– Tutira összejöttetek! Ugye?- törölgette a
könnyeit egy lány. Sajnos nem tudtam, mégis ki lehet az, de tagadhatatlanul ő
volt a csoport legromantikusabb alakja, akit még egy Milánhoz fűződő emlékem is
meg tudott ríkatni. Igazából csupán azon csodálkoztam, hogy én nem cselekedtem
hozzá hasonlóan. Furcsa volt fájdalom nélkül beszélni róla. Az első
szerelmemről.
– Nem, sohasem voltunk együtt- kereszteztem
lábaimat, és szégyellősen a padlóra irányítottam tekintetemet. Gyűlöltem
hazudni, persze azt sem hittem igazán, hogy igaztalan dolgot állítok. Egy
szerelmes- már amennyire az volt a részéről- együttlét még nem minősül
kapcsolatnak. Kinőttem már ilyesfajta tévképzetekből.
– Nekem is kell egy Juhász Milán!- rikkantotta
el magát Eszter, persze nem gondolta túlságosan komolyan a dolgot.
Az időközben betoppanó – akkor még nem
tudtam, hogy- Kristófnak szegezte tekintetét, majd gúnyosan így folytatta:
– Nem is csodálom, Cézi, hogy azóta nem tudsz
ránézni más férfira. Neked a sors is Milánt szánta.
A bejárat felé irányítottam tekintetemet.
Sejtettem, hogy nem ok nélkül húzza el szavait, sőt, szinte tudtam, hogy a
Ferenci fiú miatt tett ilyesféle kijelentést. Kristóf szemeiből fájdalmas
szikrák pattogtak, úgy bámult engem. Azt hiszem, talán csak én hallottam annak
a méretes kamionnak a fékcsikorgásait, ami gondolkodás nélkül gázolt át lelkén.
Gyűlöltem őt így látni. Megbántva és eltiporva.
– Esztikém, nem tudom, honnan lettél ilyen
okos!- pattant fel székéből Kitti. Egy pillanatig állva maradt, majd amint
elérte a kellő hatást- minden szempár rá szegeződött- így folytatta: – Hát nem
látod, mi van Cézi és Kristóf között?
Barátnőm felé fordultam, és első
pillanatban legszívesebben leharaptam volna a fejét, de látva Eszteren a végtelen
dühöt és féltékenységet, inkább mosolyogni támadt kedvem. Kristófra néztem,
akiben továbbra sem enyhült a fájdalom. Sohasem tudtam megérteni, miért mindig
a legrosszabb pillanatban érkeznek az emberek. Arról pedig fogalmam sem volt,
mégis hogyan lehettem akkora idióta, hogy Esztike füle hallatára regéltem el a
Juhász Milán mondát.
– Jól láttam én- szorította hónalja alá az addig
kezei közt izzadó mappát Cséffay, és ütemes tapsikolásba kezdett. Ennél nagyobb
klisét elképzelni sem tudtam volna. Mindösszesen csak a „Csókot, csókot!”
mantrát hiányoltam.
Kristóf zavarodottan nyomta le a kilincset,
és jobbnak látta távozni. Úgy tűnt, nem szerepelt a kívánságlistáján a
„Nyilvánosan felvállalni azt, hogy Cézivel járok” pont. Hiába is, sejtettem én
a dolgot.
– Menj már utána, Bogyó!- noszogatott a
tekintetével Kitti.
Eszter elégedetten dőlt hátra rozoga
székében, én pedig azt kívántam, bárcsak összetörne alatta. Sejtettem, mégis
miféle indokok vezérelhették, de még egy reménytelenül szerelmes lánytól is
kicsinyesek voltak az eszközei.
– Doktornő, én most…- mutogattam az ajtó
irányába, magam sem tudva, mit nyöszörgök neki.
– Menj csak, Cézi!- biccentett egyet megértően,
majd tekintetét Eszterre irányította. Sugárzott belőle a szemrehányás. Úgy
tűnt, végre egyszer valaki az én pártomra állt. Annak ellenére is, hogy sokszor
tényleg lekezelően viselkedtem a csoportfoglalkozásokon.
Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, és
tekintetemmel Kristófot kerestem. Kétségbeesetten fohászkodtam az égiekhez,
hogy még időben utolérjem. Nem szerettem volna, hogy így váljunk el, hiszen nem
találták még fel azt a mobiltelefont, amit a sértődött Ferenci Kristóf felvett
volna, ha én keresem.
– Kristóf, várj már!- kurjantottam el magam,
amint láttam a kijárati ajtó üvegében villogó tekintetét.
– Most mennem kell- bökte oda foghegyről, és
megszaporázta lépteit. Ha nem iramodtam volna neki, biztosan nem érem utol.
– Hallod, mi ütött beléd?- ragadtam meg karját,
miközben szemeimmel az övéket kerestem. Ő viszont szándékosan kitért előlem. Az
itt-ott foltos padlót bámulta. Akkor még az is jobban lekötötte.
– Már megint az az idióta Milán. Cézi, te
betegesen ragaszkodsz hozzá! Lassan nem ártana eldöntened, hogy egy több ezer
kilométerre lévő fiú emlékeivel akarsz járni, vagy velem. A kettő üti egymást-
csapott a falba dühösen. Ökle jó néhány pontban sebes lett. Mielőtt még ismét
lesújthatott volna haragja, megragadtam tenyerét.
– Én már azt hittem, hogy cikinek tartod a
csoport előtt a kettőnk dolgát- léptem hozzá egyel közelebb. Ajkamra
tagadhatatlan félmosoly szökött. Egyszeriben minden kétségem elillant, a világ
legterhesebb módján.
– Sosem tartanálak égőnek. Istenem, Cézi!- vont
magához, és erősen átölelt. Fejemet mellkasába fúrtam, úgy szippantottam
magamba finom illatát. Nyomokban sem hasonlított Milánéhoz, és ez tetszett.
Végre úgy éreztem, hogy Kristóf mellett képes leszek felejteni. Talán miatta nem
fájt annyira az első szerelemről beszélni.
– Krisi, én veled akarok lenni- suttogtam
elgyengült hangon.
Hallottam, hogy arcára mosoly szökik.
Nagyot nyelt, mire álla szorosan a nyakamat súrolta. Tagadhatatlan borzongás
töltött el, vágytam rá. Vágytam Ferenci Kristófra.
– Krisi? Ez tetszik- simította oldalra
frufrumat. Úgy tűnt, őt cseppet sem zavarja a méretes homlokom.
– Volna kedved elszökni valahova?- csókoltam meg
ajkát.
– De csak, ha veled lehetek- fonta körbe
derekamat.
Folyton megdöbbentett az a fajta féltő
gond, ami mozdulataiból sugárzott. Minden érintése simogatott, még akkor is, ha
olykor hevesebbre fordult a dolog kettőnk közt.
***
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen extrém helyre
menekülsz velem- tömte magába az éjjeliszekrényem maradt pattogatott kukoricát.
Nevetgélve terült szét ágyamon, miközben a falakat bámulta.
– Ez csak egy kis kitérő, drága!- hajoltam oda
hozzá. Egy finom csókot hintettem ajkára, amitől az enyém is sajt ízű lett. –
Igazából csak bepakolok pár dolgot- guggoltam le, és heves matatásba kezdtem.
Egy dobozkát kerestem, helyesebben egy képet, amit abba hajítottam.
– Megnézed, hogy nincs-e ott szörny?- kúszott
hozzám és belecsókolt a hajamba.
– Ezt kerestem- rogytam mellé. – Ő itt Milán-
fordultam felé, így láttam, amint arca ismét eltorzul. Pontosan úgy, ahogyan
akkor történt, ha megemlítettem az ominózus nevet.
– Azt hiszem, én jobban nézek ki- méregette
magát a tükörben. Nyakát jócskán kinyújtóztatta.
– Olyan szerencsés vagyok, hogy te vagy itt
mellettem. Sohasem tudnál megbántani úgy, ahogy ő tette- téptem szét a fotót, a
lehető leghevesebb mozdulatokkal.
– Te meg mit csinálsz?- bámult rám
értetlenkedve. – Nem kell ezt tenned, főleg nem miattam. El tudom fogadni, hogy
volt múltad, még előttem. Akkor is, ha néha nem így tűnik.
– Jól mondod, ő a múlt. Te pedig a jelen-
hajítottam a padlóra az összetépett papírdarabokat, amikből még annyira sem
tudtam volna kivenni Milán arcát, mint azelőtt- pedig már akkor is arcvak
voltam.
– Imádlak- kezdett szenvedélyes ajakcsatába,
aminek egy pillanatig sem tudtam ellenállni.
Egy hangos ajtócsapódástól rezzentünk
össze, szinte egy ütemre. Pont akkor, mikor már Kristóf pólójának bejáratát
kerestem volna, izmos háta legalján.
– Jenő! Hányszor mondjam még el, hogy a kék nem
áll jól neked? A zöld sokkal jobban kiemeli a tekintetedet.
Anya hangja még egy tyúkénál is jobban
rikácsolt. Sohasem értettem, hogyan szorulhatott ennyi szufla az alig ötven
kilogrammos testébe. Egy biztos, a dühös indulatot tőle örököltem.
– Na, de jó! Mamáék hazajöttek- szakadtam le
Kristóf ajkáról, miközben ő a csóktól zihálva fújta ki arcából a hajamat.
– Talán nem a legbiztonságosabb búvóhelyet
választottad. Most megint jön az „Egyél velünk egy fánkot” történet?- nevetett
az ágynak könyökölve. Hangját anyát utánozva változtatta el, és meglepő módon
egészen jól sikerült neki a dolog. Életében először.
– Pszt!- tapasztottam be száját tenyeremmel. –
Szerintem te sem akarod, hogy lebukjunk. Akkor megint egy óráig kellene
hallgatni a papa okító szövegét, mint legutóbb. Mit szólnál hozzá, ha inkább
lelépnénk?- biccentettem az ablak felé.
Kristóf arca ravaszul felvillant. Le sem
tagadhatta volna, hogy mennyire tetszik neki az ötlet, amit csupán végtelen
kétségbeesésem szült. Különösebb gondolkodás nélkül nyomtam kezébe az előre
kikészített hátizsákot, benne mindennel, amire csak szükségünk lehetett. Kitártam
az ablakot, és ügyesen megkapaszkodtam a peremében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése