Kedveseim!
Egyre jobban szeretlek titeket, még Cézinél és Kittinél is erősebben! Nagyon sokat jelent nekem az, ha kapok egy-egy visszajelzést, nem tudok érte elég hálás lenni. Hoztam nektek egy kis meglepetést! Jó olvasást a továbbiakban is.
***
– Nem is tudom. Nem is tudom- Cséffay hangja élesen hasított végig dobhártyámon. Végtelen időnek tűnt, mire kimondta legalább ezredjére átgondolt szavait, amikbe bizony nem szorult túlságosan sok értelem.
Éppen egy lehetségesen rám telepedő pánikroham
ellen küzdöttem. Egészen erősen, ami azt illeti. Megfogadtam, hogy soha többé
nem hagyom legyőzni magamat- mintha az olyan egyszerű lenne! Azt reméltem,
vagyok olyan makacs, hogy rendetlenkedő agyam fölé kerekedjek.
– Ó, most már értem- bökött a kezében rongyossá
áztatott papírlap közepére, pontosan annak a rózsának a kelyhébe, amit én
rajzoltam oda néhány perccel azelőtt. Kezdtem úgy érezni, hogy a dilidoki
másodállásban magántanárként működik, imádta a firkálgatós feladványokat!
Kérdőn rebegtettem szempilláimat, mire ő
újfent elmosolyodott. A rajzolgatásnál csupán egy dolgot élvezett jobban,- ha
ugrathatott engem.
– Azt mondja, hogy rózsa. Távolról nézve
hétköznapinak tűnik- jegyzetelgetett az általam olyannyira gyűlölt noteszébe,
miközben szempárját szédítő gyorsasággal járatta a különböző papírlapok között.
– Közelebbről megnézve viszont a szokottnál sűrűbben tüskézett.
Nem tudtam eldönteni, hogy nekem magyaráz,
vagy inkább csak hangosan gondolkozik. Talán összekötötte a kellemeset a
hasznossal, és még jómaga sem tudta, hogy mi sül ki a dologból.
– Néha azt érzem, hogy hülyére vesz- böktem oda
közönyösen, miközben szoknyám peremét combomhoz simítottam. Valamiért úgy
éreztem, hogy minden egyes pillanatban le kell kötnöm magamat, ez volt az
egyetlen esélyem arra, hogy felülkerekedhessek a torkomat fojtogató erőn. Az
orromhoz kaptam, és heves vakarózásba fogtam. Nem, mintha szükségem lett volna
a dologra, ez is egy volt a temérdek pótcselekvés közül. Kidolgoztam egy tervet
vészhelyzet esetére. Úgy tűnt, nagyon is működik.
– Miért gondolod ezt?- emelte meg fejét, mire
szemüvege rendetlenül lecsusszant orrnyergéről. Számtalanszor megtörtént már
vele, mindösszesen azt nem értettem, miért nem cseréli le az ósdi darabot.
Abból ítélve, mennyit költöttünk egy kezelésre- nyilvánvalóan nem én voltam az
egyetlen páciense- biztosan telt volna drágább pápaszemre is. Még csak meg sem
kellett volna erőltetnie magát, hogy a pénztárca mélyére nyúljon.
– Lássuk csak!- száguldott végig a
levendulaolajtól megdarabosodott levegőn felcsattanó hangom. – Állandóan motyog
magában, jegyzetelget, és nekem fogalmam sincs róla, mégis min mosolyog olyan
jókat- számolgattam jobb kezem ujjait szaporán kifeszítve.
– Cézium!- szólt vissza higgadt hangon.
Szemüvegét az asztalra hajította, majd tenyerét elfáradt pillái közé temette. –
Azt hiszem, te nem vagy tisztában a fogalmakkal. A dilidoki feladata, hogy az
agyad turkálása közben értelmes következtetésekre jusson, amikkel az
előrehaladásodat segíti. Ez viszont nem megy egyik pillanatról a másikra. Idő
kell ahhoz, hogy meglássam az összefüggéseket, akármilyen vén szipirtyó is
vagyok én már- legyintett egyet könnyedén kuncogva.
Megdöbbentett a lazaság, ami a sejtjeiből
áradt. Jócskán túlhaladt már az életkorát jelző ötvenes táblán, de bizonyos
tekintetben sokkal fiatalosabb volt anyánál. Cséffay mert utat engedni a benne
megbúvó tinilánynak- nem úgy, mint mama.
– Jutott már valamire?- böktem állammal az
asztalkán megfeszülő papírdarab felé.
– Azt hiszem, igen- szorította kezei közé,
miközben valósággal farkasszemet nézett a fecnivel. – Te látszólag egy csábító egyéniségnek
tűnsz, ezzel természetesen tisztában is vagy, de ahogyan közelebb kerül hozzád
valaki, rögtön megszúrod a tüskéiddel- mutogatott a szár mentén futó, alig
látható dudorokra.
Elismerően bólintottam. Életemben először
éreztem azt, hogy Cséffay a vesémbe lát. Talán mégsem a két szép szeméért kapta
a diplomáját, bár jobban elmerülve szürkéskék tekintetében hamar rájöttem, hogy
az bizony felért volna a lehetetlennel. Maradt neki a kemény magolás és
könyvmolyokhoz mért virrasztás, amit ő becsületesen el is végzett.
– Tüskék- simítottam végig karomat, szinte éreztem
a bőröm mentén végigfutó érdes kitüremkedéseket. Azokat, amiket Milán és a
hozzá hasonló emberek hagytak bennem,- akik végtelenül megbántottak.
– Mondd csak, Cézium! Hajlandó lennél nekem
mesélni ezekről a tüskékről?
Megfeszült ráncai addigra megértően
kisimultak. Úgy éreztem,- talán Kitti és Kristóf barátságának köszönhetően is-
hogy végre utat törhetek nyelvemmel a torkomat fojtó szavaknak. Olyan régen
vágytam már rá, hogy kimondhassam őket!
– Talán tizenkét évesen kezdődött minden. Anya
és apa egyre többet veszekedett a pénz miatt. Akkor még fele ennyi sem volt
nekünk, amihez egyikőjük sem szokott hozzá. Mindketten gazdag családból
származtak. Papa felvetette, hogy talán nem csak neki kellene dolgoznia, mire
anya fejhangon rikácsolt, és hozzám vágta, hogy mindent én rontottam el. A
terhessége miatt kellett abbahagynia az egyetemet, és ezt sohasem fogja nekem
megbocsátani. Akkor először pofozott meg, még most is érzem az arcomon azt a
csípő érzést- simítottam végig az említett területet. Fájón áztatták a
könnycseppek, pontosan úgy, ahogyan azon a napon.
Mindennél jobban szerettem volna
elfelejteni azokat az emlékeket, amik olyannyi gyűlöletet fakasztottak
szívemben, a saját édesanyámmal szemben. Elkeseredett düh szántotta fel
lelkemet, egészen kopáron hagyva azt. Milán volt, aki elvetette az új kezdet
első magocskáját, de még csírájában meg is fojtotta.
– Tudom, hogy egy papagájnak fogsz tartani, aki
csak önmagát képes ismételgetni, de akárhogyan is gondolod, az édesanyád nagyon
szeret téged. Az emberek mérgükben sok butaságot hordanak össze. Ha sejtenéd,
hányszor vágtam a férjem fejéhez, hogy elválok tőle- mosolyodott el
keserédesen. – De harminchat év csak harminchat év.
– Én is tisztában vagyok vele- ráztam meg a
fejemet, csak, hogy a dühödten sorakozó könnycseppek a padlóra hulljanak,
méghozzá egyszerre. Szerettem volna semmissé tenni a történteket- ez egyszer
viszont nem a kimondott szavakat, hanem magukat az eseményeket. Azt kívántam,
bár egy Cséffayhoz hasonló nő szült volna erre a kínkeserves világra. Ő talán
megértene, legalábbis próbálkozna.
***
Gyűlöltem, mikor Kitti mindenféle
különösebb rávezetés nélkül elpityeredett. Sohasem voltam túl jó az
„urigellerkedésben”, így fogalmam sem volt, mégis miért zokog a bárpultnak
ölelkezve.
– Hé, mi a baj?- ráztam meg a vállát, hátha
azzal valamiféle reakciót suvaszthatok ki belőle. – Ez nem a te formád. Te
Karkus Kitti vagy- próbáltam lelket önteni belé, de talán még tovább rontottam
a helyzetet.
Roppantul bántott, hogy nem tudtam mellette
lenni úgy, ahogyan ő tette minden egyes engem fojtogató pillanatban. Habár nem
Kitti volt a világ legokosabb teremtménye, emberségből mégis csillagos ötöst
érdemelt volna. Ellenben velem, aki megbukott az élet egyik fő tárgyából.
– Nagypapa- szipogta alig érthető módon. – El.
El. El- próbálkozott meg háromszor a lehetetlen szavak kimondásával.
Fájdalmas felismerés hasított végig rajtam.
Szinte biztossá váltam abban, amit legapróbb porcikám sem kívánt volna a
másiknak- az imádott nagypapa elvesztését. Átéltem már a fájdalmat, egy esősen
hűvös novemberi éjszakán, és az érzés a torkomat fojtotta az érzés.
– Őszinte részvétem, Kitti!- kulcsoltam át
nyakát hátulról. Gyengéden simultam hozzá, a legmegértőbb ember álarcába bújva.
Szerettem volna, hogy úgy érezzen, ahogyan én iránta. Azt akartam, hogy mindig
számíthasson rám.
– Fiam!- vágódott be a hátsó ajtón egy pocakos
öregúr. Kezeiben ládát cipelt, úgy tűnt, rettentően kitikkadt. Homlokán méretes
izzadtságcseppek csillogtak. Szemrehányón méregette a bárpulthoz tapadt
szöszit, akit szakadatlan zokogás rázott. – Mondtam már, hogy ne sirasd az
öreget. Lejárt már az ideje!
– Mondja csak!- csattantam fel mérges hangon.
Felháborított a hangnem, amit a barátnőmmel szemben használt. Akkor úgy tűnt
helyesnek, ha Kitti védelmére kelek. Csak, hogy bebizonyítsam neki törődésemet.
– Hogy lehet ennyire tapintatlan? Most veszítette el a nagypapáját- cirógattam
a lányka hátát. Érintésében nyoma sem volt a végtelen dühnek, amik szavaimból
csapódtak ki.
A bácsi torkából falrengető nevetés szakadt
ki. A pulthoz vágta a kezéből majd kiszakadó ládát, mire Kitti ijedten felkapta
tekintetét. Szemei körül szabálytalan foltokban patakzottak a könnyek.
– Mégis ki mondta, hogy a nagypapa meghalt?-
bukott ki belőle egy halovány nevetésfoszlány. Egy pillanatra legalább
elfelejtette zokogásának indokát, amiről a hallottak fényében fogalmam sem
volt.
– Hát azt mondtad- forgattam fejemet a deres
halántékú férfi és Kitti között,- hogy a nagypapád el…el…el- utánoztam
meg-megcsukló hangon. Szégyellősen sütöttem le pilláimat, szinte éreztem,
ahogyan a világ összes embere egyszerre nevet ki.
– Eladtam a kocsmát- vágta rá a svájcisapkás
férfi. Izzadt tenyerét munkás nadrágába törölte, majd nekem nyújtotta jobbját.
– Karkus Károly, Kitti nagypapája vagyok. Azért még hetven sem vagyok, nem kell
engem temetni!
Nevetve rázta meg kezemet, mire én zavarodottan
hasonlóképp cselekedtem. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna
szégyenemben. Nem, hogy a barátságomról nem tettem tanúbizonyságot, de még
totális idiótát is csináltam magamból. A létező összes vendég és nagypapa
előtt!
– Kérem, ne haragudjon rám!- csaptam magam
homlokon.
– Tölts neki egy limonádét, Kitti!- nyugtázta a
dolgot somolyogva. – Ha egyszer meghalok, neked szólok először!- kapta kezébe
az előzőleg elhajított rekeszt, és jókedvűen fütyörészve eltűnt az asztalok közt.
Cseppet sem tűnt úgy, hogy élettelen lenne. Sőt!
