Kedves Olvasók!
Meghoztam a legújabb részletet, illetve emlékeztetnélek titeket, hogy az előző bejegyzésben némi érdekességet olvashattok a blogról, és nektek is feltettem néhány kérdést. Továbbra is várom válaszotokat. Ezen felül a bal oldalsávban újabb szavazást indítottam, várom ott is véleményeteket. És a végére jöjjön egy kis meglepetés! Tízezer oldalmegjelenítéses és harminc plusz feliratkozós meglepetés érkezik majd, amint elérjük a megadott számokat. :)
Meghoztam a legújabb részletet, illetve emlékeztetnélek titeket, hogy az előző bejegyzésben némi érdekességet olvashattok a blogról, és nektek is feltettem néhány kérdést. Továbbra is várom válaszotokat. Ezen felül a bal oldalsávban újabb szavazást indítottam, várom ott is véleményeteket. És a végére jöjjön egy kis meglepetés! Tízezer oldalmegjelenítéses és harminc plusz feliratkozós meglepetés érkezik majd, amint elérjük a megadott számokat. :)
***
– Most akkor egész este ezt fogjuk játszani?-
loholt utánam Kristóf.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy minden
tartalékolt energiám elhagy. Mégsem adhattam fel, hiszen a magányos önsajnálat
is jobb mókának tűnt annál, hogy a bájgúnárral töltsem a nap hátramaradt néhány
óráját.
– Nem, nyugodtan hazamehetsz!- fordultam vissza
hozzá. Mély levegőt vettem, csak hogy a belőlem feltörekvő lihegés útját
állhassam. Legalább addig, míg vele kommunikálok.
– Na, ne csináld már ezt! Igazából nekem sem
volt sok kedvem ehhez a kínlódáshoz, de téged legalább ismerlek. Mégiscsak
jobb, mint egy totál idegennel, nem?- állt meg egy pillanatra, hogy egy
szusszanásnyi levegőhöz jusson.
– Dehogy ismersz- nevettem fel lenézően, mire
oldalamba rettentő fájdalom hasított. Lemondón rogytam a padra, és többé már
nem érdekelt, hogy a fiú minden bizonnyal utolér. Még az sem ért annyit, hogy
elájuljak.
– És mi van akkor, ha szeretnélek?- kuporodott
mellém hasonlóképp lihegve. – Egyébként nagyon karakán csaj vagy te, Cézi! Még
sosem futottam annyit lány után, mint most.
Egy halk kacaj szökött ki belőlem, tagadhatatlanul
meglágyultam. Nem szerettem volna, hogy ezt ő is így lássa, éppen ezért hamar
el is hallgattam. Cseppet sem hasonlítottam anyámra, akinek elég néhány
átgondolt mondat, és menten a pasas lábai előtt hever a szíve.
– Egyetlen feltétellel randevúzok veled- itt
kezeimmel macskakörmöt rajzoltam a levegőbe, csak, hogy számára is érthető
legyen a célzás.
– Hallgatlak- húzta fel a padra megfáradt
térdét.
Kíváncsian méricskélt engem, legalább
annyira csontig hatolóan, mint a rendelőben. Nem igazán sejtettem, mégis mi
lehet olyan érdekfeszítő látvány.
– Tudod, anyám ügyesen leszervezte nekem a báli
kísérőt. A barátnőjének a fiát, aki körülbelül a homokozó óta hajt rám. Szóval,
ha kimentesz a helyzetből, akkor legyen. Elmegyek veled.
Meglepő őszinteséggel vágtam hozzá
szavaimat. Úgy terveztem, azt füllentem, hogy a barátom éppen az olasz
tengerparton nyaral, így kellett egy gyors beugró a helyére, de valamiért
képtelen voltam hazudni. Túlságosan is őszinte volt a tekintet, ami néhány
centiméterről bámult rám.
– Nem nagy kunszt. Bár úgy terveztem, valahogyan
meglógok a bálról, de legyen. Egy randiért, amivel ennyit dolgoztam…- hangja
hazugságra hajazó módon csuklott el,- na, jó. Igazából anyukám dolgozott vele.
– És még valami- kúszott ajkamra egy őszinte
mosoly- amint visszatérünk Pestre, ismét ellenségek vagyunk. Tulajdonképpen
most is, de amolyan „Oszd meg és uralkodj” elven összefogunk. Persze a végén én
uralkodok, ez nem is kérdés.
Kristóf nevetve rázta meg a fejét.
Vattacukros kacaja a ciripelő tücskökkel egy ütemre zengett.
– Ahogy óhajtja, felség!- hajolt meg előttem,
akár egy nemes úr, aki hódolatát teszi parancsolója előtt.
– Gagyi! Nagyon gagyi- indultam útnak ismét, ám
ezúttal bevártam őt. Kissé megfáradtam már a macska-egér harcban, legalábbis arra
az estére. Erőt kellett merítenem a visszatéréshez.
***
Még szerencse, hogy a randevú szócskát
ezeregy idézőjel közé suvasztottuk. Ember legyen a talpán, aki negyven percnyi céltalan
ténfergést romantikusnak talál. A végtelen égboltot fürkésztem, szemeim
meg-megakadtak az apró mécsesként pislákoló csillagokon. Elgondolkodtam azon,
vajon a Holdon élnek-e egerek. Ha igen, minden bizonnyal ők csócsálták meg a
fogyófélben lévő éjszakai lámpást.
– Kezdem azt hinni, hogy te nem is az igazi
Horvát Cézium vagy- fordult felém Kristóf, mire arcát aranyló fátyollal vonta
be a sápatag holdsugár. Néhány bogár násztáncát eljárva csapódott homlokába, őt
viszont cseppet sem zavarta meg a dolog.
– Miért is?- kérdeztem vissza lihegve.
Titkon abban reménykedtem, hogy a sötét fák
közül hirtelen előáll egy limuzin, és nem kell tovább gyalogolnom. Lábfejeimet
egyre nehezebben emeltem meg.
– Cséffay beszélgetős óráján be sem állt a szád.
Most viszont meg sem szólalsz, lassan fél órája- söpörte el az útját álló
faágat.
– Örülök, hogy még lélegzem.
– Ó, csaknem fáradt el a kisasszony?-
biggyesztette meg ajkait incselkedve.
– Megnéznélek téged, hogy akkor is ekkora szád
lenne, ha alig három hete szabadultál volna a kórházból.
Utolsó szavaimat eszeveszett gyorsasággal
haraptam el. Abban reménykedtem, hogy a fiút jobban leköti a csinosan bevett
kanyar, és, hogy időben elhessegethesse az arcába röppenő bogárkákat, persze
tévedtem.
– Jézusom! Miért nem szóltál hamarabb?- karolta
át derekamat féltő gonddal.
– Ne is reménykedj!- utasítottam el kezeit. –
Nem fogok meghalni, még a kedvedért sem.
– Ó, én azt nem is szeretném- szökkent ki belőle
egy kurta kacaj.
– Egyébként most mégis hol vagyunk?- kaptam
oldalamhoz, hiszen úgy éreztem, menten megfojt a belém hasító fájdalom.
– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs.
Ferenci Kristóf bizonytalanul vakargatta
nyakát, majd ugyanazon kezével belekapott hajába. Csíntalan tincsei
engedelmesen hullottak vissza eredeti helyükre- már, ha volt nekik olyanjuk.
– Tehát negyven perce baktatunk a sötétben úgy,
hogy lassan már Pesten vagyunk? Vagy Tihanyban?- masszíroztam körkörös
mozdulatokkal lezáródó szemhéjamat. Próbáltam higgadt maradni, Kristóf mellett
viszont esélyesem sem volt a nyugalomra.
– Hát, az az egy biztos, hogy még Füreden
vagyunk- bökött állával egy hatalmas hirdetőtáblára, melyről színes betűkkel
integetett vissza a település neve.
– Miért is gondoltam azt, hogy egy pillanatig is
normális tudsz maradni? Hiszen te totál idióta vagy!- veregettem vállba.
Szarkasztikus dicshimnuszom megtette hatását. Sejtettem, hogy a srác idegeit sem
acélból sodorták.
– Én legalább próbálkoztam. Minden tőlem
telhetőt megtettem. Kedvesen beszéltem veled annak ellenére, hogy nálam még egy
véres rongyhoz is kedvesebben szólnál. Most lett elegem belőled! Nálad
idegesítőbb lánnyal még életemben nem találkoztam. Minden jót, Cézium!-
szaporázta meg lépteit. Az útját álló kavicsokat gondolkodás nélkül rúgta
félre, mire a felszálló por orrába táncolt. Dühösen köhintett egyet, szinte meg
sem hallotta kiáltásomat.
– Most ugye nem akarsz itt hagyni? Kristóf!
A fiú habozás nélkül haladt tovább a
kibetonozott úton. Komoly félelem költözött szívembe. Rettegtem a sötétségtől, hát még az
egyedülléttől!
– Nem hagytál más választást- dünnyögte orra
alatt.
– A francba is! Kristóf, ne csináld már!-
iramodtam neki, ám előtte még dühösen összeszorítottam tenyereimet. – Most már
kvittek vagyunk. Én is futottam utánad- lihegtem a nyakába, amint utolértem.
Tulajdonképpen nem nehezítette meg a dolgomat. Amint meghallotta csattogó
lépteim zaját, menten lelassított. Annyi becsület mégiscsak szorult belé, hogy
nem hagyott volna magamra a sötét város szélén.
– Te totál őrült vagy- nevetett fel.
Kényszeredetten rám villantotta mosolyát, amiről azért messze lerítt, hogy
megbántottam őt.
– Horvát Cézium már csak ilyen- fontam alkarjára
ujjaimat. A világ eszeveszett tempóban forgott körülöttem, nekem pedig biztos
támaszra volt szükségem.
Néhány percnyi némaság feszült közénk.
Kristóf karja enyhén megremegett, valahányszor arrébb vándoroltak ujjaim. Csak
remélni tudtam, hogy nem az undor váltotta ki reakcióját.
– Egy tízes skálán mennyire voltam bunkó veled?-
szakítottam meg a tücsökciripelős csöndet.
– Lássuk csak! Frigid majomnak neveztél, el
akartad cserélni a szívet, mikor megtudtad, hogy én én vagyok. Rám
szabadítottad a szüleidet, majd otthagytál anyukáddal. Elrohantál előlem, majd
a szememre vetetted, hogy az univerzum szemete vagyok. Hatszor hat…- mormolta
utolsó szavait, mintha tudálékos fejszámolást végezne. – Az annyi, mint
száztizenöt- vágta szemeimbe.
– Mínusz a rád szabadított szülők. Az nem direkt
volt- böktem oldalba kuncogva. Tekintetünk néhány másodpercig egymásba
fonódott. – Anyukám miatt viszont teljes szívemből sajnállak. Azt az élményt
még neked sem kívánom.
– Igazából teljesen korrekt volt velem. Azt
mondta, állja a lagzi árát, csak szabadítsam meg a kibírhatatlan lányától.
– Jó, ezt most megérdemeltem- emeltem magasba
kezeimet, mintha csak azzal próbáltam volna bocsánatot nyerni. – Viszont lenne
egy ajánlatom a számodra, amivel totál biztos, hogy kiengesztelhetnélek.
– Hallgatlak, királylány!
– A nyaralónk úgy tíz percnyi séta innen-
mutogattam a megfelelő irányba. – Ha szereted a grillezett húsokat, esetleg
meghívhatnálak vacsorára.
– Hohó, ha jól emlékszem, öt perce még a pokolra
kívántál, most meg felhívsz a nyaralódba?- nevetett megmásíthatatlan módon.
– Jó, az igazság az, hogy anya odacsődítette
Kondákorékat.
Kristóf értetlen képpel bámult rám.
Legnagyobb szerencséjére fogalma sem volt arról, mégis miféle népség az általam
emlegetett família.
– Egy eszméletlenül kibírhatatlan család. A nő
állandóan arról faggat, hol tanulok tovább, miért nincs barátom. Csak nem
vagyok leszbikus?- mímeltem a hárpia cérnavékony hangszínét.
– Rátapintott a lényegre- forgatta szemeit
elhűlve.
– Nem mintha számítana a véleményed, de remélem,
nem hiszed azt, hogy bármiben is igaza lenne- célozgattam nemi identitásomra.
Kerek-perec azért mégsem szerettem volna kimondani, hogy a kockás hasaknál nincs
nagyobb gyönyör a számomra. Féltem, hogy esetleg félreértené a dolgot.
– Ugyan már! Egyáltalán nem tűnsz leszbikusnak.
Akkor nem így vigyorognál rám, mikor a pólómat felkapja a szél- viccelte el a
helyzetet. Tetszett, hogy bár végtelenül szemtelenül tudott hozzám szólni, a
komolyabb dolgokban mégsem vájkált könyékig merülve. Egy pillanatig sem
firtatta, hogy miért feküdtem kórházban. Persze az is lehet, hogy fikarcnyit
sem izgatta a történet.
– Csak azért mosolygok, mert még sosem láttam
izompólóba bújtatott majmot.
– Hidd csak ezt, királylány- ült arcán egy
diadalittas mosoly. – Egyébként elfogadom a meghívást. Viszont a
bocsánatkérésen kicsit dolgozhatnál még. A tévhittel ellentétben nem a gyomrunk
a mindenünk.
Ismét rám kacsintott. Akárhogyan is
próbálkozott, fele annyira sem dühített fel, mint Dr. Cséffay körbeülős óráján.
Nagyon jó! :) Már alig várom a következő részt. :) Siess vele:)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik. Sajnos pár napig talán nem leszek gépközelben, de csütörtökön mindenképp jön új rész. (Lehet, hogy hamarabb is.) :)
Törlés