Drága Olvasóim!
Továbbra is hirdetném nektek a blogger-olvasó-minden érdeklődő találkozót, ami az "Arcok a klaviatúra mögül" címet viseli. Ha bővebben is szeretnétek tájékozódni az eseményről, lépjetek be a hivatalos Facebook csoportjába! Minden érdeklődőt sok-sok szeretettel várunk! :)
***
– Jó reggelt!- ásított apa. Szinte még szundítva
húzta ki az ebédlőasztal egyik székét, és ügyetlenkedve lehuppant rá.
– Jó reggelt!- szambázott be a helyiségbe anya.
Kellemes mosollyal rendezte el a tányérokat, majd ismét a konyhába sietett.
– Ezt meg mi lelte?- kerekedtek ki addig
álmosság szűkítette szemeim.
– Mondd, csak Cézium! Ugye nem bánod, hogy
lemondtam a kísérődet? Most, hogy képbe került a Ferenci fiú, már semmi
szükséged nincs arra a kelletlen félnótásra- vágta be maga alá a székét mama. –
Egyébként jól szórakoztatok tegnap? Öröm volt rátok nézni.
Arcát széles mosoly ülte, tagadhatatlanul
őszinte. Meglepetten köptem ki a néhány másodperccel korábban felkortyolt
kakaót. Nem értettem, mégis mi lelte Kállai- Horvát Anitát. Sohasem lelkesedett
a fiúkért, akit az oldalamon látott.
– Hogy mit csináltál?- vágtam az asztalhoz a
bögrét, amit egyébként mindennél jobban óvtam. Nagypapa ajándékozta nekem,
mikor megnyertem az első rajzversenyemet.
– Lemondtam. Ferike nem hozzád való partner-
legyintett egyet könnyedén.
– Anya, téged mégis mi lelt? Nem gondolod, hogy
Katika rettentően megsértődik rád, amiért lekoptattad a fiát?
– Ugyan, kislányom! Ez had legyen az én gondom-
fordult papa felé, méghozzá mosolyogva. – Jenő, kérsz egy kis lekvárt is a
pirítóshoz?
– Szabad?- akadt meg apa szájában a falat.
Normál esetben órákig tartó papolás következett volna anya részéről, miszerint
a világ egyik legilletlenebb dolga tele szájjal beszélni, ám a rituálé
vártalanul elmaradt. Rendkívül aggasztott mama hirtelen támadt jókedve, hiszen
indokolatlannak tűnt. Tapasztalatból tudtam, hogy mindez semmi jót nem
jelenthet.
– Hogyne szabadna, kedvesem!- lehelt egy
aprócska csókot apa feje búbjára, majd a konyhába libegett.
– Csak nekem rettentő furcsa?- súgtam oda a
döbbenten csámcsogónak.
Feszülten kémleltem a közlekedőt, azt
remélve, hogy anya érkezése előtt választ kaphatok. Apa elképedve tolta feljebb
szemüvegét, hátranézett, csak, hogy mindenféle kellemetlen magyarázkodást
elkerülhessen, és így szólt:
– Lefekvés előtt legalább egy órán keresztül
hallgattam az ömlengését a te kis Kristófodról. Majd kibújt a bőréből, hiszen
véleménye szerint végre rátaláltál a tökéletes udvarlóra.
– Udvarló?- rikkantottam el magamat, ám azzal egy
ütemre számra tapasztottam tenyeremet. Csak remélni tudtam, hogy anya nem
hallotta meg. Akkor azonnal elillant volna jókedve, hiszen gyűlölte, ha a háta
mögött diskurálnak róla.
– Vele ellentétben én nem örülök annyira a
dolognak. Azt hittem, csak Kondákoréknak címzett színjáték volt az egész- rázta
a fejét rosszallón.
–Az is volt- szűrtem ki fogaim közül, és még
többet is hozzáfűztem volna, ha anya nem trappol vissza közénk.
– Parancsolj, a kedvenc eperlekvárod. Cézium,
neked pedig egy csokis fánk- nyomta tányéromra a finom falatot. A legfurcsább
még sem az volt, hogy kalóriabombával ajándékozott meg, hanem, hogy ő is egy
cukortól tocsogó péksüteményt kezdett el majszolgatni.
– Nem azt mondtad, hogy diétáznom kellene?-
túrtam bele hajamba. Értetlenül szemeztem a kedvenc reggelimmel, majd úgy
döntöttem, kihasználom a helyzetet, hogy ez egyszer legálisan juthatok hozzá.