– Mondd csak, te totál bekattantál?- súgtam oda
Kittinek, aki éppen egy citromot törölgetett, méghozzá a szemeivel egy ütemre.
– Nem hittem volna, hogy a nagypapa halálát
kívánod- karikázta fel a gyümölcsöt. Minden egyes késcsapkodásra ijedten
rezzentem össze. Abban a pillanatban nem voltam benne teljesen biztos, hogy nem
vágja hozzám a gyilkos tárgyat.
– Zokogva felhívtál, hogy jöjjek ide, mert
szörnyű dolog történt, majd azt nyekerged, hogy a nagypapád el…- itt
félbeszakítottam magamat, és szemeimet forgatva meredtem a lányra.
Egy szívószálat hajított a pohárba, majd
egykedvűen elém vágta. Reflexszerűen zsebéhez nyúlt, hogy a jól begyakorolt
módon egy szál cigarettával nyugtassa meg magát, de csakhamar megütötte szemét
a „Dohányozni tilos” feliratot. Lemondóan hörpintett fel egy kupica
meggypálinkát, nem, mintha az bármivel is megengedettebb lett volna
munkaidőben.
– Ez az egyetlen dolog, ami a szüleim után
maradt. Persze te ezt nem értheted, neked ott vannak ők- legyintett egyet.
Talán igaza volt, nekem volt anyám és apám, akik törődtek velem. Mindösszesen
azt nem tudta a lány, hogy majdhogynem megfojtottak. Nem tudtam, mégis
melyikünk helyzete elkeserítőbb.
– Miért adjátok el?
– Nagypapa elkártyázta a fél vagyonát.
Megrögzött szerencsejátékos- vágta pultnak a törlőrongyot, mire az abban pihenő
vízcseppek trikójára repültek, jócskán eláztatva a rózsaszín felsőt.
Tanácstalanul kavargattam a limonádét.
Fogalmam sem volt, mégis mit fűzhetnék fájdalmas mondataihoz. Azon imádkoztam,
hogy a láthatatlan megértés szavai kússzanak nyelvemre, persze mind hiába.
Feszülten kopogtattam a bárpultot ujjaimmal, azt remélve, hogy Kitti lép. Ha
már az én génjeimbe egészen mást kódoltak.
– Most akkor, hogy álltok Kristóffal?
Fájt felismerni, hogy ismét elbuktam. Fele
olyan jó barát sem voltam, mint Kitti, hiszen ő mindig ismerte a megfelelő
szavakat. Talán engem így neveltek, képtelenre a normális emberi kapcsolatokra.
– Igazából még mindig nem tudom- támasztottam
meg a fejemet. Nem rejtett szándékom volt, hogy ne kelljen szemeibe bámulnom.
Túlságosan szégyelltem magam ahhoz.
– Nem gondolod, hogy lassan el kellene döntened?
Remélem, nem csak játékszernek használod a gyermekes játékaidban. Tengó szerint
nagyon odavan a srác- feszült arcára a félreérthetetlen vonzódás szikrája,
amint kimondta a bugyuta, ám neki még úgy is sokat jelentő nevet.
– El fogom dönteni, ne aggódj- kortyoltam bele
limonádémba, csak, hogy ne kelljen többet hazudnom. Cseppet sem voltam benne
biztos, hogy valaha is képes leszek dűlőre jutni Kristóffal kapcsolatban. Olyan
zavaros volt minden. Lassan már azt sem tudtam, merre van a balra.
A mindenit! Nem hazudtoltad meg magad! Ez a rész állati jó lett!!! É-é-é-é-s izgalmas!!! :D Borzasztó jó lett és remélem, hogy minél hamarabb folytatod, mert már két kapcsolatra vagyok nagyon-nagyon kíváncsi!! Tengó+Kitti, Kristóf+Cézi !!! Wáááá! Gyorsan folytasd, mert nagyon várom már, hogy összejöjjenek Kristóffal! Mert tuti összejönnek... Majd.
VálaszTörlés:D Örülök, hogy tetszik, most rakom fel a folytatást. Remélem a továbbiakban is követni fogod a sztorit, és mindenre fény derül, amire kíváncsi vagy. :)
TörlésGratulálok a helyezésért! :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen! :))
Törlés