Tizennyolcadik részlet - Hazug csók

Kedves Olvasók! 

A vártnál hamarabb tudtam hozni az új részt, íme a bejegyzés. Ezen felül, ahogyan ígértem, készültem nektek némi meglepetéssel. Az első ezek közül egy rendezvény, ami (megfelelő jelentkezőszám esetén- eddig úgy tűnik, vannak lelkes emberkék) az "Arcok a klaviatúra mögül" címet viseli. Az ötlet gazdája én lennék, de ez ne tántorítson el senkit! :D Egy blogger-olvasó- minden érdeklődő találkozó lenne, körülbelül az őszi szünetben. Akit érdekelnek a részletek, lépjen csak be ebbe a csoportba: Arcok a klaviatúra mögül. Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk! 

***

Az udvarból hangos tányércsörömpölés szűrődött felénk. Szinte biztosra vettem, hogy papa ügyetlenkedésének bizonyítékait hallhattuk.

– Ahogy megbeszéltük. Majd én válaszolok helyetted- intettem rendre Kristófot.

A fiú beleegyezően rábiccentett a dologra. Szemmel láthatóan szerepére készült, bár talán kissé korán kezdte el.

– Azért köszönni köszönhetsz majd- tártam ki előtte a gondosan megmunkált kaput.

– Rendben- súgta oda egészen halkan.

– És a lányod hová tűnt?- ütötte meg fülemet Kondákorné sipákoló hangja.

–  Néhány percen belül megérkezik, nemrég üzent nekem- szabadkozott mama.

– Egyébként nem tartom helyesnek, hogy ennyire szabadjára ereszted őt, Anita. Egy tisztességes lánynak ilyenkor már semmi dolga nincs az utcákon.

– Szép jó estét!- tapasztottam arcomra egy megjátszott mosolyt.

Önelégülten néztem farkasszemet Kondákornéval. Lehűlve eresztette el a kezei közt szorongatott boros poharat. Tekintete kíváncsian járta végig Kristófot. Az irigység szikráit láttam kipattanni szemeiből.

– Ő meg ki?- bökött a nő a jobbomon feszengő fiúra.

– Hát, ő…- csuklott el hangom, hiszen bármennyire is eltökéltem, mégsem tudtam hazudni.

– Cézium udvarlója, Ferenci Kristóf- lépett közénk mama. Ez egyszer végtelenül hálás voltam neki, amiért jócskán elferdítette a valóságot.

– Így van- ragadtam meg azt a kezet, ami nyomokban sem hasonlított Milánéra. Kismilliószor ábrándoztam már arról, hogy egy nap büszkén állhatok a szüleim és azok elit barátai elé életem szerelmével. Nos, az a pillanat elérkezni látszott- csak éppen nem a megfelelő személy tenyerét kulcsoltam át.

– Jó estét- nyögte ki nehézkesen. Kristófot jócskán leforrázhatta a rögtönzött színjáték. Valójában véve egy pillanatig sem terveztem, hogy szerelmet hazudok majd, csak, hogy borsot törhessek Kondákorné orra alá, az élet viszont ismét meghazudtolt. Méghozzá egészen csúnya módon.

– No, hát, én mindig is azt hittem, hogy Céziumot az én Danikámhoz teremtették ott fenn, de úgy tűnik, tévedtem- törölte meg ajkait aprócska mozdulatokkal. Vészesen ügyelt rá, hogy hibátlanul kirúzsozott szája érintetlen maradjon.

– Eléggé úgy tűnik- karoltam át Kristófot, persze csak az incselkedés kedvéért. – Most pedig, ha megbocsátanak, mi felmennénk a kisházba- biccentettem a méretes tölgy tetején lévő építmény felé.

– Vigyetek magatokkal egy kis csirkét és salátát. Biztosan megéheztetek már- nyújtott felém egy tálcát anya. Csinosan megpakolta tányérokkal és evőeszközökkel, na meg persze az elmaradhatatlan elemózsiával, amit nála jobban senki sem tud elkészíteni.

– Apa, egy pillanatra!- bámultam a férfira. Láttam rajta, hogy nyakkendőjét lazítgatja, ami semmi jót nem vetített előre. Homlokán izzadtságcseppek cikáztak végig- végtelenül zavarba jött.

–  Igen, Cézi?- lépett mellém. Hangja lágyan csengett, talán a bizonytalanság miatt.

Óvatosan oldalra rángattam, amit Kondákorné és férje összetéveszthetetlen kíváncsisággal fürkészett.

– Apa, kérlek, ne buktass le minket! Most az egyszer jót tette anya, hogy füllentett egy kicsit. Elegem van már Kondákornéból!- suttogtam alig hallhatóan.

Papa egy aprócska csókot lehelt orcámra, majd szótlanul távozott.

– Tudjátok, nehéz elfogadni azt, hogy Cézi életében már nem én vagyok az elsőszámú férfi- huppant vissza műanyag székébe, majd könnyedén felnevetett.

Kondákorné továbbra is szúrós tekintettel vizslatott minket, mintha csak sejtette volna a dolgot. Sohasem tudná elfogadni, hogy létezik tökéletesebb férfi az ő drága Danikájánál.

– Ez egy boszorkány- szisszentem fel kitátott szájjal, mire Kristóf váratlanul elém lépett.

– Most kulcsold át a nyakamat- hajolt hozzám még közelebb.

– Mégis miért?- mosolyogtam értetlenül.

– Csak tégy úgy- szűrte ki összeszorított fogai közül.

Megdöbbenten tettem eleget kérésének, és csak remélni tudtam, hogy nem arra készül, amire legbelül számítottam. Akkor minden bizonnyal a lábára léptem volna. Az én ajkaim Juhász Milánért teremtettek, bárki más csak megszentségtelenítette volna őket.

Lélegzetem néhány pillanatra elakadt. Reszketve vártam Kristóf reakciójára.

– Nyugalom, nem foglak tényleg megcsókolni- hajolt olyan közel, hogy ajkaink majdhogynem összeérjenek. Ujjaival finoman megérintette arcomat, pontosan úgy, ahogyan Milán tette. Lehetséges, hogy ez egy olyasfajta mozdulatsor, amit minden férfi egyformán végez.

– Most pedig ölelj meg!- súgta a hajamba. Állát jobb vállamon pihentette. Kis híján még én is elhittem, hogy megcsókoltuk egymást, holott semmi sem történt kettőnk között. – Nézz rá a nőre. Ugye hogy zavarodottan elkapja a tekintetét?- halkult el Kristóf.

– Aha- vágtam rá kurtán, amint izmos válla mögül kikukucskáltam.

A fiú mindösszesen a válaszomra várt. Kiábrándultan eresztette el derekamat, és hirtelen balra lépett. Meg sem próbálhattam volna többet képzelni a helyzetbe, az már más kérdés, hogy egyáltalán nem is szándékoztam.

***

– Ez valami isteni volt!- hajította vissza a tálcára az utolsó csontocskát. Kristóf elégedetten támaszkodott meg kezein, fejét pedig hátravetette.

– Anyáról nem sok jót tudnék mondani, de ezt a csirkét nála jobban senki sem tudja elkészíteni- hörpintettem fel a poharam aljában lötyögő kólát.

– Na, akkor most, hogy elfogyasztottuk az engesztelő vacsorát, végre rátérhetünk a lényegre.

Kristóf széles mozdulatokkal nyúlt a boros palackért, és úriemberhez méltón előbb nekem, majd magának is kitöltött egy keveset.

– Miféle lényegre?- vontam össze szemöldökeimet bizalmatlanul.

A fiú zihálva nevetett. Az arcába hulló tincseket rendetlenül oldalra fújta, majd komolyság mélyítette hangon így folytatta:

– Hát- nyelt nagyot, csak, hogy némi hatásszünettel fokozza a feszültséget bennem- szívesen megkérnélek erre-arra, de így nehéz- bökött állával a faházikó alatt diskurálók felé. – Szóval arra gondoltam, hogy esetleg mesélhetnél magadról egy kicsit.

– Erre-arra?- ragadtam ki a szövegkörnyezetből a vészjóslón csengő kifejezést.

–Nyugalom, csak ugratlak- törölte homlokát megfeszített karjába. Arcáról finom izzadtságcseppek peregtek le nyakára, holott egészen hűvös éjszaka lakta a partot.

– Tehát meséljek magamról?- kérdeztem vissza, akár egy fáziskéséses csiga. Szegény Kristóf fejét kapkodva sem tudta követni rapszodikus gondolatmenetemet.

Zavarodottan biccentett egyet, mire nagy nehezen elgondolkodtam. Elképzelni sem tudtam, mégis miféle információval szolgálhatnék magamról, ami esetlegesen érdekelhetné is őt.

– Horvát Cézium vagyok, de azt hiszem, ezt már tudod- horkantam fel heccelődve.

–  Na, ne már! Én pedig Ferenci Kristóf!- nyújtotta kezét, hogy illendően bemutatkozhassunk egymásnak. Nem, mintha szükség lett volna rá.

– Inkább kérdezz te. Sosem voltam túl jó az ilyen mesélj magadról akciókban- sütöttem le szemeimet szégyenkezve.

–Igazából én sem- vonta meg a vállát hetykén.

Tekintetét ismét enyémbe mélyítette, így vont időm végigtanulmányozni a rám leselkedő szempárt. Sohasem láttam még ahhoz foghatót. Egyszerre villant meg előttem a végtelen tenger, a zöldellő mező és a lemenő napsugár. Ott volt benne minden, az egész nyár.

– Akkor?- szakítottam félbe a csendet.

Még magam is furcsálltam, de életemben először éreztem azt, hogy a hallgatás felér bármely kimondott szóval. Kristóf nem kényszerített rá, hogy az óra minden egyes másodpercében locsogjak. És bármennyire is különös a dolog, mellette néhány pillanatig nem fájt annyira a létezés. Persze csak akkor, mikor épp az őrületbe kergetett frigid beszólásaival.

