A víztükröt kettészelő hajón több tucatnyi
lányka sorakozott. Eltökélt tekintettel szorongatták tenyerükben a halászhálót,
hogy amint elérkezik az idő, elsőként vethették rá magukat a habokkal táncot
járó szívekre.
Engem persze teljesen hidegen hagyott a
játék. Fikarcnyi kedvem sem volt idegen fiúk nevei közt halászgatni, arra
várva, hogy éppen életem szerelme akad majd horogra. Milán óta nem tudtam hinni
a tündérmesékben.
– Ott vannak!- rikkantotta el magát egy duci
lány. Szegény pára komolyan gondolta, hogy ha lehalász egy sármos fiúszívet,
kevésbé tűnik majd pattanásosnak.
Eszeveszett tempóban indult meg a
hölgytömeg. Már amennyire annak lehet nevezni több tucatnyi fruskát, akik
egymást eltiporva igyekeznek minél előnyösebb helyzetbe kerülni.
– Puff- reagáltam ironikus nevetésben kitörve a
látottakra.
–Hahó, te se maradj ki a mókából!- bökte meg a
vállamat egy idősebb nő. Gondolkodás nélkül kezembe nyomott egy halászhálót,
majd kézen ragadott. – Nézd csak, innen még pont eléred a szíveket. Aztán csak
ügyesen, sok helyes fiatalember szíve szabad- kacsintott rám. Kezdtem úgy
érezni, hogy ez a gesztus bizony fertőző.
Legszívesebben a Balatonba hajítottam volna
a hálót, sőt, legjobban akkor jártam volna, ha magamat vetem a habok közé! A
nyakamban lihegő nőszemély persze nem tágított addig, míg eleget nem tettem
kötelességemnek. Abban a pillanatban pokolra kívántam Krúdy Gyulát- a
legnagyobb tisztelettel.
– Látod, gyorsan horogra akasztottál egy fiút.
Emeld ki a hálót!- rágta számba a szavakat a hölgyemény, mintha csak egy
értelmi fogyatékossal lenne dolga.
Utasításának megfelelően cselekedtem, és
még mielőtt megelőzhetett volna, kezeim közé szorítottam a nyirkos szívet.
Óvatosan megráztam, hogy a nemkívánatos vízcseppek leperegjenek róla, majd
nehézkesen nekikezdtem az olvasásnak.
– Valamilyen Krisztián, vagy mi, de nem igazán
bírom kivenni, hogy milyen- szűkítettem össze szemeimet, mintha bármiféle
hasznát is vehettem volna a dolognak.
A középkorú asszony röpke pillantást vetett
a szívre, majd habozás nélkül így szólt:
– Ő lesz az,- mutogatott egy magányosan ácsorgó
fiú felé. Unottan támaszkodott neki a korlátnak, háttal a hercehurcának.
Egészen szimpatikusnak tűnt, hiszen legalább annyira lenézte a dolgot, mint én.
Néhány másodpercig méregettem még az izmos
vonalú embert, mire az ismeretlen nőszemély ismét a helyemre irányított.
Lendületesen utamra indított, mire kis híján átbukfenceztem a korláton.
Nagy levegőt vettem, és még magam sem
értettem, miért, de megkocogtattam vállát. Azt, amit alig értem fel.
– Szia, te vagy az?- nyomtam az orra alá a
nyirkos fadarabot, egészen illetlen módon.
Abban a pillanatban legszívesebben a föld
alá süllyedtem volna szégyenemben. Egyetlen szekundum erejéig sem sikerült
megértenem, mégis hogyan engedelmeskedhettem anyám elvetemült akaratának. Én,
mint Horvát Cézium- a pasihalász.
– Azt hiszem- bámulta az orra alá dugott
tárgyat. – Ferenci Kristóf!- fordult felém kedvetlenül.
Persze csak addig, míg tekintete nem
találkozott az enyémmel. Ajkára megszokott félmosoly szökött, amivel egy ütemre
én automatikusan lábfejére irányítottam szemeimet. Sajnos nem tévedtem.
Ugyanazt a megszürkült tornacipőt viselte, amit legutóbbi találkozásunkkor.
Közelebb lépett hozzám, mire a balatoni
fények szempárjában táncoltak tovább. Ott és akkor teljesen biztos lettem
abban, hogy azzal a Ferenci Kristóffal állok szembe. Az idegesítően frigid
majommal.
– Na, tessék! Ugye ez most csak valami idióta
vicc?- kapkodtam levegő után. Dühösen hátráltam meg, mire csípőm a kemény
korlátnak ütődött. Fájdalmamban csillagokat láttam.
Kristóf óvva kapott utánam, még mielőtt a
földre rogyhattam volna. Mentolos kacaja orromba szökött, de én undort játszva
fordítottam el fejemet.
– Nem. Életmentőnek béreltek fel melléd. Most
lebuktam- eresztette el derekamat, kezét magasan az égnek emelve.
– Elnézést, hölgyem!- ragadtam meg a rendezvény
főszervezőjének vállát. – Mondja csak, nem lehetne módosítani ezt?- toltam
arcába a szívet.