– Ne csináld ezt, csak a te kedvedért mentem el
a pékségbe- vigyorgott anya. Szakadatlan mosolya talán még csípős
megjegyzéseinél is jobban feldühített. Szokatlan jókedve igazság szerint
teljesen jogtalan volt, de nem vitt rá a lélek, hogy ezt képébe vágjam.
Arra gondoltam, hogy papa biztosan örül a
helyzetnek. Már ami a falak közt honoló békességet illeti.
– Köszönöm, mama!- vágtam rá illemtudón.
Óvatosan közelítettem számhoz a falatot, hiszen még akkor sem voltam benne
teljesen biztos, hogy mindez nem csak egy jól álcázott teszt-e. Mamából bármit
kinéztem volna.
Az ajtó felől határozott kopogás
hallatszott. Elképzelni sem tudtam, mégis ki járhat arra reggel hét órakor.
Csak remélni tudtam, hogy nem Kondákorné tipeg be ötven centiméteres
magassarkújában.
– Hát ez meg ki lehet?- pillantott fel pirítós
kenyere felől apukám.
Rosszat sejtve álltam fel az asztaltól.
Szerettem volna néhány pillanatra elszakadni a szüleimtől. Titkon ki is
szerettem volna próbálni őket, hogy képesek-e békésen elleni egymás mellett.
– Majd én megnézem- indultam el az ajtó
irányába.
– Remélem, nem az a modoros nőszemély jött
vissza kísérteni- csámcsogott apa, azon a reggelen sokadjára.
– Nem hiszem- nevette el az utolsó szótagot
anya.
Mosolyogva tártam ki a bejáratot. Élveztem
azt a fajta idillt, amiben már évek óra nem volt részem.
– Szia!- vakargatta nyakát az ajtóban megjelenő
fiú.
– Kristóf?- kérdeztem vissza automatikusan,
hiszen túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy tüzetesen megvizsgáljam a velem
szemben állót. Hangja ismerősen csengett, így mertem megtippelni kilétét.
– Ne haragudj, nem szeretnék a nyakadra nőni-
szabadkozott nyöszörgő hangon- csak eszembe jutott, hogy nem egyeztünk meg
semmiben a mát illetően. Sajnálom, hogy tegnap úgy megbántottalak, de
gondoltam, ezt azért meg kellene beszélnünk.
– Ne is folytasd!- szakítottam félbe, mire ő
lemondóan összecsukta ajkait.
Minden bizonnyal távozni készült, hiszen
még lábait is hátraarcra kényszerítette. Kuncogva fürkésztem elbizonytalanodott
mozdulatsorát, mire szemöldökei homloka közepére szöktek.
– Nehogy elmenj!- kaptam el vállát. – Sajnálom,
hogy úgy elküldtelek téged tegnap este, nem neked szólt a dolog. Csak rossz
emlékeim vannak azzal a buta becenévvel kapcsolatban- ráztam meg a fejemet, azt
remélve, hogy nem kérdezősködik majd.
– Hát ezt meg tudom érteni. Egyébként is hülyén
hangzik- támaszkodott neki az ajtófélfának. Ajkára megkönnyebbült mosoly
kúszott. Arca sápatag ráncokban futott össze- úgy tűnt, álmatlanság gyötörte
éjjel.
– Nem jössz be?- biccentettem az ebédlő felé. –
Éppen reggelizünk.
– Szerintem a szüleidnek már tegnap elege lett
belőlem- rágta száját zavarodottan. Kipirult orcáiba visszatért az élet, a vér
az ereiben vöröslő táncot lejtett.
– Nem tudom, mégis miért, de anya egészen megkedvelt
téged. Persze apa már más tészta, tudod, inkább rá hasonlítok- ironizáltam
ismét. Hangszínemmel játszadozva próbáltam egyértelmű célzást tenni arra, hogy
azért nem merülök nyakig az imádásában, sőt!
– Hát, ez nagyszerű!- lépte át a küszöböt, és
kémlelő tekintetét szinte azonnal a falakon függő festményekre irányította.
– Cézium, ki jött?- jelent meg anya arca a
konyhaajtóban. Kíváncsian vizslatott, majd tekintete a fúra tévedt. Örömteli
hangon csattant fel, amit a hátérben megbúvó papa cseppet sem helyeselt.
– Na, hát! Micsoda meglepetés, kedves Kristóf!
Gyere és foglalj helyet köreinkben- intett neki szinte már visszautasíthatatlan
módon.
– Nem szeretnék zavarni- szabadkozott a
megszólított, mire én megragadtam karját, és magam után rántottam.
– Ugyan miben zavarnál?- készített elő egy
széket az érkezőnek anya.
A konyhába rohant, minden bizonnyal tányért
keresgélt. A hangos csörömpölés legalábbis erről tett tanúbizonyságot.