– Gyűlölöm a sablonkérdéseket, de most csak azok jutnak eszembe. Tudod, a „Hol tanulsz éppen”, „Mi a kedvenc kajád” kezdetűek.

– Fú, ne is mondd! Őrületbe tudnak kergetni anya barátnői. Mindig arról faggatnak, hogy hogyan tovább, most, hogy leérettségiztem- csaptam a homlokomra szörnyülködve. Ezzel párhuzamosan végre úgy éreztem, hogy kezd megolvadni a kettőnk közt feszülő jéghegy.

– Na, tessék. Fel sem tettem a kérdést, de máris megtudtam, hogy idén végeztél a gimiben- kortyolt bele poharába. Ajkait finomat bezárta, úgy ízlelte a márkás bor ízét.

– És te?

– Ó, én már nagyon rég túlvagyok a dolgokon- legyintett egyet kuncogva. – Már az egyetemet is letudtam. Igen, egy mozgó őskövület vagyok.

– Te hány éves vagy?- kerekedtek ki szemeim. Semmiképp sem néztem volna huszonháromnál többnek. A tévedést csakhamar sérült arcmemóriám kontójára írtam. Ki tudja, talán már az arcvonások is megcsalták szemeimet.

– Huszonhat- biggyesztette meg ajkait. – Ne is mondj semmit, öreg vagyok már.

– Én pedig húsz. Nagy kunszt. Egyáltalán nem néztelek volna annyinak, sőt! Ha még a modorodat is beleszámítjuk, még tizenötnek sem hinnélek- incselkedtem nyelvet öltve. Láttam, hogy Kristófot egészen érzékenyen érinti az életkora, és bármennyire is érdekelt a miértje, egy pillanatig sem szerettem volna indiszkrétnek tűnni.

– Azért te sem vagy már egy mai darab, Cufikám- nevetett ellágyult hangon.

– Hogy mondtad?- fagyott arcomra az addigi könnyed mosoly.

– Te sem vagy már egy mai darab- ismételte meg mondatát.

– Nem ezt, hanem utána- nyíltak szét ajkaim. Azt hittem, mindösszesen képzeletem játszadozik velem.

– Cufikám?- vonta fel bal szemöldökét.

–  Mégis honnan jött ez?- vastagodott meg hangomban a komolyság.

–  Hát a cuki fogyatékosított verziója. Néha így viccelődök, tudod.

– Izé- nyeltem nagyot, csak, hogy megtalálhassam a megfelelő szavakat- kérlek, ne hívj így többet.

Hasonlóképp éreztem magam, mint az ember, akit forró vízzel öntöttek nyakon. Elképzelni sem tudtam, mégis hogyan juthatott eszébe, hogy így nevezzen. Milánon kívül senki sem becézett ehhez hasonlóan. Kristófot leszámítva.

–  Valami gond van?- vágott riadt képet.

– Nem, csak kérlek, most menj el! Nem akarlak megbántani, de könyörgöm!- álltam fel, és kezdtem neki a végeláthatatlan fel-alá járkálásnak.

– Ahogy gondolod- söpörte le a hátsójára tapadt porszemcséket. – Köszönöm a vacsorát- nyelt nagyot, mielőtt távozott volna.

Követni szándékoztam, ám ő hamar leintett. Úgy gondolta, nem éri meg a kikísérésén fáradoznom, hiszen a kapuig egyedül is eltalál.

– Jó éjt, Kristóf!- szóltam utána, de ő a döbbenet szaporázta léptektől semmit sem hallott.

Zsebre vágta kezeit, úgy kapkodta lábait. Értetlen képpel emelte égnek tekintetét. A kapuból egy utolsó pillantást vetett rám, amit én egy sajnálkozó ajakmegbiggyesztéssel fogadtam.

Erőtlenül terültem szét a szőnyeggel befedett padlón. Egy hangos sóhaj szökött ki torkomon, amin még én is meglepődtem.

– Elküldted?- feküdt mellém a zajtalanul érkező papa.

– Igen- vallottam meg zavarodottan.

–  Pedig úgy tűnt, nagyon jól érzed vele magadat.

– A látszat néha csal, papa- sóhajtottam nehezen.

–  Megbántott?- zárta tenyerébe elkeseredetten reszkető kézfejemet.

–  Nem. Ő nem.

Egy hallgatag könnycsepp száguldott végig arcomon. Olyasfajta, amit észrevétlenül letörölhet az ember, elillan, méghozzá szótlanul. A lélekben mégis mély sebet hagy- talán a legmélyebbet.

Gondolataim ismét Milán körül forogtak, méghozzá ezerszeres gyorsasággal. Bántott az is, hogy Kristófot olyan kurtán útjára bocsátottam- habár ő csak egy fiú, akivel hétfőtől ismét ellenségekké váltunk. Mégis ott volt mellettem, ha csak hazugságból is.