Harminchatodik részlet - Hazug szerelem

Bár némiképp aggasztott, Milán mégis honnan szedhetett annyi baromságot, nem hagytam, hogy rám telepedjenek a negatív gondolatok. Mosolyt erőltettem arcomra, úgy léptem be a kocsmába- abba, amit immáron a Last First Kiss névtáblával fémjeleztek.

– Szia, Bogyó!- ugrott a nyakamba Kitti, mire én alig győztem kisöpörni a számból szöszi tincseit.

– Juj, de jó kedved van ma. Szia!- köszöntöttem jóval nyugalmasabb modorban.

– Kitti, drága, inkább engem ölelgess így- vonta magához a lányt egy számomra idegen arcú férfi. Próbáltam valami különlegesebb ismertetőjegyeket keresni, de minden egyes pillantásom sikertelenségbe fulladt. Kristóf festékes arccal támolygott elő a szomszédos helyiségből. Bágyadt képpel dörzsölte meg szemeit, majd egy hatalmasat ásított.

– Tengó, nem szeretnél inkább nekem segíteni? Szép dolog az asszony a háznál, de a férfimunka még mindig minket terhel- szigorította meg szavait, de tekintete mosolyra fakadt. Sokkal érzelmesebb lélek volt ő annál, mint, hogy sárba tiporja a friss szerelmesek légyottját.

– Szóval akkor ti most…?- szakítottam félbe saját magamat, és ezúttal én szorítottam magamhoz Kittit.

– Az utóbbi néhány nap annyira gőzös volt, hogy nem tudtam neked elmondani, pedig hidd el, te lettél volna az első. Így viszont Kristóf egy kicsit hamarabb értesült a dologról- magyarázkodott a szőke ciklon, miközben frissen lakkozott körmét véletlenül hajához ragasztotta.

Kristófhoz léptem, és egy megszokott- ám annál hevesebb- csókkal köszöntöttem. Mosolyogva karoltam át, de közben fél szemmel a szerencsétlenül hadonászó Kittit bámultam.

– Ne kalimpálj, Kicsim!- állította meg a keljfeljancsiként ide-oda billegőt Tengó.

– Ó, jaj, ide olló kell- léptem közéjük én is, csak, hogy saját szememmel mérhessem fel a károkat.

– Most voltam fodrásznál, ennyire szörnyű lett?- kérdezett vissza bután a lány, mire a két fiúval egy ütemre kacagtam fel.

Tengó érzelmes hangon próbálta megnyugtatni a lányt, de nem járt túl sok sikerrel.

– Hallod, Tangó!- szólítottam meg a fiút, mindösszesen egy betűt tévesztve. – Szerintem a legjobb az lenne, ha elmennétek a sarki boltba körömlakklemosót venni. Azzal még menthető a helyzet.

– A nevem Tengó. Lábtengó- mímelte James Bond magyar szinkronjának hangsúlyozását.

– Kedves Tengó, már csak egy napszemüveg hiányzott a tökéletes összhatáshoz- tapsoltam meg a produkciót, méghozzá nevetve. Úgy hittem, valamiféle baráti mizéria lehetett ez az ócska utánozósdi.

– Na, uzsgyi! Mielőtt még Kitti úgy jár, mint a vergődő légy a pókhálóban- bökött az ajtó felé állával az újdonsült tulajdonos.

Több sem kellett a szerelmeseknek, kézen fogták egymást, és elindultak az ajtóhoz. A lányka egészen viccesen festett- még a tükörfalon keresztül is. Ügyetlenül emelte meg bal kezét, máshoz viszont fejét horgasztotta le, csakis azért, hogy a két testrésze egy szintbe kerüljön. Fárasztó útja lehetett a boltig!

– Még jó, hogy te nem vagy ilyen bénácska- csókolt meg ismét Kristóf, ám akkor sokkal hosszabban. A még festetlen falnak döntött, úgy simult hozzám. Éreztem, amint egész teste megfeszül a közelségemtől, persze megállj parancsolt a vágyainak. Észhez térve támasztotta meg kezét arcom két oldalán, úgy bámult rám. Szempárja éppen óceánkékben pompázott- egészen biztosan színváltó volt. Éreztem, ahogyan egészen lelkemig hatol vele, és én nem bírtam tovább magamban tartani a kérdéseket.

– Kristóf, te tényleg híres vagy?

A meggondolatlan szavak hallatán elnehezülve hulltak le tenyerei. Kiábrándult tekintettel hátrált meg, úgy tűnt, Milán szavai mégsem voltak teljesen jogtalanok.

– Mégis honnan veszed ezt?- szegte meg a „Kérdésre kérdéssel soha” hangzatú íratlan parancsot.

– Milán mondta- böktem rá őszintén. Valahányszor rám nézett Kris, igazmondó szemei megbűvöltek. Képtelen lettem volna hazugságokkal álltatni. – Szólni akartam róla, hogy felkeresett, de még nem volt rá alkalmam. Csak most.

Nagyot nyeltem, úgy várakoztam reakciójára. Lábam földbe gyökerezett, szinte mozdulatlanná váltam a félelemtől. Pontosan úgy, mint egy-egy pánikroham alkalmával- és pontosan ugyanazon okból, rettegtem, hogy ebből a helyzetből bizony nincs menekvés.

– Milán, Milán. Mindig csak az az idióta Milán!- csapta meg a falat ököllel, mire annak milliónyi aprócska darabja a földre hullott. Pontosan úgy, ahogyan a szívem is. – Vajon miért érzem azt, hogy sohasem leszek neked elég jó? Mindig ott lesz Milán. A Milán, a csodálatos Milán. Az a Milán, aki meggondolatlanul megdug téged, aztán meg lelép Amerikába. Az a Milán, aki hazajön, és mindenbe belerondít- hangja egyre csendesebbre váltott.

Megszelídült arccal pislogott vissza rám, hiszen meglátta az időközben szemembe férkőző könnycseppeket.

– Ne haragudj, Cézi! Nem akartam neked hazudni- huppant el a közeli csocsóasztalra, én pedig hozzá hasonlóan cselekedtem. Éreztem, hogy ez a vallomás hosszú időt vesz majd igénybe. – Tudod, tényleg híres vagyok, helyesebben csak voltam. Még tinifejjel alapítottunk egy bandát két haverommal, és egyszer csak azon kaptunk magunkat, hogy befutottunk. A lányok a lábaink előtt hevertek, miközben a pénz csak úgy gyarapodott a bankszámlánkon. Az volt életem legsötétebb korszaka. A menedzser lánya magába bolondított, aztán faképnél hagyott egy másik zenészért, ráadásul még az apám is eltűnt. Hülye fejjel botrányokba keveredtem, míg egy nap az elvonón nem ébredtem.  

– De miért nem mesélted ezt el nekem?- patakzottak a könnyek arcomon. Fájt, minden egyes szava. Az, hogy én a legapróbb titkomat is rábíztam, de ő csak egy kis darabkáját adta nekem cserébe.

– Te voltál az első lány, aki nem a régi tetteim alapján ítélt meg. Fel sem ismertél, és ez végre új lehetőségeket adott. Valamire, ami igazi- kúszott mellém, és tenyerébe próbálta zárni az enyémet. Persze én sértődötten felpattantam onnan.

– Mégis mit képzelsz te magadról? Semmivel sem vagy különb Milánnál. Sőt, te nem csak szerelmet, hanem egy komplett személyiséget hazudtál!- ordibáltan teljesen kikelve magamból. – Te csak egy drogos srác vagy, telis tele beteg tévképzetekkel.

– Cézi, kérlek, ne mondd ezt! Én szeretlek téged, még akkor is, ha te ezt másképp látod. Sohasem akartalak bántani, tényleg csak az igazi szerelemre vágytam- próbált karjába zárni, de én durván ellöktem magamtól.

– És én barom még téged választottalak volna- kaptam fel a pultra hajított táskámat, és a bejárat felé siettem.

Kristóf meg sem próbált feltartóztatni. A sarokban kuporgott, és arcát térdei közé temette. Nem bámultam túl sokáig, de úgy tűnt, az elkeseredett zokogás rázza vállait.

– Számomra halott vagy!- böktem oda neki, még mielőtt becsaphattam volna magam mögött az ajtót.

Kegyetlenül vágtam hozzá szavaimat, nem törődve azzal, hogy már azok nélkül is széttapostam a lelkét. Végigszáguldottam rajta, akár egy landolni kívánó repülőgép. Fájt úgy otthagyni őt, hiszen a szívem mélyén tudtam, hogy nem nekem van igazam. Persze túlságosan is összezavarodtam ahhoz, hogy ésszerűen cselekedjek.

– Te meg hová mész, Bogyó?- kapta el tekintetemet a lépcsőnél nekem ütköző Kitti.

– El innen. Soha többé nem akarom látni azt a celebmajmot. Sohasem gondoltam volna, hogy képes lesz a szemembe hazudni!- ordibáltam szavaimat, akár egy dühtől tajtékzó boszorkány.

– Cézi, nehogy azt mondd, hogy nem tudtál róla, hogy híres! Te nem ebben a világban élsz, vagy csak szimplán vak vagy?- húzódott a lány ajkára egy halovány mosolyfoszlány.

– Arcvak vagyok, most már te is tudod- hámoztam le magamról Kitti kezét, és a képébe vágott igazsággal együtt otthagytam őt.

Futásnak eredtem, és nem érdekelt merre, csak menekültem. Kristóf, a barátnőm, és az érzelmeim elől,- de legfőképpen magamtól szerettem volna megszabadulni. Örökre.