Tizenötödik részlet - Emlékképek

Különös álmom volt. Egy vaníliaillatú füsttől hömpölygő terem közepén álltam, egyes-egyedül. Sötét volt, én mégsem féltem. A nyugalmas csendet egy régi sláger törte meg. Az, amire anya és apa először lassúzott. Valami libabőrfakasztó dolog történt akkor, a semmiből egyszer csak előttem termett egy fiú. Láttam az arcát, annak minden egyes részletével. Bármekkora butaság is, úgy éreztem, hogy ismerem őt. Éppen csak azt nem tudtam, honnan.

Apa egy szemtelenül bevett jobb kanyarral parkolt le a hatalmas tölgyfa árnyékában. Megrémültem rezzentem össze- egészen elszoktam már az efféle vezetési stílustól. Nem sok mindenről mondható el ugyanez, de anya kismilliószor jobban bánt az autókkal.

– Cézi! A ruhád a hátsó csomagtérben van, kérlek, hozd be magaddal!- szakította el tőlem a dalt mama. Bonnie Tyler keserédes hangja egyre halkabban szűrődött felém.

A fővárostól egészen a nyaralónkig a „Total Eclipse of the Heart” névre keresztelt dallam dübörgött fülemben, dobhártyámat majd átszakítva. Eltökélten hittem, hogy jelentése volt az álmomnak, és ez a dal egyfajta kód a megfejtéséhez.

– Most mégis mi a francot csinálsz?- szakítottam ki kezei közül a fülesemet.

– Iparkodj, kisasszony! Néhány óra múlva jelenésünk van. Kondákorék már várnak ránk- vette vissza az imént elorozott tárgyat ismét.

Sértődötten pattantam ki a hátsó ülésről, majd durcásan becsaptam magam mögött az ajtót. Amolyan festéklepattogzós módon.

– Küldetés indul- motyogta fülembe papa, arra vészesen ügyelve, hogy anya még véletlenül se észlelhesse a dolgot. Egyértelműen arra célzott, hogy művészet lesz végigszenvedni a három napot ebben a felállásban.

Vicces. Számtalanszor álmodoztam arról kislányként, hogy finom hölgyként én is részt veszek majd az Anna-bálon. Tulajdonképpen pelenkás koromtól fogva fülembe duruzsolták a mulatság tündérmesébe illő sztorijait- a család házaspárjainak gyomorforgató egymásra találását. 

– Mesés napok elé nézünk- bámultam a kezembe kapott ruhára. Émelyítően kék színe pontosan arra emlékezetett, amitől a leggyorsabban menekültem volna- Milánra. A szemeire. A szerelmére.

Anya és apa fennhangon kommunikált egymással. Sehogyan sem tudtam megegyezni, hogy a kikötőben vagy a strand előtt találkozzanak a Kondákor házaspárral. Dr. Horvát Jenő sohasem volt túl bonyolult lélek. Villámgyorsan kitárta a nyaraló hatalmas ajtaját, és még annál is sebesebben elillant.

Szemeim néhány percig a tájon időztek. A homokos parton, a stégen és a túlpart hegycsúcsain. A napsugár pontosan úgy hancúrozott a Balaton habjaival, ahogyan néhány hete. Látszólag minden változatlan maradt. És én újra ott voltam, ahová önszántamból soha többé nem tettem volna be a lábamat.

Tekintetem akaratlanul is megakadt a kerti terasz rejtekében elbújt asztalon. Egy borosüveggel néztem farkasszemet. Azzal, amit még Milánnal kortyolgattunk. Arra sem voltak képesek, hogy eltakarítsák a mocskukat…

– Nem hiszem el, hogy ilyen csökönyös szamár vagy!- szűrődött ki a sárga falak közül anya hangja. Úgy kiabált, mintha csak a haját tépték volna. Még szerencse, hogy a szomszéd nyaraló éppen üresen állt. Máskülönben a készenléti rendőrség már szirénázva közelített volna parti házikónk felé.

– Tudod mit, nekem mindegy! Akkor legyenek a kikötőben. Bánom is én- legyintett egyet apa. Éppen ráláttam az étkezőre, ahol civakodtak.

– Nesze neked, Horvát Cézium! Még az önsajnálatba sem merülhetsz bele- csaptam a vállamra a műanyag tokba bújtatott ruhát, úgy indultam utamra.

Félve tettem meg minden egyes lépést. Rettegtem attól, hogy ismét rám törnek a fájdalmas emlékek. A szívem milliónyi darabokra szakadt szét, nem bírna el még egy csapást.

A szobám résnyire tárva várakozott rám- pontosan úgy, ahogyan azon a borzalmas éjszakán hagytam. Septiben vágtam be magam mögött, hiszen akkor is menekülni próbáltam. Persze a végzet a parton mégis utolért.

Riadt tekintettel bámultam be a legalább három hete porosodó helyiségbe. Lassacskán bedugtam oda fejemet, majd lábammal is átléptem a küszöböt. Megkönnyebbülten rogytam le az ágyra, onnan legalább anyáék torokszaggató vitáját nem hallottam.

Néhány percig hátradőlve pásztáztam a szoba kékre mázolt falait- az előző tulajnak minden bizonnyal fia lehetett. Szemeim önkénytelenül is visszatértek a kemény parkettára, amit előzetesen már végigmértem.

