Harmincnyolcadik részlet - Drága Cézi!

Drága Olvasóim!
Meghoztam a legújabb részletet, remélem ezúttal is velem tartotok! ;) A következő részlet kissé különlegesebb lesz, ugyanis Kristóf szemszögéből olvashattok majd...
***

A szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem, menten megfojt- talán meg is érdemeltem volna. Levegőért kapkodtam, és csak remélni tudtam, hogy elérek a kórház kapujáig. Az üvegezett ajtón sápatag fény kúszott át. Tudtam, hogy már nem vagyok messze a célomtól.

Az egész testem beleborzongott a gondolatba, hogy akármelyik pillanatban elveszthetem Kristófot. Őt, a fiút- csupa nagybetűvel. Reszkető tenyerem ügyetlenül tolta el az útját álló bejáratot, és abban a pillanatban még az sem érdekelt különösebben, hogy talán ájultan rogyok a földre. A sokk egészen kiváló terapeuta, egy rövidke pillanatig sem gondolkodsz azon, hogy a pánik talán ismét rád telepedhet. Mit meg nem adtam volna azért, hogy mindösszesen annyi problémám legyen!

– Apa- szóltam a telefonba elcsukló hangon. A könnyek nem csak lelkemet, de arcomat is jócskán eláztatták már akkorra, az egész életem korábbi törekvése hamuként semmisült meg. Már nem akartam erősnek látszani, egyáltalán nem.

– Cézi, mi a baj?- hangja rekedt volt, és az ijedtség mélyítette.

Néhány pillanatra volt szükségem, még ahhoz is, hogy levegő után kapjak. A zokogás nem csupán el,- de meg is fojtotta szavaimat. Éreztem, ahogy apa légzése egyre szaporábbá válik, ami persze érthető is volt. Rettentően megrémíthettem.

– Apa, apa- próbáltam meg minden erőmmel a mondandómra összpontosítani. Az előtér korlátjának dőltem, máskülönben azonnal a kemény gumiszőnyeg részévé váltam volna arcommal.  

Éreztem, ahogyan egy láthatatlan kéz egyre közelebb húz magához, a földhöz. Testemet minden erő elhagyta, sőt, talán még a lelkem is vele együtt szállt. Abban a pillanatban azt éreztem, amiről sosem hittem volna, hogy igaz lehet. A szívem száz darabra hasadt, ám ezúttal nem úgy, mint mikor Milán összetörte. Sokkal jobban fájt, szinte eltiport. Engem, a lányt, aki mindig erős akart lenni- és elbukott.

– Kristóf a kórházban fekszik, és épp az életéért küzdenek- töröltem le egy arcomon végighulló könnyet. Gyűlölködve néztem végig, ahogy tenyerem érdes felszíne magába szippantja. Úgy képzeltem, Kris is ilyen aprócska vízcseppként illan el, nyomot sem hagyva maga után.

– Kislányom!- felelt apa. Hangja kimért volt, hiszen próbált megnyugtatni, csakhogy azt nem is sejtette, szándéka már régen halálra ítéltetett. – Próbálj meg lehiggadni, a te állapotodnak nem tesz jót, ha elhagyod magad. Gondolj csak bele, mi lenne, ha pánikrohamot kapnál?

– Papa, ide tudsz jönni?- lábaim cserben hagytak engem, és bármennyire is tiltakoztam volna ellene, lassacskán a földre csúsztam. Hátamat élesen végigszántotta a korlát, majd a rendezetlen foltokban lepattogzott fal. Bármennyire is betegesen hangzik a dolog, élveztem a fájdalmat,- hiszen tudtam, hogy ez a legkevesebb, amit érdemlek. A méltó büntetésem még csak nem is közelített a dologhoz. 

Minden további kérdezősködése és mondata elhalványult a fülemben. Olyan volt, mintha csak a testem létezett volna, a lelkem pedig a végtelen felé szárnyalna. Magatehetetlenül ücsörögtem a kórházi folyosón, mit sem értve a körülöttem zsibongó világból. Egy kedves arcú nővér lépett hozzám, és megszólított, de nem törődtem vele. Hagytam, hogy ez engem gyötrő gondolatok teljesen magukba szippantsanak- mit sem törődve mással.

***

Papa el sem mozdult mellőlem. Úgy, ahogy volt, kémiai vegyszerek áztatta köpenyben- biztosan nagyon sietett, ha még átöltözni sem volt ideje- kuporgott mellettem.

– Drágám- súgta a fülembe, nem, mintha megérdemeltem volna az empátiát- nem kellene megkeresnünk Kristóf apukáját. Ő biztosan többet tud nálunk.

– Épp ez az, amire nincs szükségem. A tényekre. Apa, ha Kris meghalt, én nem akarok tovább élni- borultam a nyakába. Zokogó vállaim meg-megütötték mellkasát, de őt cseppet sem érdekelte a dolog. Velem volt, és csak ez számított. Mindkettőnknek.

Dr. Horvát Jenő nevét nem a túlzott együttérzés tette legendássá, ám akkor és ott úgy hittem, nála alkalmasabb ember nem szoríthatná a kezemet. A sápatag fény szemembe szökött, és az egyébként is könnyfátyolos látószférámat még annál is jobban elmosta.

– Kristóf nem halt meg. Nem halhatott meg. Bár eleinte nem tetszett, hogy körülötted legyeskedik, de aztán megbékéltem vele. Cézi, ő tiszta szívéből szeret téged, higgy csak nekem, a vén rókának. Az igaz szerelemhez mindig is jó orrom volt. És tudod, ha valakit mindennél jobban szeretsz, nem hagyod el, soha. Gondolj csak rád és rám. Mindig visszatalálunk egymáshoz.

Apa egy halovány csókot lehelt homlokomra,- arra, amit minden bizonnyal tőle örököltem. A mellkasának támasztottam fejemet, úgy tettem, ahogyan egészen aprócska gyermekként. A szívverését hallgattam, és egy rövidke pillanatig hittem a csodákban. Abban, hogy minden rendbe jöhet.

– Cézium?- lépett elém egy könnyeimtől szétfolyó alak. A hangja ismerősen csengett, tudtam, hogy csakis Kristóf papája lehet.

Kezét csípőre tette, úgy bámult rám. Bár nem láttam őt tisztán, éreztem a lelkéből szétáradó kétségbeesést, amit széles mozdulatai tovább erősítettek.

– Jó estét, Cézi apukája vagyok!- tette meg a szokásos illemköröket az idősebbik Horvát, persze ő is sejtette, hogy mindennek nem akkor jött el az ideje.

– Ferenci Attila- vágta rá kurtán és kimérten.

– Kristóf? Csak mondja azt, hogy életben van- téptek szét a szavak, csak, hogy utat törhessenek maguknak. Legbelül már nem hittem semmiben.

– Jelen állás szerint semmi sem biztos, de küzd- nyelt nagyot, hiszen a könnycseppeket nehéz volt visszafojtania. Pedig nem volt mit szégyellnie, neki nem.

– Ha meghal, én vele megyek- simítottam végig homlokomat a kocsonyaként reszkető tenyeremmel. Egyre szaporábban emelkedett mellkasom, de tudtam, hogy ki kell tartanom. Nem adhattam fel, addig nem, míg a remény legapróbb szikrája ott lobogott az alagút végét.

– Ki fog tartani, érted- guggolt mellém a férfi, és apához mért gondoskodással simította végig az arcomat. Egy pillanatra Kristóf érintését véltem benne felfedezni.

– Mindenről én tehetek- rikoltoztam ki a világnak. A folyosón lézengő nővérek és ápolók egy rövidke pillanatig rám meredtek, de hamar tovább is álltak, hahotás csevejt folytatva egymással. Mit is sejthettek mindarról, ami bennem tombolt. Csakis azt sajnáltam, hogy mindeddig úgy viselkedtem, ahogyan ők- szívtelen szörnyetegként.

– Erről senki sem tehet, a fiam a drogok függője. Ha te nem lennél, már sokkal hamarabb megtörténhetett volna a dolog. Tudod, Kristófot egy mélydepressziós korszakból rángattál ki. Volt, hogy enni sem akart- Ferenci Attila ajkán keserédes mosoly időzött. Sokkal többre tartott annál, amennyit valóban értem. Szinte biztosra vettem, hogy a fia színezett ki neki, akár a leggyönyörűbb festményt. A valóság viszont egészen másról tanúskodott, egy magatehetetlen csotrogány voltam. Kris nélkül egy hatalmas nagy nulla.