– Mondjuk engem az újságolvasásban?- kérdezett
vissza apa. Egyértelműen arra célzott, hogy nem igazán díjazza Kristóf
társaságát.
– Ugyan, Jenő! Ha annyira fontos az a szennylap,
menj a kertbe. Olyan kellemesen süt a Nap.
Anya kényszeredett mosollyal nézett a
fiúra, aki szemlátomást feszengett apa kemény szavai hallatán.
– Olvasás helyett inkább feltennék egy kérdést!-
nézett farkasszemet Kristóffal. – Mégis milyen terveid vannak a lányommal?
– Apa, most fejezd be!- csattantam fel idegesen.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy anya
helyét valaha is átveheti, már ami a kelletlenkedést illeti. Legszívesebben a
szájába tömtem volna a félbehagyott pirítóst, csak, hogy véget vethessek
érdektelen monológjának.
– Először megszöktetném, aztán teherbe ejteném,
majd hagynám, hogy visszatérjen a szüleihez. Persze, csak miután elváltunk,
mert, hogy titokban el is venném- rángatta vállait.
Apára pillantottam, aki váratlanul
elmosolyodott. Szemlátomást megnyerte a vagány visszavágó. Imádta tesztelni a
fiúkat, akik hozzám közelítettek. Legtöbbjük már az első pillanatban elvérzett.
Még Milán is!
– Na, jó! Azt hiszem, ennyi elég volt az idióta
tesztjeidből, papa! Mint láthatod, Kristóf nem akar megenni reggelire- vágtam a
fiú elé egy megvajazott kiflit.
– De azért a bálba még elviszed, mielőtt
megszökteted?- fordult a fiú felé papa.
– Mindenképpen- harapott bele az előkészített
szendvicsbe, de előtte még huncutul elnevette magát.
– Helyes- kacsintott apa, majd újra elmerült az
újságcikkek tengerében.
Lopva Kristófot tanulmányoztam. Borostás
arcát néhány rendesen megrágcsált falat mozgatta. Nem fért a fejembe, miért nem
menekült el hanyatt-homlok. Még akkor, mikor először szembekerült velem, Dr.
Cséffay ártalmatlannak induló beszélgetős foglalkozásán.
***
Kristóf azt ígérte, megmutatja a környék
legjobban felszerelt kisboltját. Anya ravaszul kitervelte az egészet! Elküldött
a boltba, csak, hogy ismét a fiúval lehessek. Szegény asszony komoly hitet
vetett abba, hogy kerítősködése valaha is eléri célját.
– Tudod, igazán hálás vagyok neked azért, hogy
ilyen kedves voltál a szüleimmel.
– Hát, azért apukád nézett egyet, mikor előálltam
a megszöktetős műsorommal- mélyítette szemeit az enyémekbe.
– Apa már csak ilyen- legyintettem egyet
könnyelműen. – De én tényleg hálás vagyok neked, Kristóf!
A fiú arca váratlanul összerezzent, amint
meghallotta nevét. Úgy tűnt, megérintette a dolog, persze képzelgésnek véltem a
dolgot.
– Nem is tudom, hogyan viszonozhatod majd azt a
sok szívességet, amit eddig tettem neked, Cézi. Lehetséges, hogy még Pesten is
jóban leszünk- kacsintott egyet a megszokott módon. Próbálta elviccelni a
helyzetet, de valamiért úgy éreztem, szavaiból komolyság árad. Olyasfajta, amit
képtelenség megjátszani.
– Álmodj csak, te frigid majom!- öltöttem rá
nyelvet, amikor váratlan dolog történt.
– Ferenci Kristóf!- hasított végig egy
önkívületi állapotból feleszmélt hang.
A fiú teketóriázás nélkül arcába nyomta
napszemüvegét, azt remélve, még éppen elkerülheti a kínos találkozást.
Villámgyorsan megragadta kezemet, és megszaporázott léptekkel fordult le a
sarkon.
– Ez mégis mi volt?- nyíltak szét meglepett
ajkaim.
– Hagyjuk- legyintett egyet, majd így folytatta.
– Nekem is lehetnek titkaim- kacsintott rám ismét, mire az a benyomásom támadt,
nem ismer másféle incselkedési lehetőséget.
– Titkai mindenkinek vannak- túrtam bele hajamba
lelassítva. Azt reméltem, végre megálljt parancsolhatok a golyóbisként cikázó
fiúnak, persze tévedtem.
Nem tudtam, de talán nem is érdekelt, mégis
mi elől menekülhet annyira. Tiszteletben tartottam a dolgot, ahogyan ő is tett
előző este, mikor kérdezősködés helyett elbúcsúzott tőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése