Huszonnyolcadik részlet - Jégcsap

Drága Olvasóim!

Rettentően sajnálom, hogy eddig húztam az új részt, de egyszerűen nem volt ihletem írni. Remélem nem haragudtatok meg rám túlzottan, és tetszik az új részlet, ami kicsit különlegesebb az eddigieknél. Véleményeiteket rendületlenül várom! 

***

Álmosan pislogtam, egyre mélyebbeket. Dr. Cséffay szavait kétségbeesett ásításom szaggatta meg itt-ott. Szemrehányón oldalba bökött, miközben tekintete végig a könnycseppek mögé rejtőzött lánykán nyugodott.

– Az a nyár volt életem legszebb időszaka. Még most is érzem az illatát, mikor éjjelente a csillagokat bámulom. Persze tudom, hogy már soha, semmi sem lesz olyan, mint vele.

Unottan birizgáltam a jó néhány foltban megszaggatott farmeromat, és mindösszesen azon imádkoztam, hogy ajkaimra ne szökjenek a fejemben cikázó gondolatok. Annabella- azt hiszem, így hívták a szipogó szőkeséget- egy zsebkendő után nyúlt. Körbenéztem a teremben összesereglettek koraesti fényekben csillogó szempárjain. Megértően horgasztották le fejüket, mintha csak Bella fájdalma az övéké lett volna.

Cinikus mosoly kúszott ajkamra. Hitetlenül szisszentem fel, amire persze mindenki felfigyelt.

– Nem elég, hogy Kristófot elüldözve ücsörögsz itt a babérjaidon, még ki is gúnyolod az érző embereket?- kapkodott levegő után a csoport, de talán a világ legdühítőbb nőszemélye, Esztike.

Tekintete villámokat szórt felém, és, ha hagyom, talán a torkomba is fúródtak volna, elfojtva így a szavakat, amiket neki szántam.

– Ugyan kérlek! Még mindig itt vagy fennakadva? Már elég unalmas a lemezed, Eszterke- pattantam fel a székemből, pontosan úgy, ahogyan legfelháborodottabb pillanataimban teszem.

Cséffay higgadt arccal járatta tekintetét köztem és a díszpinty között. Szinte lerítt róla, hogy élvezi a heves szóváltásokat. Talán ez volt az egyetlen indoka arra, hogy engem, a reménytelen esetet még mindig a páciensei közt tartson számon. Máskülönben rég elküldött volna a búbánatos jó francba, hogy ott rontsam tovább a levegőt. Ki tudja, lehet, hogy jobban jártam volna!

– Nekem legalább vannak érzéseim, Jégkirálynő!- köpte oda indulatosan, mire jó néhány nyálcsepp hasított végig a levegőn.

Horvát Cézium mindig is tudta, mivel húzhatja fel a legjobban az embereket. A közöny minden remény gyilkosa. Ha higgadt mosollyal az arcomon állom a szavait, az mindenféle visszavágásnál hatásosabb. Persze én is csak egy elgyengülő lélek voltam, akit a kelleténél talán sértődékenyebb sárból tapasztott össze a Teremtő.

– Ó, mintha nekem nem lennének!- rogytam vissza székembe, és jobbnak láttam visszavonulót fújni. A lányka barna íriszei ezúttal túl mélyre hatoltak. Ezzel a kijelentéssel még számomra is ismeretlen vizekre evezett.

–  Szerintem még az oviban is jégcsap volt a jeled- rukkolt elő egy újabb frappáns viccel, mire még az addig keservesen zokogó Annabella is felnevetett.

Úgy éreztem, a világ teljesen ellenem fordult. A csoport összes tagja azt hitte, én vagyok Kristóf távozásának az oka. Hát, mekkorát tévedtek! Arról pedig fogalmuk sem lehetett, hogy előző éjszaka egymás ajkainak a társaságát élvezetük. Esztikét elnézve jobb is volt ez így. A végén még a nyakamnak ugrott volna- a féltékenység sátrat vert szemeiben.

– Neked meg szalonna. Véletlenül nem Tahófalvi Jázmin a neved?- pislogtam rá kíváncsian. Tenyeremet ajkaim elé tapasztottam, úgy téve, mintha rettentően érdekelt volna a válasza. – Te, paraszt!- sziszegtem félhangosan.

Durcásan összefontam karjaimat, és azt reméltem, kellőképpen elrettentettem a lányt. Ránéztem, mire ő lefagyott képpel viszonozta pillantásomat. Hitetlenül rázta meg a fejét, talán még el sem jutott az agyáig, mennyire leforráztam őt.

– Azt hiszem- fordult felém Dr. Cséffay – pontosan ezt próbáltam a szádba rágni, Cézium. Mikor az emberek próbálnak behatolni az intim szférádba, te hirtelen odaszúrsz nekik. A tüskéiddel- tette hozzá nagyot nyelve.

Látta a szemeimben, hogy a sárba tiportak szavai. Könnycseppek sorakoztak fel ellenem, akár a támadni készülő katonák. Úgy döntöttem, hogy nem hagyom magamat elgyengülni. Esztike lángoló arca előtt biztosan nem.

– Elérkezett az ideje annak, hogy Horvát Cézium hercegnő is megossza velünk a nagy szerelmi csalódásának a történetét. Már, ha volt neki. Egy kőszívű embert nem lehet megbántani, ugyebár- fonta össze karjait az idegtépően nyivákoló nőszemély. Abban a pillanatban legszívesebben a székével együtt felborítottam volna, de úgy, hogy többé fel se keljen.

– Tudod mit, Eszter drága? Legyen!- csaptam a combomra idegesen, mire a jó néhány kilogrammnyi felesleg rezgő hájtáncba kezdett. Magamra néztem, és nem is értettem, mégis mi vonzhatja bennem Kristófot. Őt, aki annyi lányt megkaphatna, már csak a csoport lelkesedéséből kiindulva is.

