Huszonnegyedik részlet - Kósza szívzűrök

Kedves Olvasóim!

Igazán örülnék neki, ha kommentben megírnátok nekem, mi a véleményetek eddig a történetről. Ki a kedvenc szereplőtök? Mit gondoltok Kristóf és Cézi kapcsolatáról? :) Mindenkit ölelek, Clef.

***

Tücsökciripelős éjszaka lakta a rakpartot. Imádtam, ahogyan a ritmusos dallam a víz hullámzásával eggyé vált. A legtökéletesebb harmónia, amit emberi fül valaha hallott.

– Szóval ez a Dóra így koptatott le?- nevettem fel hangosan.

Szemeimben nyoma sem volt a bánatnak. Bárhogyan is tagadtam addig, Kristóf mellett néhány percnyi vidámságra leltem. Talán már onnantól fogva, hogy először megszólított.

– Bizony. Azt mondta, hogy nálam értetlenebb fajankót még életében nem látott, de azért legyünk barátok- próbálta megidézni a lányt. Szegény fiút a legócskább paródiaműsorból is kifütyülték volna. Minden hölgyeményt ugyanazon a hangszínen utánzott- többek között engem is, pedig közel sem nyafogtam a tőle hallott módon.

– Barátok. Na, ez az a szó, amit soha többé nem szeretnék hallani- forgattam a szemeimet, miközben egy adag fagylaltot lapátoltam magamba.

– Mondd csak Cézi! Most, hogy hivatalosan is kimondtad, hogy nem vagyunk ellenségek, mégis mik lettünk?- bámult rám nevetve.

Kislányosan megnyaltam a kanalamat, mélyen elgondolkodtam, majd így szóltam:

– Hm, talán lehetnénk…- evőeszközömet a megüresedett fagylaltos pohárba hajítottam, csak, hogy némi hatásszünetet tartsak- ismerősök.

– Az olyan semleges. Te szeretnél Svájc lenni, ha lehetnél Olaszország is?- cikázott végig arcán egy felüdült mosoly.

–  Túl mediterrán- hajítottam kukába a kezemben szorongatott műanyag tálkát.

– Feladom- emelte égnek kezeit. Karórája ezúttal jobbján csusszant végig. Nem értettem, mégis miféle rejtett lázadás lehetett ez a részéről.

– Miért hordod felváltva?- böktem méregdrága időmérője felé, majd kíváncsian elhallgattam.

– Miket nem veszel észre- igazgatta meg óráját. Egy lopott pillantást vetett rám, majd állához kapott.

– És azt is látom, hogy mikor zavarban vagy, állandóan az arcodat birizgálod- mosolyodtam el kurtán.

– Most éppen „Hogyan zrikáljuk Kristófot” játszol?- igazgatta meg szél borzolta hajzatát.

– Mikor velem vagy, állandóan zavarban vagy.

Szerettem volna számra csapni, és elnézést kérni meggondolatlan szavaimért, mindeközben rettentően érdekelt, mégis mi lehet az oka. Akkor egyszer hagytam, hogy kíváncsiságom győzedelmeskedjen.

– Mert szerinted nem vagyok elég tökös- biggyesztette meg ajkát.

Bátortalanul felé fordultam, szemeibe bámultam, és így szóltam:

– Most még változtathatsz a véleményemen.

A mellettem araszoló fiú döbbenten fékezett le. Elém lépett, lágyan megragadta arcomat. Úgy ért hozzám, ahogyan Milán sohasem. Néhány másodpercig kivárt, pontosan úgy, mint én. Nem szerettem volna ugyanabba a hibába esni. Rádöbbentem, hogy ha egy fiú igazán kedvel, megteszi a maga kis lépéseit felém. Semmiképp sem szabadott volna ráerőszakolnom magamat.

– Ha tudnád, mióta várok erre a pillanatra- érintette meg ajkaimat a sajátjával,- de mégsem lenne helyes- kúsztak fülembe elszomorodott szavai. – Te azt a fiút szereted. És én ezt tiszteletben tartom.

– Köszönöm- csókoltam arcára. – Most még így van, de minden egyes veled töltött perc egyre biztosabbá tesz abban, hogy egy nap elmúlik a szerelmem iránta.

Mélyen magába szippantotta a nyári éjszaka holdharmatos illatát. Keserűen indult útnak, de én visszarántottam őt.

– Mondd csak, nincs kedvem megfogni a kezemet?- nyújtózkodtam felé, mire ő édesen elpirult.

– Melletted úgy érzem magam, mintha ismét az oviban lennék, és a lányok tanítanának csajozni- fogadta el bal kezemet, és finom tenyerébe zárta.

Hűvös fuvallat suhant végig kezemen, libabőrössé borzolva azt. Akkor először éreztem úgy, hogy egy napon sikerülhet elfelejtenem Milánt. Végtelenül hálás voltam annak a frigid majomnak, akit talán sohasem gyűlöltem igazán.

***

– Na, még hármat. Kettőt. Gyerünk, ne add fel! Egyet, hajrá!- pattogott a tévé képernyőjéről szigorúan vizslató fitneszguru.

Levegő után kapkodtam. Minden egyes porcikám egyszerre remegett meg. Erőtlenül hulltam a padlóra, anya pedig éppen erre a látványra lépett be a nappaliba.

– Cézi, te mégis mit csinálsz?- nyíltak szét ajkai.

– Cézi? Te sohasem hívsz engem így. Hol marad a jól megnyomott Cézium?- utánoztam hangját.

– Te tornázol?- kortyolt bele kávéjába, mire én bólintottam egyet. – Netalán randid lesz?

– Jaj, anya! Mégis miért kell mindig a legrosszabbra gondolni?- rugaszkodtam el a padlótól. Úgy döntöttem, bölcsebb lenne távozni. Mama rettentően kínos kérdések kereszttüzébe tudott állítani. Mesterien értett hozzá!

– Napok óta dúdolgatsz a zuhany alatt, csak egészséges ételeket eszel. Soroljam még?

–  Talán csak hatásos a terápia, nem gondolod?- böktem neki oda egykedvűen.

Kényelmetlenül mocorogtam, hátamhoz kibírhatatlan izzadtságcseppek tapadtak. A konyhába siettem, hiszen úgy éreztem, menten szomjan halok.

– Hát hogyne!- vágott vissza olyan hangsúllyal, amiből kivastagodott az irónia. – Már ha szerelemterápiára jársz- nyújtotta felém az addig asztalon rezgő mobiltelefont. Éppen Kristóf keresett. Jellemző! Anya mindig a leglehetetlenebb pillanatokat kapta el.

– Haló!- szóltam bele reflexszerűen. Próbáltam közönyös arccal fogadni szavait, de valahogy mindig megmosolyogtatott. – Igen, azt hiszem, ráérek- vettem be kettesével a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb a szobámba érhessek.

– Hívd meg ebédre. Bármikor szívesen látjuk. Még apád is!- kiáltott utánam anya, de én válasz helyett bevágtam magam mögött az ajtót.

– Ez a mamád volt?- nevetett a vonal túlsó felén.

– Sajnos- szűkültek össze szemeim. – Tényleg, apukád még azóta is utánam kérdezősködik?

– Bántja, hogy olyan furcsán viselkedett veled. Azt hitte, hogy egy elvetemül rajongó vagy te is.

– Miféle rajongó?- kérdeztem vissza megbotránkozva.

– Semmilyen, csak viccelek. Igazából hittérítőnek gondolt- válaszolt különös hangon.

– Akkor ma este?- váltottam témát könnyedén. Kényelmesen szétterültem ágyamon, lábamat a falnak támasztottam.

– Ma este- szinte hallottam, amint elmosolyodik. Mindig is azt képzeltem, ez valamiféle rejtett tehetségem. Bárki hangjából megmondtam, éppen milyen kifejezés tanyázik arcán.

– Alig várom, hogy lássalak- haraptam el szavaimat. Még jómagam is megbotránkoztam rajtuk.

Igaz, már nem volt tabu, hogy vonzódunk egymáshoz, de még mindig nem tudtam hová tenni az érzést. Féltem, hogy ismét megbántom őt, hasonlóképpen, mint Olivér születésnapján. Ripityára törtem tőle. Pontosan ebből tudtam, hogy ha Milánt valaha is érdekeltem volna, nem hagy el szó nélkül.

***

Apa és anya a kanapén ült. Már az is furcsán hatott, hogy nem falták fel egymást élve, hát még, hogy minderre tíz méteres körzetes belül is képesek voltak! Elmélázva töltögettek egy tesztet, amit a párterapeuta ajánlott figyelmükbe.

– Szerinted melyik szó jellemez a legjobban? Kényelmes, praktikus, könnyen alakítható vagy kiforratlan?- fordult anya felé papa.

–  Te valami bútorkatalógust olvasgatsz a dilidokis felmérő helyett?- szóltam oda.

Mama könnyedén felnevetett, mire apa ajkára is mosoly kúszott. Csillogó szemekkel bámulta feleségét, és én tudtam, hogy pontosan ezt irigyeltem tőlük. Cséffay szerint féltékeny voltam az anyámra, mert ő megkapta azt, amiben nekem sohasem volt részem- a viszonzott szerelmet. Bármennyire is fájt belátni, talán nem beszélt jogtalanul, persze ezt neki sosem vallottam volna meg.

– Mi ez a finom illat?- szippantott a levegőbe anya.

Az asztalra csúsztatta az addig ölében szorongatott papírokat, és a konyhába sietett.

– Készítettem nektek egy kis vacsorát- kiáltottam oda a fürdőből.

– Te nem eszel velünk?- csatlakozott csevejünkhöz apa. A tükörből láttam, amint lopva anya tesztje fölé hajol, és kíváncsian vizslatja az addig megválaszolt kérdéseket.

Arcomra jóízű mosoly szökött, úgy válaszoltam:

– Szórakozni megyek egy ismerőssel- egyengettem el a felkent szájfényt.

Sietve oldalra vetettem frufrumat, ám akkor egy vörösen integető pattanás jelent meg homlokomon. Úgy döntöttem, talán bölcsebb döntés lenne visszaállítani a hajam eredeti állapotát.

– Egy ismerőssel, mi?- nyitott ajtót apa. A nagy izgalom közepette teljesen megsüketültem, legalábbis én nem hallottam, hogy csengettek volna.

– Jó estét, asszonyom!- köszönt oda a konyhában sertepertélőnek Kristóf.

Mama az időközben felkapott köténybe törölte kezét, miközben ajkára méretes mosolyt varázsolt.  Lelkesen lépett oda a fiúhoz.

– Micsoda meglepetés, Kristóf! A lányom nem is említette, hogy jössz.

– Igazság szerint csak beugrottam Céziért- szabadkozott számomra egyértelmű módon. Nem egyszer felemlegette már, hogy mama túlzott közvetlensége megrémiszti őt. Persze azt is illedelmesen hozzátette, hogy egyébként kedveli a nőszemélyt, minden egyes hóbortjával karöltve.

– Esetleg maradhatnál vacsorára- mutogatott a konyha felé anya.

– Ne haragudj, de nekünk mennünk kell- léptem ki a fürdőszobából, miután a tükör előtt megfelelően begyakoroltam a mozdulatsort. Magam sem értettem, mégis miért érdekelt annyira Kristóf akkori véleménye, hiszen tucatszor láthatott már azelőtt. – Különben is csak két adagot készítettem, mama- léptem a srác mellé.

Döbbent képpel járatta rajtam szemeit, mintha egy pillanatra a prozopagnóziás szerepét öltötte volna magára. Arcomon különösen sokat időzött el.

– Nagyszerűen néz ki, nem igaz?- bökte vállba apa.

Talán erről hadovált nekem annyit anya, hogy a férfiúi összetartás mindennél erősebb kollaboráció. Kristóf nagyot nyelve bólintott egyet. Úgy tűnt, megcsalták őt a szavak, amiket talán soha nem is ismert.

***

Kitti arca lángokban állt, éppen egy italtól megzavarodott férfival vitatkozott. Sohasem értettem, mégis honnan merít bátorságot az ilyesféle manőverekhez.

– Értse már meg, hogy részegeket nem szolgálunk ki. Ott a tábla, olvassa csak el!- bökött állával a falra függesztett tábla felé. – Hát persze, maga még olvasni sem tud- csapta magát homlokon.

– Nem vagyok részeg- csuklott el hangja az italgőztől. – Csak tudod, elhagyott az asszony a Pistáért- simult az asztalnak arcával. Nem telt bele fél másodperc, és már az igazak álmát aludta.

Kitti lemondóan legyintett egyet, és magára hagyta a férfit.

– Totál kész vagyok!- vágta pulthoz a kezében szorongatott tálcát, miközben jólesően nekidőlt egy bárszéknek. Álmosan kinyújtózott, de nem sziesztázhatott tovább. A nagyapja árgus szemekkel figyelte minden egyes mozzanatát.

– Ez az átka, ha a nagyfater nevel fel téged- vonta meg a vállát, miközben egy újabb garnitúra feles poharat rántott elő a szekrényből. – Részegekkel vagy körülvéve. Addig örülj kisanyám, míg az a legnagyobb gondod, hogy a szüleid marják egymást. Nekem még az sem jutott ki.

– Képzeld csak el, hogy ma egész jól elbeszélgettek egymással. Apám még azt is megkockáztatta, hogy anya mellé ült a kanapén- kavargattam egy szívószállal az elém rakott vodkanarancsot.

– Amúgy te most vársz valakire?- vetett rám egy gyanakvó pillantást, miközben elmerülten törölgette a pultot.

– Miért?- rezzentek meg arcvonásaim.

– Csak, mert fél percenként bámulod a bejáratot.

– Na, jó, azt hiszem, hogy tartozom neked egy vallomással- hajoltam hozzá bizalmaskodva.

Arcomra elszánt mosoly tapadt, úgy kerestem a legmegfelelőbb szavakat. Próbáltam cikornyás mondatokba önteni őket, de meggondolatlanul kicsusszantak számon. Mindenféle előcenzúrázás nélkül.

– Az van, hogy pár napja elég sokat lógok Kristóffal.

– Tudtam- vágta a bárpult sarkába az ártatlanul bűnhődő rongyot. – Ti most akkor jártok?

Gyanakvóan pislogott rám, de nem sok időm maradt a válaszra. Kristóf és egy számomra vadidegen arc baktatott fel a lépcsősoron.

– Nem hiszem. Vagyis még akármi lehet- suttogtam kurtán. Utolsó szavaimat egy mosolyban haraptam ketté, csak, hogy az érkező még véletlenül se foghasson gyanút.

– Halihó, csajszikák!- vágta a vállamra karját Kristóf. Fájdalmasan felszisszentem, mire ő lopva végigsimította hátamat. – Kitti, engedd meg, hogy bemutassam neked jó barátomat, Lábtengót!

– Lábtengó?- kérdezett vissza elbűvölten. Szegény lány sosem volt túl jó színész. Bár a srác csillogó tekintetét végigmérve rájöttem, talán nem is olyan nagy kár a dolog.

– Tudod, van az a játék- könyökölt a pultra a fiú, majd Kristófot és engem kirekesztő csevejbe kezdett.

– Azt hiszem, mi már nem kellünk ide- súgta a hajamba, majd lefejtette ujjaimat az addig szorongatott italos pohárról, és felhörpintette azt.

– Hé, ez így nem ér!- kaptam utána, de már túl későn.

Kristóf vigyorogva a pultra csúsztatta, miközben tekintetével Kittiéket fürkészte. Elégedetten ragadta meg karomat, úgy szabadított ki Lábtengó ékéből.

– Te meg hol szerválod az ilyen haverokat?- mutogattam a hátam mögé, miután már hallótávon kívül értünk. Igazság szerint akkor sem kapta volna fel a fejét, ha a fülébe harsogom szavaimat, hiszen annyira belefeledkezett Kittibe.

– Ugyanott edzettünk egyetem alatt- felelte kurtán. Sokkal jobban lefoglalta a zenegép, amit elszántan nyomkodott.

–  Most mit csinálsz?- hajoltam vállára, mire ő ajkamhoz érintette borostás arcát. Alig bírtam ellenállni neki.

– Éppen egy dalt keresgélek, de úgy látom, itt még a retro a menő. Nyomj meg egy számot találomra- kapott tenyerem után.

– Legyen a- körköröztem kezemmel a gombok felett- hét- olvastam le a találomra kiválasztott feliratot.

– Wind of change, jó ízlésed van- időzött el tekintete jobb csuklómon. Úgy hittem, csupán akkor fedezte fel az odatetovált szimbólumot.

– Apa egyik kedvenc dala. Imádott erre lassúzni anyával- szöktek ki ajkamon a szavak.

–  Van kedved?- nyújtotta kezét meggondolatlanul. Úgy tűnt, benne nem maradt kellemetlen emlék a legutóbbi táncolós esetről.

– Miért is ne- simultam hozzá gyengéden. Hagytam, hogy mellkasunk egy ritmusra emelkedjen. Úgy éreztem, a zene ütemétől teljesen elrugaszkodva lépegetünk ide-oda, de cseppet sem érdekelt a dolog. Engedtem magam elveszni a pillanatban. Abban a percben rájöttem, hogy minden addigi szenvedésem érte volt, Kristófért.

Ereimben simogató bizsergés áradt szét a fiú érintésének nyomán. Egy gyémántként csillogó könnycsepp cikázott végig arcomon- tudtam, hogy néhány röpke pillanatra hazatalált a szívem.