–Természetesen- hagyott néhány másodpercnyi
hatásszünetet, mire én egészen felbuzdultam- nem.
Hűvös képpel hagyott ott, hogy aztán
mosolyogva a néhány méterrel arrébb ácsorgó lányokhoz léphessen. Tíz
kilométeres körzetben lerítt róluk, hogy minimum miniszterlányok. Ha nem
királyi vérek! Ki tudja, az utolsó magyar uralkodónak lehettek eltitkolt
örökösei is…
–Micsoda meglepetés. Nem gondoltam volna, hogy
a magadfajta vegyi cuccok is tiszteletüket teszik egy ilyen eseményen. Mondd
csak, Rádium és Stroncium is veled tartott?- próbálta meg elkapni a legutóbbi
vita elejtett fonalát.
– Te aztán nagyon vicces vagy, Kristóf! Bár
poéngyártás helyett arra is szakíthatnál egy kis időt, hogy elmenj egy
fodrászhoz. Ember, a fecskék már fészket raktak a fejed tetején!- koppintottam
egyet az üresen kongó buksira.
Nevetve kapta el karomat, és gyengéden
magához vont.
– Ne viccelj, éppen tegnap tojástalanítottuk a
fészket. A nagynéném az egyik legelitebb fodrász. Lehet, hogy beajánllak majd
neki- súgta az arcomba, majd eleresztett.
– Hogy a jó Isten áldjon meg téged, te…-
szakítottam félbe magam, csak, hogy a feltörni készülő káromláshalmazt magamban
tarthassam. – Te frigid majom!
– Imádni valóan pattogsz, Törpilla- feszítette
tovább a húrt. – De a legjobb az, hogy kénytelen leszel engem elviselni az este
hátralevő részében!
Összevont szemöldökkel válaszoltam
szavaira, mire nevetve így folytatta:
– Te tudod egyáltalán, hol vagy? Csak, mert
eléggé úgy tűnik, hogy nem vagy a helyzet magaslatán. Éppen most nyertél egy
randit velem- düllesztette ki mellkasát büszkén. Izmai csinosan megfeszültek.
Szégyenkezve kaptam el róla tekintetemet, hiszen mégiscsak az ellenségem volt!
– Az kizárt!- ráztam fejemet hevesen tiltakozva.
– Sajnos velem kell tartanod. Minden rendes lány
így tesz.
– Még nem esett le, hogy én nem vagyok olyan
fene normális lány?- vágtam vissza éles nyelvvel.
Fordulatos vitánk közepette szinte észre
sem vettem, hogy a hajó kikötött. A fiatalok kígyózó sorokban indultak el a
stég felé, ki boldog, ki kevésbé boldog arccal. Egy valami viszont teljesen
biztos volt, nálam lángolóbb tekintetű lányt keresve sem találhatott volna a
nép!
– Ami azt illeti, de. És pont ettől vagy más-
ragadta meg kezemet, hogy lesegítsen a hajóról.
– Nocsak, milyen jóképű legény- lépett közénk
anya. Szó szerint apa karjaiba lökött, csak hogy közelebbről is szemügyre vegye
lánya leendő randi partnerét. – Nagyon jó választás, Cézium drágám!- vette elő
idegesítően nyávogó hangját.
– Nem, mintha én választottam volna- fontam
össze karjaimat ismét. Rettentően gyermekinek tartottam ezt a szokást, de
akárhogyan is próbálkoztam, nem tudtam leszokni róla.
– Ferenci Kristóf- csókolta meg anya kezét a
fiú, akár a legilledelmesebben betanított kissrác.
– Csak ámulok, és bámulok- kapott a szívéhez
anya. Ha az alkony fényei nem csaltak, talán még enyhe pír is arcára szökött. – Áldásom a randevúra.
Jellemző. Annyira jellemző! Anya agya
valamilyen furcsa oknál fogva mindig is ellentétesen működött. Milánt világ
életében a pokolra kívánta, aztán jött a nyálgép, és egy másodperc alatt
levette őt a lábáról. Egy ragacsos kézcsókkal.
– Apa, ments meg- súgtam oda egészen halkan.
– Örülj neki, hogy végre valamire anyád is
rábólint. Legalább ennyi boldogságot szerezhetnél neki- szűrte ki fogai közül,
tekintete azonban egészen másról tanúskodott. Rosszallóan kandikált ki vastag
keretes szemüvege mögül. Akárhogyan is, legalább az ő esze nem tűnt el
teljesen.
– Nagyszerű- trappoltam el sértődötten.
Farmerkabátomat apához vágtam, hiszen a düh eszeveszettül felfűtött. – Na, mi
lesz már bájgúnár! Nem jössz?- néztem vissza egy pillanatra. A gyomrom majd
felfordult. Anya melleit kitolva mosolygott a fiúnak, aki enyhe túlzással akár
a fia is lehetne.
Ütemes sétába kezdtem azt remélve, hogy a
frigid majom nem követ. Ahhoz persze túlságosan is lassú voltam.
Nagyon jó! :) Siess a folytatással:)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik. A folytatást ma hozom! :)
Törlés