Harmincadik részlet - Menedék

Nagyot szippantottam a hűvös szellő frissítette levegőből. Kristóf éppen az öreg tölgy tetején időzött, onnan bámulta a csillagokat. Ezerszer megkértem rá, hogy jöjjön le onnan, de úgy tűnt, ezúttal nem hatottak rá a szavak. Még az enyémek sem.

– Miért nem jössz fel, Cézi?- kiáltott oda nekem, mire én kissé megrémülve téptem le a fa félig már egyébként is levált kérgét. Imádtam simogatni az itt-ott érdes törzset, már egészen pici korom óta.

– Félek- mondtam eltorzult arccal, és alig mertem ránézni. Nem hittem volna, hogy nevetés nélkül kibírja a dolgot, de legalábbis egy rosszalló megjegyzést el ne ejtene. Mit ne mondjak, nem csalódtam benne.

– Nyugi, annyira azért még te sem vagy dagi, hogy leszakadjon alattunk az ág. Elég masszív ez ahhoz- fitogtatta erejét az említett területen. Izmos keze meg-megfeszült, miközben a fiatal hajtást tologatta jobbra, majd balra. – Látod?

– Hogy te milyen szemét vagy, Ferenci!- zúgolódtam ellenséges tekintettel. Akárhogyan is szerettem volna, nem tudtam megállni, hogy össze ne fonjam karjaimat- a lehető leggyermekibb módon. Azon sem csodálkoztam volna, ha Kristóf csakis ezért szakított volna velem. Mégis ki szeretne egy óvódással járni?

– Még ez sem volt elég meggyőző?- szökdécselt ágról-ágra, míg egyszer csak felettem nem termett. A masszív faóriásban megkapaszkodva hajolt le hozzám, miközben ajkán egy gyengéd mosoly feszült. – Akkor majd én lejövök hozzád, Cukikám!

– Csak vigyázz, nehogy megüsd magad! Messze vagyunk a várostól, talán még térerő sincs, hogy mentőt hívjak hozzád.

Szemlesütve vártam meg, hogy talpa földet érjen. Hajmeresztő pozíciókban kecmergett le a tölgyről, ám úgy tűnt, mindez csakis engem aggaszt. Begyakorolt mosollyal termett előttem, a világ legnyugodtabb emberéhez méltón.

–  Na, és akkor végre elárulnád nekem, mégis miért épp ide jöttünk?- súgta a hajamba, miközben egy lágy csókot hintett nyakamra. Olyasfajtát, amibe képtelenség nem beleborzongani. A belőle áradó édes illat pedig csak tovább perzselte bennem a vágyat.

–  Tudod, innen egészen tökéletes kilátás nyílik a csillagokra. Úgy hallottam, hogy ma vonul át az a bizonyos meteorraj. Gondoltam, talán lenne kedved megnézni velem. Távol a várostól, na meg az anyáméktól- magyaráztam egyre indulatosabban. Csodáltam, hogy Kristóf mindezt csupán egy higgadt vigyorral nyugtázza.

Az arcát bámultam. A hibátlan vonalú állát, a finoman pelyhedző orcáját. Sajnáltam, hogy mindezek olyan képkockák, amik néhány pillanat alatt elillannak fejemből. Gyűlöltem a prozopagnóziát! Mindent elvett tőlem, majdnem mindent. Mindösszesen abban reménykedtem, hogy Kristóf megmarad nekem. Ő volt az egyetlen dolog az életemben, ami még valamicskét számított.

–  Pedig mennyivel jobb lenne most fánkot habzsolni és az anyukád rikácsolását hallgatni- nevetett remegő hangon.

Egy pokrócot terítettem a kis tavacska kavicsos partjára. Úgy gondoltam, nem is lehetne alkalmasabb pont egy kis romantikus összebújásra. Sohasem voltam egy túlontúl érzelmes alkat, de valahogy Kristóf mégis előhozta belőlem a leglányosabb énemet. Mellette minden egyes pillanatban arra vágytam, hogy összeölelkezve beszélgessünk, és soha többé ne eresszük el egymást. Más volt, mint Milánnal- éppen ez volt benne a jó.

– Olyan buta vagy- ráztam a fejemet lemondóan. Sejtettem, hogy ennél értelmesebb megszólalásra nem igen lehet rábírni. Persze jó volt vele elveszni a pillanatban, még ha egészen komolytalan módon is.

– Ezek mik?- lépett a kis körtefa kihalt ágai elé. Ujjával végigsimította az egyik kerti mécsest, amit nagypapa óta senki sem gyújtott meg. Rettentően hiányzott nekem, még így tíz év távlatából is.

– Még a nagyapa rakta őket oda. Azt mondta, hogy szentjánosbogarak repkednek benne, azért pislákol a fény. Én pedig el is hittem neki. Hiába, ilyenek a gyerekek!- mosolyogtam könnyes szemmel.

– Hiányzik?- szorította meg tenyeremet Kristóf. Megértő arccal siklott végig rajtam tekintete, és bár nem szokásom, akkor mégis elhittem neki, hogy átérzi a fájdalmamat.

– Ő volt a mindenem- suttogtam elnehezedő hangon.

– Mit szólnál hozzá, ha meggyújtanánk. A nagypapád emlékére- kutakodott kockás ingének zsebében. Nem értettem, mégis mit keres, de csakhamar megpillantottam az öngyújtót, amit egy könnyed mozdulattal meg is pöccintett. Kékeszöld lángra kapott, sápatag világosságba vonva a fiú arcát. Egy pillanatra megvillantak előttem a sötét karikák, amiket szemei alá festettek a fénytáncot lejtő szikrák.

–  Nélküled már rég meghaltam volna!- karoltam át a világ legmegkeseredettebb embereként, nem törődve azzal, hogy hajam kis híján lángra kapott.

Ha lett volna hozzá erőm, biztosan megkérdezem tőle, mégis mit keres nála egy öngyújtó, hiszen tudtommal sohasem dohányzott. Úgy véltem, semmi értelme sem lenne a faggatózásnak, ezer meg egy indoka lehetett rá.

– Gyere, üljünk le!- csókolt homlokon, miután végzett a mécsesek meggyújtásával. Kézen fogott, és nem hagyta, hogy túlságosan elgyengüljek.

– Tudod, a nagypapa biztosan bírna téged- nevettem a könnyeimet törölgetve. – Mindig is azt mondta, hogy hozzám a legjobb fiú illik.

–  Ó, jaj! Azt hiszem, valamit nagyon félreértelmeztem. Én lennék a legjobb?- bámult bele a szemeimbe úgy, hogy szinte a lelkemmel éreztem őt és minden egyes gondolatát.

–  Igaz, hogy gyűlölöd, mikor Milánról beszélek, de veled minden olyan más. Sokkal szenvedélyesebb. Imádok veled veszekedni, miközben azt érzem, hogy tökéletesen megértjük egymást. Olyan, mintha a gondolataimban olvasnál.

– Cézi!- sóhajtott nagyot. Azt éreztem, hogy még ő sem teljesen biztos abban, mit is mondjon válaszképp. – Én- szakította félbe saját magát, és hirtelen magához vont. Érzelmes csókkal hintette be ajkaimat, amikbe finoman bele is harapott. Sosem tapasztalt bizsegés uralta testemet. Úgy éreztem, hogy milliónyi darabra hullok, majd menten újjászületek- pontosan úgy, mint a főnixmadár. Ám nekem csak Kristóf szerelmének a hamvai kellettek és elég volt néhány másodperc.

– Én szeretlek!- mondtam ki azt, amit nagy valószínűséggel ő is akkor szeretett volna. Csak épp nem volt hozzá elegendő bátorsága, vagy inkább megfelelő szavai.

Egy pillanatra felnyitottam szemeimet, és sötétbeborult íriszemben egy aprócska hullócsillag villant meg. Ismét lesütöttem tekintetemet- egy másodpercig talán én is elhittem, hogy így talán tényleg hatásos lehet a dolog- és kívántam. Először azt szerettem volna, hogy képes legyek megjegyezni egy arcot- legalább a Kristófét. Persze hamar rájöttem, hogy mindez külsőség. Sokkal fontosabb volt az, amit a szívével érezhet az ember. Szerettem volna, hogy az, ami Krisi és köztem van, sohasem múljon el. Nem akartam őt elereszteni, ahhoz túlságosan is fontos lett nekem.

– Ezt szerettem volna én is- bólogatott lebiggyesztett mosollyal.

Szomorúnak tűnt, legalábbis a szemzugában csillogó könnycseppek erről tettek tanúságot. Persze tudtam, hogy inkább csak meghatották a szavak, amiket olykor még én sem hittem volna, hogy kimondok. Pontosan őneki.

***

– Még egyszer sem volt módom megkérdezni, de mi van a te szüleiddel? Nem meséltél róluk- fordultam Kristóf felé egy pillanatra. Kíváncsian meresztgettem tekintetemet, ugyanis sejtettem, hogy valami nyomós oka lehetett a hallgatásra.

– Nem nagy sztori. Elváltak, úgy tizenegy éve. Azóta apával élek, igazi agglegények módjára- fonta át vállamat a kezével. Nem nézett rám, úgy magyarázott- ebből tudtam, hogy rettenetesen fáj neki a dolog.

–                    Néha azt kívánom, hogy az én szüleim is tegyenek így. Akkor nem kellene az idióta vitázásukat hallgatni. Aztán mindig ugyanott lyukadok ki, hogy nem érné meg. Apa biztosan visszaköltözne Cambridge-be. Még egyszer nem tudnám elviselni.

–  Hidd el, hogy semmivel nem lenne jobb. A szüleim példájából tanulva határoztam el, hogy én csakis azt veszem feleségül, akit sohasem tudnék elhagyni. Ezért sem házasodtam meg eddig- nevetette el utolsó szavait.

Megkomolyodott arccal fordultam felé, és egy puszit nyomtam mindig pirosló orcájára. Borostái finoman simogattak, ami tovább táplálta a bennem égő tüzet.

–  Micsoda mázli! Mi lenne most velem? Kivel nézném a csillagokat?- bújtam hozzá még erősebben, hiszen az augusztus közepi éjszaka már csak nyomokban hasonlított júliusi testvéréhez. Dideregtem, annak ellenére is, hogy Kristóf közelsége jócskán felfűtötte szívemet.

–  Inkább annak a lánynak mázli, akit elvettem volna. Neked semmiképp sem tudnék ellenállni- harapott bele ajkamba játékosan.

Nevetve kulcsoltam át nyakát, és egészen közelről fürkésztem az éjszaka ezeregy fényében játszó szempárját. Képtelenség lett volna vele betelni- mindig másképpen csillogott.

– Hidd el, hogy egyszer csak rám fogsz unni. Elég sokat tudok hisztizni, és reggelente morcosan ébredek- ráztam a fejemet, mire a frufrum ismét csínytalankodva a szemembe hullott.

Kristóf elmerengve bámult rám. Arca egy mosolyban villogott, úgy söpörte ki a tekintetemet takaró hajfoszlányokat. Zavarodottan ráztam meg fejemet, hiszen eszembe jutott anya véleménye a homlokomról. Nem szerettem volna, hogy Krisi is észrevegye a dolgot.

– Mondd csak, ez nálad valami kényszeres rángás? Már nem először csinálod- utánozta iménti mozdulatsoromat.

– Nem- suttogtam erőtlen hangon. – Az igazság az, hogy anya szerint legalább akkora a homlokom, mint egy helikopter-leszállópálya. Szóval jobbnak láttam elrejteni- szörnyedt el a képem kimondott szavaim hallatán.

A fiú nevetve lehelte arcomba mentolos leheletét. Ismét a fülem mögé simította frufrumat, és keze gyengéden végigsiklott az említett területen.

–  Engem nem érdekel anyukád ostoba véleménye. Még akkor is tetszenél, ha akkora fejed lenne, mint egy neandervölgyinek. Na, jó, azért ez túlzás volt.

Nevetve simogattam meg arcát, érzelmesen végigjárva az összes pontját. Sorra csókoltam be minden egyes milliméterét.

–  Miért csinálsz mindenből viccet?

– Mert én vagyok Ferenci Kristóf- viszonozta csóközönömet.

– Mit szólnál hozzá, ha bemennénk?- biccentettem a kis faház felé. – Kezdek megfagyni.

– Én pedig éhen halok- kacsintott rám, pontosan úgy, ahogyan többször is incselkedett velem. Valahogy cseppet sem húzott fel a dolog, sőt, egészen megszerettem ezt az aprócska cselekedetét.

A parti kavicsok rendetlen táncot lejtettek cipőink alatt. Kristóf jó néhányat arrébb is rugdosott megszürkült lábbelijével. Tagadhatatlanul imádta a darabot, hiszen jóformán csak azt viselte.

– A nagypapádé volt ez a hely?- búgott hangja a tücskökkel egy ritmusban. Kíváncsian méregette a kis ablak előtt nyíló muskátlikat, amik üdítő színfoltokként villogtak az éjszaka félhomályában.

– Igen, gyakran jártunk ide ketten. Azelőtt pedig apát hordta ide, tudod, gyermekbarát hely és a többi- bíbelődtem a zárral. A kezem túlságosan is remegett ahhoz, hogy magam oldjam meg a dolgot, így Kristóf a segítségemre sietett.