Harminchetedik részlet - Kimaradt szívdobbanások

Magam sem tudtam hogyan, de Milánék házánál eszméltem. A korhadófélben lévő kerítést két hónap alatt sem sikerült rendbe hozniuk, persze minden pénzüket Cintike kezelése emésztette fel. 

Rengeteg szép emlék kelt életre bennem- a nyári szalonnasütéseké, miután az udvar közepén felvert sátorban aludtunk, és képesek voltunk órákon keresztül a jövőről beszélgetni. Arról, hogy miként képzeli el magát Milán, igazi rocksztárként. Persze tudtuk, hogy belőlem sem lesz orvos, bármennyire is sajnáltam a beteg kisgyermekeket- talán ezért is gyűlöltem minden egyes fehérköpenyest, de már csak azokat is, akik doktori titulust biggyesztettek a nevük elé.

– Cézi, hát te meg mit keresel itt?- sietett elém az addig félmeztelenül fűnyírózgató Milán.

– Igazad volt, Kristóf végig átvert engem. Kihasználta, hogy prozopagnóziás vagyok- borultam a nyakába zokogva.

Nem érdekeltek az addig vaskosan betartott szabályok, ahogyan az sem, hogy a Juhász fiú rútul elárult engem- csak két kézre volt szükségem, aki engem feltétlenül átölel.

– Prozo micsoda?- kérdezett vissza értetlenül. Sejtettem, hogy a magyarosított elnevezést kellett volna használnom, hiszen sosem tanult orvoslástant- és egyébként sem az eszéről ment híre.

– Arcvak vagyok Milán- bámultam bele szemeibe, egy rövidke pillanatra pedig lélegzetem is elakadt. – Azon az éjszakán- utalgattam egyértelműen- mielőtt a vízbe csúsztam, bevertem a fejemet, attól vesztettem el az eszméletemet. Az agyamnak egy olyan része sérült meg, ami miatt soha többé nem leszek képes felismerni az arcokat. Még azokat sem, amiket azelőtt minden nap láttam.

– Én végig azt hittem, hogy önként ugrottál fejest a Balatonba.

– Jézusom, te mégis mit képzelsz rólam? Még miattad sem lennék öngyilkos!- löktem el magamtól egy pillanatra, és arcomra egy vékonyka mosoly ült ki. Viccesnek találtam, még a feltételezést is.

– Egyébként akkor most már minden világos. A képen, amin egy fiú és egy lány ölelkezik, nem én vagyok rajta. Az egyik csoporttársam félrészegen posztolta, azt hitte, a saját profilján barangol- telepedett le a kerítés tövében. A füvet tépkedte, éppen úgy, mint legutóbbi őszinte beszélgetésünk alkalmával.

– Ez teljesen komoly?- bámultam rá kikerekedett szemekkel. – És én ezért szenvedtem hetekig. Ha tudom, hogy senkid sincs, talán sosem futok Kristóf karjaiba- csaptam homlokomra, és a világ legmegszégyenítettebb embereként fojtottam vissza lélegzetemet. Azt reméltem, Isten megkegyelmez nekem, és azon nyomban elveszi az életemet.

– Én csak téged szeretlek, Cufi!- vágta rá gondolkodás nélkül. Akkor és ott elhittem neki- ellenben a balatoni vallomással.

Rettenetesen elbizonytalanított, hogy immáron a teljes igazságot ismertem. Mind Milán, mint Kristóf részéről. Fájt, hogy utóbbi csúnyán átvert, de mégiscsak imponált némiképp, hogy az első igazi szerelmem nem hevert ki engem röpke fél hónap alatt.

– Cintike hogy van?- váltottam témát villámgyorsan. Tudtam, hogy nálam már csak egy nő érdekli őt jobban, a Down-kóros kishúga. – Rég láttam már őt.

– Nagyon hiányzol neki, de ezt leszámítva jól van. Mármint az állapotához képest- tette hozzá fancsali képpel, miközben én megszorítottam tenyerét. És ő hagyta nekem, nem úgy, mint én Kristófnak.

***

Mindig is gyűlöltem- ugyanakkor titkon mégis rajongtam- Milán elvetemült ötleteit. Úgy gondolta, jó kis móka lenne belógni a gimnáziumi tornaterembe, és ott iszogatni egyet- a régi szép idők emlékére.

A teret csupán telefonjaink halovány fénye töltötte meg. Láttam, amint a sötétben még idegenebbé váló arcával engem vizslat. Azt várta, hogy a boros üveg után nyúljak, csak, hogy ő is hasonlóan cselekedhessen, és akkor egy rövidke másodpercig egyesülhessenek ujjaink.

– És arra emlékszel, mikor rányitottunk Székesre a matek szertárban? Éppen triplacsokis tortát falt. Onnantól nem is volt kérdés, hogy átenged-e téged matekból- kortyoltam bele az alkoholba, aminek gőze már jócskán megszédített.

– Ó, de a legjobb mégiscsak Földesi tanár úr volt! Elég volt a szép és okos Cézit egy mélyen dekoltált pólóban elé küldeni, és máris elfelejtette, hogy éppen történelem esszét kellene írnunk.

Milánnal egy ütemre horkantam fel. Kuncogásunk egybefonódott, akárcsak a tekintetünk, amit le sem vettünk a másikról. Furcsa,- de kellemes- érzés volt őt látni. Ismét és olyan közelről. Már egy leheletnyi haragot sem éreztem iránta, inkább csak a vonzódást, ami új lángra lobbant lelkemben. Miután a tudomásomra jutott Kristóf titka, már szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy fele annyira sem volt igazi a kettőnk dolga, mint amilyennek én képzelni szerettem volna. Becsapott, és ez alól semmi sem oldozza fel.

– Még mindig szépnek találsz?- kúsztam hozzá egészen közel. Ő viszonozta gesztusomat, így már néhány pillanatnyi távolság sem volt kettőnk közt.

– Mi az, hogy! Cufi- tette hozzá gyönge hangon. Arra várt, hogy ajkaink újraegyesüljenek, de egy láthatatlan erő megálljt parancsolt nekem. Milán helyett a boros üveget csókoltam meg.

A tornatermet vadonatúj csengőhangom töltötte be, az, amit még Kristóf állított be nekem. Azt ígérte, mindig úgy fog szeretni, ahogyan azt a dalban megírták. Mekkorát tévedtem! Mekkorát tévedett!

– Kitti- olvasta le a kijelzőről Milán. Nehézkesen, hiszen nyelvét jó néhány korty alkohol kócolta össze. – Ez az a Kitti, aki elküldött engem a sunyiba?

– Bocsi, de ezt muszáj felvennem- bólintottam kérdésére válaszként. – Szia!- szóltam bele a telefonba bűnbánó hangon. Rettentően bántott, hogy úgy faképnél hagytam a barátnőmet, holott ő semmiről sem tehetett.

– Cézi!- szipogta, és betűit elkeseredett zokogás szaggatta.

– Mi az?- pattantam fel ijedten. Megmagyarázhatatlan rossz érzés telepedett a lelkemre. Rettegtem, a gyomrom pedig görcsbe rándult- az okát persze nem is sejtettem.

– Kris… Kris…- próbálkozott meg a lehetetlennel, de az őt fojtogató sírás nem engedte szóhoz jutni.

– Mi történt?- perdült táncra a világ, körülöttem, de nem velem.

Kitti néhány másodpercnyi szipogással büntetett meg. A világ szétszakadt bennem. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, és abból a kevésből, amit kiértettem nyöszörgéséből, Kristófról lehetett szó.

– Az apukája talált rá. Túladagolta magát- rendezte mondandóját egy villámgyorsan elhadart mondatba.

Levegőért kapkodtam, de úgy éreztem, minél több oxigén jut a tüdőmbe, annál hamarabb fulladok meg. Rettentően megszédültem- mintha csak az élet keze csapott volna tarkón. Szívszaggató könnycseppek cikáztak végig arcomon, és már azt sem tudtam, hogyan kell szólásra nyitni ajkamat.

– Ugye nem halt meg? Kitti, mondd, hogy nem!- ordibáltam a hajamat tépkedve. Azelőtt sosem keltem ki magamból, legalábbis olyasfajta intenzitással nem- a falat püföltem, és azt sem érdekelt, hogy már a fakó félhomályban is jól látható vércseppek bugyognak ki öklömből.

– Újra kellett éleszteni. A következő hetvenkét órában dől el minden.

A szőke lány szavai éles késként kaszabolták szét lelkem még megmaradt darabkáit. Abban a pillanatban legszívesebben meghaltam volna- Kristóffal együtt, de inkább helyette. Nem érdemelte meg, hogy- nyilvánvalóan miattam- meghaljon.

– Melyik kórházban van?- kérdeztem vissza különösebb habozás nélkül.

Szinte meg sem vártam a lányka válaszát, erőtlenül a földre rogytam, telefonomat pedig a kemény parkettára ejtettem.

Milán csak bámult, magatehetetlenül. A fejét vakarta, pontosan úgy, mint mikor végtelenül zavarban volt- semmit sem sejtett, a szavakat pedig ellopta tőle a döbbenet.