy hiányos arcmemóriám fényében lehetetlen művelet lenne. Szempárom jó néhány másodpercig a körülöttem bolyongó tömeget vizslatta, de végül megpillantottam egy ismerősen himbálózó nyakláncot, egy büszke „K” betűt.

– Szia!- köszöntem erőtlenül. Néhány kóbor könnycsepp még mindig arcomon díszelgett, próbáltam minél hamarabb eltitkolni őket.

– No lám, akkor mégsem vagy olyan vak? Felismertél engem?- fűzte dereka köré addig dühödten kalimpáló kezeit.

– Kitti, kérlek, hogy ne haragudj rám! Tudom, hogy nagyon bunkó voltam veled- léptem volna eggyel közelebb, ám ő váratlanul meghátrált.

Sértődötten forgatta szemeit, nem törődve azzal, hogy szemöldökei lassacskán a homloka közepére tapadnak. Búzaszőke loknik keretezte tekintete, ha képes lett volna rá, nyomban megöl.

– Azt hittem, barátnők vagyunk! De tévedtem, hiszen Karkus Kitti mindig téved!- köpte a képembe fájó mondatait.

Nem törődött azzal, hogy a kórház folyosói halkabb csevejekhez szokott. Kifakadt, és bár fájt beismernem, teljesen jogosan tette. Egy utolsó szemétláda voltam, vele is. Gyűlöltem magamat, és lassacskán elhittem azt, amit addig csak sejtettem- Horvát Cézium szociális kapcsolatokra képtelenül, magányosan hal meg egy kanapén, tizenkét macska körében. Még akkor is, ha mindennél jobban gyűlölte őket.

– Kitti, mindig is a barátom leszel- ragadtam volna meg karját, de ő undorodva tért ki érintésem elől.

– De te már sohasem leszel az enyém- rázta meg a fejét lemondón. Már nem is a fékezhetetlen dühöt láttam megcsillanni szemeiben. Sokkal inkább a merő közönyt, ami talán az előbbinél is jobban fájt. Ha már semmiféle érzelem nem fűz valakihez, teljesen elvesztettük őt. Pontosan úgy, ahogyan Kitti engem- még akkor is, ha minden erőmmel visszaforgattam volna a történéseket.

– Kitti, kérlek, ne mondd ezt!- kapkodtam levegő után, pontosan úgy, mint mikor pánikroham kínzott. Ám ez az érzés jóval terhesebb volt annál. Egy láthatatlan kéz mellkason vágott, elüldözve onnan minden szép érzelmet. Csupán az üresség maradt, a fájó semmi.

– Te tehetsz mindenről! Arról, hogy többé a szemedbe sem tudok nézni, és arról is, hogy Kristóf élet halál között lebeg. Mondd csak, hány életet tennél még tönkre azért, hogy önző módon megleld a saját „boldogságodat”? Van neked szíved, vagy csak úgy általában véve érzelmeid?

Dühösen a falnak csapta magát, öklét fájón a korlátnak verve. Rekedt hangon felszisszent, úgy pislogott vissza rám. Arra a válaszra várt, amit talán sohasem lettem volna képes megadni neki.

– Cézi!- lépett a hátam mögé egy hang, helyesebben a tulajdonosa. – Mondd csak, minden rendben?

– Ne most, Milán- fordultam felé egy pillanatra, de akkor is csak félvállról.

– Milán? Az a Milán?- szorított sarokba Kitti. – Juhász Milán?- bökött állával a mögöttem állóra.

Undortól megzavarodott tekintete jócskán végigmérte a fiút, talán egyetlen egy porcikáját sem hagyta ki.

– Ismerjük egymást?- szűkültek össze az akkori fényviszonyok közt búzakék íriszei. Kíváncsian pillantott Kittire, majd rám, és egy lépéssel közelebb jött hozzánk. Pontosan annyira, hogy mindkettőnk tökéletesen láthassa őt.

– Tehát akkor így állunk- biccentett egyet a lány, mit sem törődve a neki szegezett kérdésnek. – Kristóf egy jó kis pótlék volt, eljátszogattál vele, aztán kidobtad a kukába, mert a tökéletes nagy szerelmed visszatért Amerikából. Tudod mit, nem is olyan nagy szám, mint ahogyan előadtad- vonta meg a vállát, és közönyösen távozott.

– Nagy szerelmed?- lépett elém Milán, mintha nem lett volna nélküle is épp elég bajom.

– Hagyj most!- löktem félre, csak, hogy Kitti után siethessek. – Hé, várj már!- kiáltottam utána, mire ő egy rövidke másodpercig megálljt parancsolt eltökélten száguldozó lábainak.

– Cézi! Nekünk befellegzett, többé nem vagyunk barátok. És tudod mit? Talán soha nem is voltunk. Túl sokat hazudtál nekem- rázta le válláról jobb tenyeremet.

Hagytam. Hagytam menni, hiszen tudtam, hogy ezúttal mindent elszúrtam. Nem volt kiút, többé már nem. Szerettem volna mindent semmissé tenni, a szavakat, amikkel Kittit és Kristófot bántottam, de nem ment. Ha valóban létezett volna a szakállas muksó, aki a Mennyország vattacukor felhői közt trónol, nem vett volna el tőlem mindent.

Az ember esendő, én pedig túlságosan is kiszámítható voltam. Ugyanabba a hibába estem. Mindent egy lapra tettem fel.