Harmincötödik részlet - Név a szívben

A citromillattól hömpölygő levegő egyre ütemesebben kúszott orromba. Dr. Cséffay egy újabb őrült ötlettel állt elő- persze az ő olvasatában ez is egyfajta feszültségoldó terápiás kiegészítőként funkcionált.

A háttérben nyugalmas dallamok hangjegyei perdültek táncra. Szemhéjaimat lehunyva kellett tartamon, egyre nehezebb volt ébren tartani magamat. A gondolatok egyre lassabban kavarogtak bennem- az általam elképzelt óceánhoz hasonlóan. Finom víztükrét képzeletben megsimogattam, és úgy éreztem magam, mint egy bennszülött. Már csak a fűszoknya illúziója hiányzott a teljes hitelességhez.

– Most próbálj meg mellkasi légzést használni, Cézium! Ez tehermentesíti a szívet. Ha jól begyakorolod a dolgot, egy-egy roham esetén is hasznodra válhat a technika- magyarázott a dilidoki, de hangját egyre távolabb sodorta tőlem az álomszerű kép.

Jól esett kiszakadni a valóságból, és egy pillanatig nem gondolni a Kristóf-Milán ügyre, csakis magamért léteztem. Na, meg azért az álomszép helyért, amit magam előtt láttam.

– Jól van, most háromtól visszafele számolok, és mire az egyhez érek, teljesen éber leszel- cselekedett szavainak megfelelően.

Hallottam, amint léptei a parkettán recsegnek, bizonyosan a háttérzene lekapcsolásán ügyködött. Furcsa, de talán még sohasem éreztem magamat annyira nyugodtnak, mint akkor.

– Egy. Cézi, nyisd fel a szemeidet!- adta ki a kemény utasítást, és, hogy biztosan elérje a kellő hatást, egy hangos tapsban egyesültek tenyerei. Fájdalmasan felszisszent, de talán meg is érdemelte a dolgot. Kellett neki erősködni.

– Ajj, ne. Most miért kellett visszarántania ide?- támaszkodtam meg a kanapé karfájában. Kiábrándult arccal bámultam a nőre, miközben ő elmélyülten jegyzetelgetett.

– Azt hiszem, fontos lenne megbeszélnünk néhány dolgot. Úgy is, hogy már teljesen magadnál vagy- jelentette ki diplomatikusan, vonásai meg sem rezdültek.

– Úgy is?- csattantam fel, és csak remélni tudtam, hogy nem fecsegtem felesleges ostobaságokat, miközben ő boszorkányosan elkábított.

Cséffay ajkára ravasz mosoly kúszott, érdektelenül az ölébe vágta mappáját, rám nézett, és így szólt:

– Idézem szavaidat: „Ott van Kristóf, akiről már kezdtem azt hinni, hogy szeretem. Aztán visszajött Milán, és minden a feje tetejére állt. Totál elbizonytalanodtam.” Hát kisanyám, szépen belenyúltál a tutiba- fűzte hozzá kommentárját, a tőle megszokott laza szlenggel. Gyakran eltűnődtem, mégis hogyan fér össze benne a lázadó kamasz szókincse és a komoly felnőtt felelősségtudata. Furcsa figura volt, de már egészen a szívemhez nőtt.

– Maga mindig képes szólásra bírni. Netalán boszorkány?- söpörtem ki a szemembe hulló hajzuhatagot. Kínosan kuncogtam, de, csak, hogy őt is hasonló cselekvésre késztessem. Féltem, hogy ezúttal túl messzire mentem.

– Naná, a Vasorrú Bába, személyesen- nyújtotta felém kezét, merő heccből.

– Ha már úgyis tudja a fél igazságot, talán elmesélhetném az egészet. Tudja, magán kívül nincs kivel megosztanom ezeket a problémákat. Apa és anya eddig folyton veszekedett, most viszont egymásba vannak gabalyodva, de teljesen. Kitti lenyakazna, ha megtudná, hogy még mindig Milánról fantáziálok, Kristófhoz pedig nyilván nem rohanhatok ezzel a hírrel. Valahányszor megsértem őt, az a benyomásom támad, hogy elvesztek belőle egy újabb darabot.

Torkomon megállíthatatlanul száguldottak végig a szavak, akár a fékeveszett kamion az autópályán. Cséffay megértően bólogatott, és hagyta, hogy ezúttal én beszéljek. Azt tette, amit kellett. Hallgatott. Meghallgatott.

– Az egész történet a Balatonon kezdődött. Milánról már meséltem, ahogyan arról is, hogyan lettem arcvak. Teljesen összetörtem, mondhatni, hogy a darabjaimra hullottam. Aztán jött Kristóf,- na meg ugye Kitti- és életet lehelt belém. Tetszett, hogy állandóan belé köthetek és ő szemtelenül vissza is vág. Érzelmeket váltott ki belőlem, ő először. Végül beadtam a derekamat, és bármennyire is szégyellem, de vele is lefeküdtem.

– Ebben semmiféle szégyellnivalód nincs, Cézi. Fiatal vagy és vonzó. Az lenne a nagyobb probléma, ha nem érdekelne a dolog. Na, és mondd csak, azóta rájöttél, mit is jelent a frigid szócska?- utalt egyértelműen az első veszekedésünkre, aminek ő is fültanúja lett. Arcára érdeklődő, ugyanakkor kacér mosoly szökött, és akkor rájöttem, miért is lett pszichológus- imádott az emberek életében vájkálni, persze a pletykás vénasszony imázs divatját múlt hóbort. Ezért lett ő lélekbúvár.

– Jézusom! Az rettentően ciki volt- csaptam a számra, mintha csak akkor mondtam volna ki a „fogalmam nincs mit jelent” szócskát.

– És valóban frigid?- firtatta tovább, hátha érdemleges információhoz jut.

–  Nem, épp ellenkezőleg. Még engem is lángba borított- simítottam végig karomat, pontosan azon az útvonalon, ahol Kris szántotta végig. Éreztem a bizsergést, ami még azóta sem hagyott alább. Sőt, a hiányától csak még tovább duzzadt.

– Igazán nem szeretnék indiszkrét lenni, de azt hiszem, te is tudod a választ a kérdésedre. Még, ha tudat alatt is.

– Mégis mire?- szűkültek össze szemeim értetlenül. Észbe kaptam és hagytam, hogy karom erőtlenül a szófára hulljon.

Cséffay tréfás kedvében lehetett. A tolla után nyúlt, és villámgyors skiccet firkált papírjára. Diadalittasan felmutatta művét- akár Picasso, de vele ellentétben Cséffay alkotása legalább értelmezhető volt. Sohasem voltam oda az absztrakt művészetért.

– Kristóf?- olvastam ki a szabálytalan szívecskébe kapart nevet. A betűket alig sikerült kibogoznom egymásból, de végtére is értelmesnek tűnő következtetésre jutottam.

Hitetlen tekintetem még annál is hitetlenebb szikrákat szórt magából. A hatvanas éveit taposó nő meglazította kontyát, mire addig megfeszült homloka kényelmesebb pozícióba térhetett.

– Bocsánat, a Cézi lemaradt- pótolta hiányosságát septiben.

– Még mindig nem értem teljesen, mire is céloz- tetettem az ostobát, holott teljesen világos volt számomra, mégis mit szeretne kihozni a dologból. Talán még ő sem volt elég bátor ahhoz, hogy valós szavakba öntse a választ. Félt, hogy egészen ostobán hangozna.

Dr. Cséffay mélyen magába szippantotta a citromos illatot- elmondása szerint idegességölő szérumot használ, én viszont úgy véltem, ez egy újabb ámítás a részéről. Egy ötéves kislány még be is dőlne a dolognak, na, de én!

– Dehogynem érted, csak rettegsz az igazságtól. Félsz, hogy azzal, ha bevallod magadnak az igazat, örökre elvesztenéd Milánt. De tudod, van az a mondás, aminek a lényege annyit tesz, ha egyszerre két férfit is kedvelsz, mindenképp a másodikat válaszd. Ha az elsőt igazán szeretted volna, sosem kerül képbe Kristóf.

A lelkemről egy Mount Everestnyi kőszikla gurult le- tökéletesen egyszerre. A doktornő végre kimondta azt, amire én gyáva voltam, és amit a lelkem mélyén már régóta éreztem. Bármennyire is fontos volt nekem Milán, a helyét- sok egyéb továbbival- lassacskán Kristóf hódította meg. Pontosan úgy, mint a háború félidejében győztesként tetszelgő hadvezér.

***

Könnyed mosollyal toltam homlokomra a napszemüvegemet. A nyár végét járó sugarak finoman csókolták meg sápatag bőrömet, és én csak élveztem, amint Kristófhoz hasonló módon simogatnak. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, úgy sütkéreztem a kora délután fényében.

– Tudod, igazán jól áll neked, mikor mosolyogsz- szólított meg egy hang. Szélsebesen csapódott ki szemhéjam, és hitetlen képpel meredtem rá. Milánra,- aki mindig a legrosszabbkor tűnt fel.

– Azt hittem, érthetően fogalmaztam a múltkorában. Soha többé nem akarlak téged látni, bőven elég volt belőled öt év, és egy nyári kaland is- löktem volna el magamtól durván, ám ő masszívan ellenállt.

Éreztem, amint mellkasának összes izma egyszerre feszül meg. Egy másodpercig eszembe juttatta a kettőnk beteljesülésének éjszakáját.

– Azt hittem, hogy érthetően fogalmaztam a múltkorában- utánozta mondatomat. Úgy tűnt, azon az egyetlen magyar órán mégiscsak figyelt, mikor az ismétlésről, mint hatásfokozóról tanultunk. – Nem foglak még egyszer elveszteni.

Megpróbálkoztam a lehetetlennel- kikerülni a hegyként elém tornyosuló Milánt. Többek között ezért is éreztem magam jobban Kris mellett. Ő legalább nem tűnt égimeszelőnek.

– Olyan ez, mint a pénz. Ha nem a tiéd, nincs mit veszteni- kacsintottam rá a barátomtól ellesett módon. Reméltem, hogy kemény szavaim végre eltántorítják őt eltökélt szándékától.

– Cézi, te mindig is az enyém voltál- ragadta meg a karomat, és nem eresztett addig, míg nem viszonoztam pillantását- ez nem változhatott meg alig két hónap alatt.

– Eressz el!- szabadítottam ki magamat szorításából. Életemben először éreztem azt, hogy nem vágytam Milán közelében lenni. Sőt, mi több! Undorodtam tőle, hiszen már nem egy lánnyal játszotta el a dolgot.

– Hogy hívják?- eresztett el, mire karom erőtlen tiltakozással a törzsem mellé hullt. Durcásan csípőmnek tapasztottam azt, és arcába köptem a kért nevet.

– Kristóf. Ferenci Kristóf- hangsúlyoztam ki, Isten tudja mi okból.

Milán arcáról egy pillanatra minta lefagyott volna a mosoly. Jeges vonásai megdöbbenten feszültek egymásnak, mindösszesen arra vártam, mikor törik ripityára a maszkja.

– A zenész Ferenci Kristóf?- nyíltak el ajkai.

– Gitározik, ha az zenének számít- vágtam rá közönyösen.

– Sohasem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz, Cufi. Egy drogos celebfiúval vigasztalódsz?

– Honnan tudod, hogy drogozott?- nyeltem nagyot, ám az, hogy celebnek nevezte, csak ezek után realizálódott bennem.

– Ahonnan mindenki más, aki olvas újságokat, vagy néz tévét. Néhány éve a botrányaitól voltak hangosak a műsorok. Csak azt ne mondd, hogy neked erről sejtelmed sem volt? Csak azt ne mondd, hogy fogalmad sincs róla, kivel jársz!- rajzolt a levegőbe több tucatnyi macskakörmöt utolsó szava elkuncogása közben.

– Tévedsz. Nagyon is tudom, de téged már nem ismerlek, Milán- ingattam fejemet ide-oda. Lenéző arccal meredtem rá, majd szó nélkül távoztam.

Nem értettem, mégis miféle sztáréletről hadovált nekem, de olyan érzésem volt, hogy csak egy kicsinyes bosszú volt a részéről. A napokban közzétett képem alapján egészen egyszerűen utánanézhetett Kristófnak- még a drogos ügyleteinek is, hiszen a papája fejes az egyik kerületi rendőrkapitányságon.