Egy póló hevert rajta. Kétség kívül Miláné volt. Akkor hagyhatta el, mikor egyik éjszaka részegen a padlóra rogyott, és elkapta az álom. Állítása szerint rettentő melege lett, így megszabadította magát a felesleges ruhadaraboktól. Szó nélkül eltűrtem a dolgot, titkon órákon át bámultam őt arról ábrándozva, hogy egy nap testközelből is megcsodálhatom izmos felsőtestét. Bár ne tettem volna!

– Hát te meg mit keresel itt?- guggoltam le a darabért. Szemeimben könnyek gyülekeztek, amin már cseppet sem lepődtem meg. Akarva sem akadályozhattam volna őket, túl erősek voltak. Én pedig gyenge.

Egyetlen pillanatba sem telt, és a világ ismét összetört, méghozzá az orrom előtt. Felállva a polcra tévedt tekintetem, amin az a ballagási kép díszelgett, amit Milán hivatott elő nekem.

Szinte el sem hittem, hogy előbb felismertem pólóját, mint az arcát. Egy jelentéktelen ruhadarab többet jelentett az agyamnak, mint az a fiú, akit mindennél jobban szerettem. Még annak ellenére is, hogy csúnyán kihasznált, majd eldobott.

– Hiányzol nekem- suttogtam zokogva, mintha az ócska fotó megérthetne engem.

Mélyen beleszippantottam a Milán illatú felsőbe, majd zokogva az ágyra heveredtem. Erősen magamhoz szorítottam a pólót, mintha csak gazdáját képzeltem volna a helyébe.

***

– Erre ő azt felelte, hogy, mert a papa azt mondta- nevetett fel Kondákorné, mire a körülötte borospoharat szorongató társaság szinte kötelességének tekintette, hogy hasonlóan cselekedjen.

– De édes!- keresztezte bal lábát jobb combján mama. Lopva lestem mozdulatait, hátha felfedezek benne egy aprócska hibát. Olyasfajtát, ami meghazudtolja elnagyolt tökéletességét. Lehetetlen küldetésnek tűnt…

– Na, és mondd csak, Cézium- hörpintett fel poharából egy keveset a szőke nő, mire búzakék íriszei pulzálva kitágultak- hol folytatod a tanulmányaidat?

Durcásan összefontam karjaimat, és legszívesebben vékonyka farmerkabátom mögé bújtam volna. Gyűlöltem Kondákor Klára idegesítő kérdését, ám megjátszott modora még jobban feldühített.

– A BME-n- vágtam rá kurtán.

Mama vadászkutyaként csapott le rám. Mérgesen mélyítette szemeit az enyémekbe, persze mikor Klára felé fordult csupán egy mosoly díszelgett arcán. Vészesen ügyelt arra, hogy legalább a látszat tökéletes legyen.

– A szüleihez hasonlóan a vegyészmérnöki karon tanul majd, de ő másik szakot választott. Persze nagyon hasonló a kettő.

– A szüleimhez hasonlóan- horkantam fel könyörtelenül. – Reméljük, hogy az apámhoz hasonlóan el is végzem- fektettem különös hangsúlyt az alanyra utaló szavakba. Egyértelműen anya kudarcára célozgattam, még számomra is gyomorforgató módon.

– Nos, az én fiam természetesen orvosi egyetemre felvételizett-fordult büszkesége felé Kondákorné. Danit gyermekkorom óta ismertem, így tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az ő családja is a látszatra ment. Anyucit és apucit cseppet sem érdekelte az, hogy a fiú építészmérnökként képzeli el a jövőjét, ragaszkodtak a három generációs hagyományhoz.

– És fel is vették?- böktem oda egykedvűen, mire anya emberesen oldalba bökött.

– Természetesen- kortyolt egy újabbat Kondákorné. Feszülten rebegtette szempilláit, amiből teljesen világossá vált számomra, hogy háta közepére sem kíván. Úgy éreztem, elérkezett az ideje, hogy tovább álljak.

– Azt hiszem, én most elmegyek telefonálni egyet- mutogattam a farzsebből előrántott darabra, mintha csak halaszthatatlan dolgom akadt volna.

Látszólag nem sokat törődtek távozásommal, ami miatt én túlságosan hamar eljártam az örömtáncot.

– Kislányom, ne feledd, negyed óra múlva szívhalászat. Mindenképp ott kell lenned- szólt utánam anya, mire én biccentettem egyet.

Kondákorné duruzsoló hangja még jó darabig dobhártyámat hasogatta, ám egyszer csak megszűnt- amint hallótávon kívül értem.

A Tagore sétány mindegy egyes négyzetmillimétere Milánt juttatta eszembe. Az éjszakákat, mikor borgőzös fejjel a túlpartot bámultuk, és a sötétben elbújva az utcazenészek olykor ütemtelen dalait visszhangoztuk. A szökőkutat pásztáztam, amin nem egyszer végigsétáltunk csakis azért, hogy az olthatatlan hőségben némi felfrissülést nyerjünk.

Dr. Cséffay biztosan nem adna ehhez hasonló tanácsokat. Szerinte, ha valamit el szeretnénk felejteni, csupán egy ideig menekülhetünk előle. Azután kénytelenek vagyunk farkasszemet nézni a dologgal. Úgy éreztem, én még előbbi fázis legelején járok.