Huszonhatodik részlet - Sebek a szíven

Kedves Olvasóim! 

Mint láthatjátok, a desing megújult, a fejlécet lecseréltem. (Tudom, nem a világ legprofibb munkája, de hát jobb szeretem magam készíteni...) Mit gondoltok, ki kicsoda a szereplők közül? Az első helyes megfejtésért virtuális pacsi jár. ;) Jó olvasást, a véleményetekre még mindig nagyon kíváncsi lennék!

***

Torkomat egy méretes gombóc fojtogatta. Gyűlöltem az orvosi vizsgálatokat, már az orromba kúszó fertőtlenítőszag is szorongással töltött el. Idegesen mocorogtam a rozoga székben. Néhány türelmetlenül várakozó idős nő villámokat szóró tekintettel kapta fel a fejét. Hangosan felszisszentek, majd ezzel egy időben ismét elmerültek a legfrissebb pletykalapok színes fotókat nem sajnáló cikkeiben.

– Tipikus- dünnyögtem orrom alatt, mire a jobbomon ücsörgő fájón oldalba bökött könyökével. – Ezt meg miért?- szökött ki számon a félhangos kérdés, mire ő tenyerével a további szavak útját állta.

– Cézium, hát mind hiába? Akárhányszor is próbáltam meg a fejedbe verni az illemet, csak nem sikerült- szűrte ki szigorúan megfeszített fogai közül. Mama ismét a régi- jól megszokott- fényében tündökölt. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy a párterápia meghozta az eszét!

– Horvát Cézium- járta körbe tekintetével a várakozót az küszöb fölött kihajoló nő.

Félénken, mégis határozottan pattantam fel a székből, ami ismét zajos nyikorgásba kezdett. Az idős banyák újra eljátszották a hattyú halálát- szinte már hozzászoktam a dologhoz. Alig vártam, hogy bevághassam magam mögött az ajtót, a lehető leghangosabban. Kicsinyes bosszú, de gyermekien hittem a hatékonyságában.

–  Üdvözöllek, kedves Cézium!- tárta ki karját Dr. Makai. Hozzám hasonló homlokkal áldotta meg őt a teremtő- még szerencse, hogy anya nem tartott velem. Bármit kinéztem volna belőle, akár azt is, hogy szóvá teszi a dolgot.

– Jó napot!- vágtam magam a vizsgálóasztalra. Durcásan összefontam karjaimat, lábammal pedig idegesen rugdostam féle az utamba kerülő levegőmolekulákat.

– Hogy s mint?- áztatta kezeit a csap vízsugara alatt. Némi szappant nyomott tenyerébe, amiből kilométeres fertőtlenítőszag áradt.

– Tökéletesen, köszönöm- forgattam szemeimet, persze hangomat is átitatta a végtelen irónia, aminek talán a mosakodókrémnél is émelyítőbb aromája volt. A világ szinte már megszokott módon szédelgett előttem, ám letagadott izgalmam talán még tovább súlyosbította az egyébként sem túl rózsás helyzetet.

– Miért érzem azt, hogy a szarkazmus még a jókedvedet is felülmúlja?- próbált meg az általam bevetett fegyverhez nyúlni. Éreztem, hogy a levegő darabossá fagy, még akkor is, ha egyébként jóval harminc fölött időzött a hőmérő higanyszála.

– Állandóan szédülök, pánikrohamok gyötörnek. Hányingerem van, émelygek, máskor egy fél malacot fel tudnék falni. Rettentően sokat eszek, fel is szedtem vagy öt kilót- bámultam több rétegben felgyűrődött pocakomat. Undorodtam a pici hurkáktól, amik már nem is dombként, inkább hegyként szöktek az ég felé.

Dr. Makai elgondolkodva vakarta meg állát. Egy pillanatra asszisztense felé fordult, és udvarias hangon megszólította őt.

– Boróka, elő tudná keresni azokat a leleteket, amiket még a füredi kollégák küldtek át?- azzal az asztalára hajított karton fölé hajolt, és elmélyülten vizslatta azt. Fejét jólesően megtámasztotta jobb tenyerével- úgy festett, akár egy unottan színezgető óvodás.

Gyűlöltem, mikor kétségek között hagytak, tartson is az állapot akármilyen rövid ideig. Egy megmagyarázhatatlan rossz érzés rakott fészket szívemben, kezdtem attól félni, hogy valami komoly bajom lehet- a prozopagnózián felül, természetesen.

– Parancsoljon, doktor úr!- nyújtotta át a frissen nyomtatott papírköteget. A tinta illata orromba fészkelt, mire kellemetlenül tüsszentettem egyet.

Egyre ütemtelenebbül dobbant fel a szívem, féltem, hogy talán ismét rám telepszik a pánik. Próbáltam lekötni magamat, így vészes hajigazgatásba fogtam. Újragumiztam azt, majd a létező leglehetetlenebb módon lóbáltam meg lófarkamat.

