Huszonharmadik részlet - Hívatlan vendég

Kedves, Drága Olvasóim!

A mai napon napvilágot látott az első velem készült interjú, amit az alábbi linken olvashattok. Tudjátok, hogy mennyire szeretlek titeket, jó olvasást a mai részhez! Ha tetszett, ne legyetek restek nyomot hagyni magatok után. Az oldalsávban pedig továbbra is folyik a szavazás.

***

– Kitti, én nem!- kapaszkodtam meg az ajtófélfában, azt remélve, hogy erősebb vagyok a lánynál. Karjaim kocsonyaként remegtek, akárcsak gyomrom.

– Drága Cézium! Mi lenne, ha egyszer hamarabb gondolkodnál, mint cselekednél? Tudod, arra van az a csinos kis agyad, hogy használd is néhanapján- kopogtatta meg buksimat, gyűrűje nyomán fájdalmat hagyva.

– Azt hiszem, rosszul leszek- szorult el torkom, mire nagyot nyeltem. Rettegve kaptam mellkasomhoz, attól tartva, hogy ismét hatalmába kerít a pánik.

–  Ócska próbálkozás- intett le Kitti.

Néhány perce folyó játékunknak végül Dr. Cséffay vetett véget. Mit sem sejtve tárta ki a rendelőszoba ajtaját. Lefagyott tekintettel pislogott ránk, akár a bárány, akinek kést szorítanak a torkához.

– Nocsak, lányok! Már azt hittük, nem jöttök el!- tessékelt be minket kitárt karral.

Szemlesütve léptem át a küszöböt. Mindent felemésztő harag kapott lángra lelkemben, abban a pillanatban gondolkodás nélkül végeztem volna Kittivel. Dühösen vágtam magam székhez- pontosan ahhoz, amiben legutóbb ücsörögtem.

Szemrehányó tekintetek kereszttüzébe pottyantam. Szempárom végigkúszott az átellenben ülőkön, de Kristófot sehol sem láttam. Talán nem is bántam annyira a dolgot. Sehogyan sem tudtam volna megmaradni a közelében.

– Azt hiszem, mindnyájan megérkeztetek, szóval el is kezdhetnénk a mai foglalkozást- keresztezte egymáson vékonyka lábait Cséffay. – Illetve Ferenci Kristóf nincs itt- vetett egy pillantást papírkötegére, ami ölének elmaradhatatlan tartozékaként jött erre a szörnyű világra. – De ő jelezte, hogy nem jön. Soha többé- hajolt közelebb hozzám, hangjából pedig sosem hallott szemrehányás szűrődött felém. Biztosan csak képzelődtem, de mintha homlokegyenest nekem szánta volna sorait.

– Egy perc néma csend az emlékére- dünnyögtem orrom alatt, miközben partra vetett halhoz hasonló ficánkolásba kezdtem.

– Szerintem mindenki tudja, hogy miattad nem jön többé- vonta fel bal szemöldökét egy vörös lány. Arca leginkább hajszínéhez hasonlított, lángokban állt. – Doktornő, nem lehetne, hogy Kristóf helyett ezt a kémiai vegyületet dobjuk ki?- fordult Cséffay felé bizalmaskodva.

– Eszter, kérlek, türtőztesd magad! Mi senkit sem dobunk ki, Ferenci barátunk önként távozott- hallatta hangjában a végtelen sajnálatot, ami lelkét marta.

Szürke foltok keltek táncra, látómezőmre sötét köd szállt. Éreztem, hogy Kristóf távozásáról csakis én tehetek, és ez a gondolat a lelkemet tépte. Legbelül, ott, ahol a legjobban fájt.

– Tudja mit, Doktornő?- fordultam a mellettem ülőhöz. – Esztikének igaza van. Megkímélem magam a kínos kidobástól, így önként távozom. Kristófhoz hasonlóan- böktem oda a kekeckedő lánynak. Ajkaim sírásra konyultak, jobbnak láttam azonnal cselekedni. Meg sem vártam a dilidoki válaszát, sarkamat csattogtatva kirohantam a teremből. Levegő után kapkodva támaszkodtam neki a falnak, minden egyes megmozdulásommal egyre közelebb kerülve a padlóhoz.

– Mondd csak, minden rendben?- vágta be maga mögött a recepció ajtaját a fiatal lányka. Ócska pulóvere ismét nyakában lógott, pontosan úgy, mint mikor először láttam őt.

– Szerinted?- legyeztem magam azt remélve, hogy a képembe áramló levegő a megalázott könnycseppek útját állja.

– Gyere!- karolt fel, és a legközelebbi fotelhez kísért. – Tudod, itt mindennaposak az ilyesfajta kirohanások, egy pillanatig se szégyenkezz miatta. Sok embert láttam már sírni- nyomott a kezembe egy pohár jéghideg vizet, amit a közeli automatából szerzett.

– Nem emiatt kellene szégyenkeznem- temettem arcom puha tenyereim közé. Hagytam, hogy hajam betemessen, úgy legalább az az érzésem támadt, hogy elbújhatok a világ szeme elől. Az eszem persze tudta, hogy ahhoz nagyobb csodára lenne szükség.

***

Fel-alá támolyogtam a folyosón. Kezeimet tördelve vártam, hogy Kitti végre kirontson a Cséffay-féle agyturkászásról.

– Én még mindig nem hiszem el, hogy Kristóf miatta lépett le- rázta a fejét egy ajtón kivágódó lány. Dühösen villantotta rám fogsorát, akár egy morgó kutya.

Nélküle is elég vacakul éreztem magam, persze azt már megtanultam, hogy a lentnél is van lejjebb. Lélegzetvisszafojtva tűrtem, ahogyan végigjár rajtam undor átitatta tekintete, majd felvont szemöldökkel távozik. A jobbján pattogó hölgyemény palotapincsiként követte minden egyes megmozdulását.

– Kitti, segítened kell- rántottam el a küszöbön kilépőt a karjánál fogva.

Rémülten ejtette el a kezében szorongatott cigarettát, amire minden bizonnyal rá szeretett volna gyújtani. Utánakapott, de az rendetlenül a padlóra gurult.

– Komolyan mondom, hogy te köz- és cigarettaveszélyes vagy- rázta a fejét, majd a fény felé tartotta a dohányt, csak, hogy megbizonyosodjon róla, nem maradt rajta egyetlen kósza porszem sem.

–Hallod, Kitti! Segítened kell- súgtam a fülébe, miután gondosan végigmértem a terepet. Nem szerettem volna, hogy bárki más is meghallja mondatomat.

– Már megint rád tört a pánik?- vágta oda közönyösen. Ajkai közé szorította a cigarettát, farzsebében pedig öngyújtója után kutatott.

– Nem, azért annyira még nem vagyok idegbeteg. Viszont le kellene foglalnod Cséffayt, míg én belopódok az irodájába.

– Mégis minek?- köpte ki a szájában tartogatott csikket. Értetlenül nevetgélt, még maga sem tudta, min.

– Az nem a te dolgod- mutogattam az érkező nő felé. Kérlelő tekintettel bámultam a lány arcába, a lehető legmeggyőzőbb módon.

Nagyot sóhajtott, szemrehányóan végigmért, de végül mégiscsak engedelmeskedett szavaimnak. A dilidoki elé sietett.

– Asszonyom!- visszafordult felém, és tekintetével jelzett, hogy benne van a játékban. – Asszonyom!- lépett elé, miközben ismét megszólította.

– Ne haragudj, Kitti, de nekem most nagyon sietnem kell. Rengeteg papírmunka vár rám- próbált meg kitérni a lány elől, de az nem hagyta annyiban a dolgot.

– Kérem, segítsen, Doktornő! Azt hiszem, éppen rohamom van- mímelt elkeseredett levegőkapkodást. Szívéhez kapott, majd kétségbeesetten felkiáltott: – Meg fogok fulladni!

Cséffay gondolkodás nélkül derékon fogta a lányt, és a legközelebbi fotelhez irányította. A recepciós szintén odasietett, így szabad út nyílt számomra az irodába.

Hezitálás nélkül nyomtam le a kilincset, és csakis azon imádkoztam, nehogy lebukjak. Nem igazán tudtam volna használható indokot felhozni, mégis miért kotorászok a doktornő kartonjai közt.

Azelőtti héten láttam, hogy a páciensek adatait műanyag mappákba csomagolja, úgy süllyeszti el fiókjában. Csupán egyetlen esélyem maradt, a Ferenci Kristóf névre keresztelt papírköteg.

Amint kezeim közé kaptam, fellapoztam azt. Izgatottan siklott végig tekintetem a szépen hurkolt betűk tengerén.

***

Egy eldugott utcában sétálgattam. Kezeimet zsebre vágtam, fülemben maximum hangerőn dübörgött kedvenc slágereim válogatása. Magam sem értettem, mégis mit keresek Buda lakásunktól legtávolabb eső részén. Szívverésem a házszámok növekedésével egy ritmusra gyorsult fel. Abban reménykedtem, talán csak képzeletemben létezik az a mágikus hatvankilences.

Nagy erő kellett ahhoz, hogy a teraszra lépve becsengessek. Rettegtem attól, hogy miféle reakció fogad majd.

– Jövök már!- szűrődött felém egy férfi kiabálás torzította hangja.

Megszaporázott léptek zaja közeledett hozzám. Egyre hangosabbnak hatott a csattogó papucsok zöreje.

– Szia!- üdvözölt elcsukló hangon. Idegenkedve mért végig, tekintete minden egyes porcikámat bejárta.

Nagyot nyeltem, csak, hogy erőt meríthessek magamból- persze mind hiába. Nyusziként reszkettem, meg-megakadó lélegzettel nyitottam szólásra ajkamat.

– Jó napot kívánok, uram! Én Kristófot keresem.

A feje búbján jócskán megkopaszodott férfi jó néhány másodpercig hezitált, mégis mit kellene tennie. Úgy döntött, a legbölcsebb az lenne, ha bekiabálna a fiúnak.

–  Ha itthon van, máris jön. Addig is várj itt, kérlek!- hajtotta be maga mögött az ajtót.

A házból kellemes muzsika szűrődött ki. Csak akkor jöttem rá, hogy fülesemről jócskán megfeledkeztem. Határozottan téptem ki hallójáratomból, és zavarodottan zsebre vágtam, szorosan a mobiltelefonom mellé.

– Kristóf, egy lány vár rád az ajtóban!- hallatta hangját a középkorú férfi. Nem mertem volna konkrétan rákérdezni a dologra, de úgy sejtettem, a Ferenci család legidősebb tagja lehetett.

A fejem felett egy ablak vágódott ki. A fiú könyökölt ki rajta, zilált hajkoronáját meg-megrebbentette a késő délutáni szellő.

– Te meg hogy a fenébe kerültél ide?- szemeiből haragtól izzó szikrák pattogtak ki.

– Lejönnél, kérlek?- kiáltottam neki vissza.

Cseppnyi habozás után és egy őt szólongató női hang hallatán úgy döntött, eleget tesz könyörgésemnek. Dühösen vágta be az ablakot, mire én összefont karokkal topogtam a teraszon.

– Most már elmondanád, mégis hogy volt képed idejönni?- csapta be maga mögött az ajtót, megállíthatatlan lendületével majdhogynem engem is magával sodort.

– Szeretnék tőled bocsánatot kérni. Olyan idióta vagyok!- ragadtam meg vállát, de ő undorodottan lerázta magáról kezemet.

– Te komolyan azt hiszed, hogy kedvedre játszadozhatsz az emberekkel? Cézi, én nem vagyok a babád- mélyítette belém égkék tekintetét. Mindig is csodálattal figyeltem, ahogyan a fények táncra kelnek szemeiben.

– Annyira össze vagyok zavarodva- süppedtem bele a kerti hintába. Lágy ringatózásba kezdett, mire én még jobban megszédültem. – Szerelmes vagyok egy fiúval, aki lefeküdt velem, majd közölte, hogy néhány napon belül végleg kiköltözik Amerikába. Az egészben az a legdurvább, hogy legjobb barátok voltunk. Azt mondta, hogy szeret, de már talált is magának egy új lányt. Ezért csókoltalak meg, bosszút akartam állni rajta.

Dühös könnyek rázták vállamat. Nehezebben hullajtottam el őket, mint azokat, amik Milánt siratták.

– Én erről nem tudtam- ült mellém a srác, és teljes erejével magához szorított.

– Kristóf, nem akarlak téged tovább utálni- zokogtam arcába.

– Micsoda mázli, hogy én sem tudnék tovább színészkedni- söpörte el a szemembe hulló hajtincseket. Finom ujjaival felitatta az arcomon végigcikázó könnycseppeket, érintése nyomán forró érzést hagyva. Arcon csókolt, és hagyta, hogy ölelése minden bánatot kiszippantson belőlem.