– Én tehetek mindenről- ismételtem meg kétségbeesett mondatomat, amit a fölém hajolt férfiak értetlen arccal fogadtak. – Ő megosztotta velem a titkát, azt, hogy a hírnév tönkre tette. És én ahelyett, hogy melléálltam volna, még jól belé is rúgtam. Azt mondtam, hogy számomra megszűnt létezni. A rohadt egómat védtem helyette- zokogtam a világ legszánalmasabb embereként. Sohasem éreztem még akkora fájdalmat, mint ami akkor a földbe tiport. Hatalmas bakancsával jócskán megtaposott, és, ha még mindez nem volna elég, elnyomott, akár egy cigarettacsikket. Egy parányi piszok voltam, az egész univerzummal szemben.

– Cézi!- bökött oldalba papa, és egy pillanatig harag mélyítette hangját. Csakhamar észbe kapott, és úgy hitte, nem az volna a legalkalmasabb pillanat arra, hogy megszidjon kegyetlenségemért.

– Önök Ferenci Kristóf hozzátartozói?- lépett közénk egy orvos, fehér köpenye mereven körvonalazta testét. Kérdőn járt végig rajtunk tekintete, válaszra várakozott. Arra, amit egyikőnk sem mert megadni neki.

A torkomban lévő gombóc néhány milliszekundum alatt százszorosára dagadt- bár sohasem képzeltem volna, hogy fokozható még a dolog. Szinte biztosra vettem, hogy keresztet vethetünk a barátomra, és vele együtt mindenre, ami még számított nekem ezen a sárba tiport nyüves kis életben.

– Az édesapja vagyok- emelte magasba a kezét, mintha csak iskolában lett volna.

Ferenci Attila nagyot nyelt, talán a legnagyobbat. Lélegzetvisszafojtva várta azt, hogy elérkezzem az igazság pillanata. A doktor a szíve fölé biggyesztett zsebébe nyúlt, és egy megtépázott levelet nyújtott felénk.

– Nem tudom, mégis milyen titkos kód a „Cézium”, de ez áll a borítékon- tekintete egészen hitetlenül kúszott végig az említett tárgyon. Mindösszesen arra várt, hogy valaki elvegye tőle, és ő már indult is a dolgára.

– Doktor úr!- szólt utána az aggódó édesapa. – Hogy van a fiam?

– Változatlanul- bökte oda félvállról, majd sietve távozott. Sokkal jobban lefoglalta a főnővér csinos hátsója, mint az az aprócska tény, hogy Kristóf élet és halál közt járt, félúton.

Rájöttem, miért nem lettem volna jó orvos, még ha színjelessel végeztem volna az egyetemen, akkor sem. Belém a hírhedt Cézium szarkazmus ellenére is több empátia szorult, mint belé valaha is fog. Pedig azt hittem, a nullánál nincs lejjebb.

– Azt hiszem, ez neked szól- hajította az ölembe a levelet, majd sietve távozott. Bármennyire is próbált ellenállni, a bizonytalanság utolsó porcikáját is felemésztette.

A borítékot bámultam, és a férfias Kristóf-betűk mentén végigsimítottam azt. Ajkamba haraptam, hiszen rettentően megrázott a dolog. Fogalmam sem volt róla, mégis mi állhat benne, de rettegtem, hogy porrá zúzna, minden egyes mondata.

– Én most egy kicsit magadra hagylak. Kérsz kávét?- kapaszkodott a korlátba papa. Kissé megfáradva csoszogtak léptei, de én még nála is erőtlenebb voltam. Mindösszesen egy fejrántással tudtam válaszolni kérdésére.

Sietve feltéptem a levelet, a Kristóf illatú papírlapot remegő kezeim közé szorítottam. A könnyeim megöntözték a sorokat, itt-ott nehezen olvasható pacává változtatva a valaha csinosan meghurkolt betűket.

– Drága Cézi! Az emberek hazudnak, folyton csak hazudnak. Szerelmet, gyűlöletet, közönyt. Én hozzád mindig őszintén szóltam- a legigazabb szavakon. Az egyetlen bűnöm, hogy nem mertem rád bízni a legféltettebb titkomat. Azt, amit most mégis elárulok neked…