– Ó, jaj!- vakarta meg fejtetőjét, ahonnan bizony jócskán kikoptak a valaha ébenfeketén ágaskodó hajszálak. – Ó, jaj!- ismételte meg iménti mondatát, ám ezúttal sokkal több feszültség hallatszott ki belőle.

– Mondja csak! Ne kíméljen! Meg fogok halni, igaz?- vágtam saját arcomba a rémisztő gondolatot.

Makai foghegyről felnevetett, de csakhamar megálljt parancsolt a csíntalan kacajnak. Megköszörülte a torkát, és komoly hangon szólított meg.

– Cézium, most légy őszinte velem. Tudod, én nem ítélkezem senki felett- kezdett neki idegtépő hangon. Helyet foglalt csinos kis székében, és amint kényelmesen elhelyezkedett benne, érdeklődőn rám meredt. A kórházas sorozatokban pontosan így tettek a doktorok, akik szörnyű hírt hívatottak közölni.

Lélegzetvisszafojtva vártam kérdését. Ujjaim feszülten siklottak végig combomon, meg sem állva az ágy pereméig.

–  Igen?- nyeltem le az utolsó betűket.

–  Ezen az áll, hogy röviddel a baleset előtt nemi kapcsolatot létesítettél egy férfival- lóbálta az időközben felkapott papírlapot. Fehér zászlóként lökte arrébb az útját álló levegőt.

– Túlzás férfinak nevezni- szisszentem fel utálkozva. Normál esetben rettentően feldühített volna az indiszkrét faggatózás, de Milánnál jobban semmi sem tudott fájni. Szinte elengedtem a fülem mellett a nekem szegezett kérdést.

– És ügyeltetek a részletekre?- forgatta a szemeit félreérthetetlen célzattal. Egészen prűd figurának tűnt, meg kell hagyni!

– Kaptam hetvenkét órás bogyót, mivel abban a baromban még annyi sem volt, hogy óvszert húzzon- csaptam a homlokomra, hiszen időközben belém csapott a felismerés villáma. Egyszeriben világossá vált, hová akar kilyukadni. Talán még a halálnál is rémisztőbb zsákutcába tévedtem… – Ugye nem?- pattantam fel az ágyról, szíven jó néhány ütemet kihagyott.

– Semmit sem szeretnék elhamarkodottan kijelenteni- firkantott a papírra néhány szót, majd kimérten nekem emelte tekintetét,- hiszen mindez lehet a prozopagnózia, de akár még a pánikbetegség velejárója is, viszont minden lehetőséget körbe kell járnunk. Azt javaslom, kérj időpontot egy nőgyógyásztól. Addig is végezz el egy terhességi tesztet, az gyorsabb választ adhat. Persze nem száz százalékos módszer, ahogyan a szex utáni tabletta sem- fűzte a végére diszkréten.

– De az nem lehet, hogy én…- szakított félbe a kétségbeesés. Hasamhoz kaptam, és csak remélni tudtam, hogy nem úszkál benne egy aprócska Milán-kezdemény. Az életem egyébként is romokban hevert, egy nem kívánt terhesség már csak hab lett volna a tortán. Gyűlöltem a gondolatot, hogy talán egy parányi, ám egyre csak növekvő emléket hagyott maga után az, akit mindennél jobban feledtem volna.

– Sajnos a tabletta is tévedhet- vonta meg vállát, és hiába is játszotta a világ legmegértőbb emberét, tudtam olvasni a sorok között.

– Vagy az az idióta, aki gyártotta- gördült volna le egy kétségbeesett könnycsepp a szemem sarkából, ám ezúttal sikerült idő előtt megsemmisítenem.

***

Kristóf jókedvűen nyámmogott velem szemben. Éppen a harmadik sajtburgert tömte magába, némi sült burgonyával táncba küldve a lecsusszanó falatokat. Talán meglepő, de rá sem tudtam nézni az egyébként csábítóan mosolygó ételekre. Undorodottan majszoltam el egy szál krumplit, és ez a szokatlan dolog bizony a Ferenci fiúnak is szemet szúrt.

– Mondd csak, minden rendben?- állt meg szájában egy pillanatra az ott forgó burger.

– Nekem is ízlik- vágtam rá oda sem figyelve. Szinte már magam előtt láttam, ahogyan egy idegen arcú- egyébként Milánra hajazó- kisbaba bömböl az ölemben arra várva, hogy kicseréljem telepakolt pelenkáját. Aztán anya képe jelent meg előttem, amint fejhangon a szememre veti ismételt botlásomat, aminek ezúttal súlyos következménye lett.

– Még jó, hogy nem ezt kérdeztem- simította meg kézfejemet. Érdeklődő szempárját enyémbe mélyítette, ismét végtelen őszinteség sugárzott belőle. Nem tudtam hazudni neki, úgy éreztem, az igaz szavak megfojtják torkomban a hamisakat.

– Kristóf, nem járhatnánk egyet?- böktem állammal a kijárat felé, mire ő a tálcára hajította jóízűen majszolt étke utolsó darabkáit. Gondolkodás nélkül eleget tett kérésemnek, és csak azon kaptam magam, hogy egy határozott mozdulattal megragadja karomat.

– Rosszul vagy?- súgta a hajamba. Finom illata ezúttal is elcsábított volna, már ha az engem kínzó gondolatok erősebbek nem lettek volna a pislákoló vágynál.

– Mondhatni- vettem mély levegőt, amit kitárta előttem az ajtót. Sietve emeltem át lábamat a küszöbön, ám ügyetlenül megbotlottam. Ő persze utánam nyúlt, és nem hagyta, hogy a kemény betonlépcsőre hulljak.

– Mit szólnál hozzá, ha leülnénk a rakparton?- nyújtóztatta ki nyakát.

Erőtlenül rábólintottam a dologra, és lomha léptekkel elindultunk az említett irányba. Kristóf aggódva méregetett, biztosan úgy hitte, ismét a pánik fojtogat. Bár csak annyiról lett volna szó!

– Megint a szorongás?- süppedt bele a part kavicsos szőnyegébe.

– Nem, vagyis nem úgy- sóhajtottam hatalmasat. Értetlenül bámult rám, de még ahhoz sem volt erőm, hogy különösebben viszonozzam pillantását.

– Cézi, kérlek, beszélj hozzám!- rázta meg vállamat, nem hagyva, hogy teljesen magamba omoljak.

Jól esett, hogy törődött velem, és valóban érdekelte, mégis mi lelt engem. Persze nem mertem előhozakodni az engem őrlő gondolatokkal. Féltem, hogy azzal máris elveszítem őt- nem voltam benne teljesen biztos, hogy tudnék nélküle létezni. Hosszú hetek óta ő volt az első, aki minden titkomat ismerte, és mégis kitartott mellettem.

–  Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Nincs olyan, amitől kevésbé kedvelnélek,- hintet egy aprócska csókot orcámra. Kétségbeesetten rezzentem össze.

– Az orvos szerint lehet, hogy terhes vagyok- szöktek ki ajkaimon a fájó szavak. Láttam, hogy minden egyes betű egy újabb lyukat üt Kristóf értem sóvárgó szívén. Mereven bámultam a fiú hibátlan vonalú arcát, ami eltorzultan pislogott vissza rám.

– Azért ez kicsit meglepett most.

– Talán jobb lenne, ha most elmennék- próbáltam meg felállni mellőle, de ő határozottan visszarántott engem. Egyenesen az ölébe.

Vészesen közelről néztem vele farkasszemet. El-elakadó lélegzete ütemtelenül táncikált arcomba. Éreztem, ahogyan egyre hevesebb ritmusban dobban fel a szívem.

– Cézi, én komolyan gondoltam azt, amit az előbb mondtam.

– Nem várhatom el tőled, hogy így is velem akarj lenni. Ez abszurd- tapasztottam kocsonyaként remegő kezeimet a fiú arcára. Borostái finoman siklottak végig tenyeremen, különös borzongással töltött el az érzés.

– Nem abszurd, ha rólad van szó. Cézi, én még sohasem éreztem így senki iránt- zihálta el vallomását. Úgy tűnt, közelségem szavait lopta, pontosan úgy, ahogyan egykor Miláné tette ezt velem. Megszédített minden egyes fájdalmasan igaz hangon kimondott betű. Akkor először hittem el azt, amit a szívem már régóta fülembe zakatolt. Vágytam Kristófra. Az ajkaira és a csókjára. Minden egyes porcikájára. Arra, hogy egyszerűen csak vele lehessek. 

– Mindennél jobban szeretném, hogy ez a valóság legyen, de azt hiszem, csak álmodom az egészet.

– Bebizonyítsam, hogy nagyon is ébren vagy?- lehelte arcomba.

– Kérlek szépen!- válaszoltam suttogva, mire ő gyengéden beleszippantott hajam illatába.

Óvatosan végigsimította karomat, majd váratlan gyorsasággal egy kavicsot nyomott a jobb kezembe.

– Az ember állítólag álmában nem tud pontosan célozni. Próbáld csak meg!

Lekonyuló ajkaimra egy mosolyt erőltettem. Egyáltalán nem erre számítottam. Kezdtem úgy érezni, hogy egyszerűen csak nem mer kezdeményezni. Talán igaza volt, hiszen még jómagam sem tudtam, mit is akarok az élettől. Őt, vagy a magányos emlékeket. Biztosan csak nem szeretett volna egy újabb sebet a szívére.