***

(Visszaemlékezés.)

Sohasem hittem volna, hogy a romantikus regények lapjai közt bármiféle igazság is lapulhatna. Azt gondoltam, hogy a szerelem nem más, mint idealizált halálvágy. Ha szeretsz valakit, akkor minden egyes pillanatban rettegsz. Attól, hogy elveszted. Attól, hogy sohasem lehet a tiéd igazán. Persze velem is megtörtént, amit egyetlen tinilány sem kerülhet el, hiszen rendeltetésszerű. Megismertem őt, az első szerelmemet.

Unalmasan rajzoltam körbe a matematika füzet kockarácsait. Magassarkúmmal a műanyag parkettát kopogtattam, és azt vártam, hogy leperegjenek a pokol utolsó utáni percei. Titkon persze azért is fohászkodtam, hogy valamelyik osztálytársam meg ne rezzenjen, hiszen Dr. Székest ismerve menten írólapért ácsingózhattunk volna. Tagadhatatlanul imádta a gonosz tudós figurákat- csakhogy neki sosem sikerült hitelesen alakítania. Jobban hajazott egy vágóhídról elszabadult malacra, mintsem matematikatanárra.

– Már megint a térképért jöttek?- tápászkodott fel addigi kényelmes vackából, miközben dagadt karjaival az asztalnak támaszkodott. Szegény bútor jól bírta a strapát, habár néhány lábát régóta irodalomkönyvekkel támasztottak meg a csínytalankodó diákok. – Gyűlölöm, mikor a matematika szent negyvenöt percében zavarnak meg minket- indult az ajtón kopogtató irányába.

A küszöb mögött ácsorgó nem is sejtette, mégis miféle viszontagságok várnak még rá. Legjobb esetben is csak egy helyesen megoldott egyenlet után szabadulhatott, nem szólva arról, ha beletört a bicskája! A tizenkettő „A” rutinosan a legrangosabb versenyeket is megjárt Bercit küldte le- már a neve is egy kutyára hasonlított, nem, hogy idegesítő nyüszítése!

– Jó napot, Tanár Úr!- üdvözölte a férfit egy bátran csengő hang. Szimpatikus volt az a pimaszság, ami belőle áradt. Azelőtt még sohasem hallottam ahhoz foghatót.

– Már megint Sanyi bá’ küldött azokért az átkozott első világháborús térképekért?- csattant fel Székes, amivel egy ütemre betessékelte a fiút.

– Nem igazán tudom, ki az a Gagyi bá’, de én a matek órára jöttem. Új vagyok még itt- lépett odébb csinosan kisportolt lábaival. A Székes névre keresztelt hurrikán kis híján magával sodorta.

–  És így negyed órával a vége előtt kell beesni?- szegezte neki vaskeretes szemüvege mögül a szigorú szempárt. – Osztály, a matematika óra utáni szünetet vegyék semmisnek. Át kell vennünk a halmazokat, és ezt az úriember érzekése mindeddig gátolta- rogyott vissza székébe, ami kis híján a fölre hullott, elgyengült darabokban.

– Egyébként Juhász Milán vagyok- vakargatta nyakát a fiú, miközben zavarodottan járatta tekintetét a padsorokon. Üres helyet keresett, amire bizony nehéz volt rálelnie. Ez az átka, ha az évfolyam összes matematikatanára egyszerre jelent beteget- Székes talán nem is volt ember. Még az influenza sem fogott rajta, pedig akkortájt tombolt a sertésekre specializált válfaja.

– Az engem cseppet sem érdekel- bökte oda a férfi, fel sem pillantva a Bibliánál is nagyobb szentségben tartott könyv lapjai közül.

Milán tekintete egyszer csak megállapodott, méghozzá rajtam. Helyesebben a mellettem tátongó üres helyre, amit az akkor éppen betegeskedő Bianka hagyott maga után.

Zavarodottan pillantottam fel rá, de amint szempárunk egy rövidke másodpercig összefonódott, szégyellősen tértem vissza füzetem bámulására. Habár a szédítő mosolyú fiú sokkal jobban érdekelt volna, mint az engem lassan már megvakító franciakockák.

– Még mindig itt ücsörög?- vakkantotta el magát Székes. – Üljön csak be Horvát kisasszony mellé, biztosíthatom arról, hogy nem evett még későket. Én már annál inkább- fordult a tábla felé, és furcsa hadműveletbe kezdett. Néhány karikát firkantott fel, egymástól szabálytalan távolságba.

– Leülhetek?- súgta a fülembe, mire én szemérmesen elsimítottam hullámos hajfürtjeimet. Szerettem volna minél tisztábban hallani a szokatlanul férfias hangot. Milán egészen más volt, mint a többi srác az osztályból. Volt benne valamiféle megmagyarázhatatlan érettség.

– Persze,- húztam arrébb füzetemet, csak, hogy helyet szorítsak neki. Villámgyorsan becsaptam azt, még mielőtt megláthatta volna, mit művelt velem az unalom.

– Egyébként Juhász Milán vagyok!- nyújtotta a kezét, és szédítően kék szempárját az enyémbe mélyítette. Egészen halkan suttogott, de én minden szavát kristálytisztán értettem.

–  Horvát Cézium- ráztam meg a nekem nyújtott jobbot.

Egy rövidke pillanatra elfeledkeztem Dr. Székes borzalmas frekvencián magyarázó hangjáról, és úgy alapjában véve az egész világról. Nem létezett más, csak Juhász Milán, a mosolya és az engem már akkor is megőrjítő illata.

– Kérem, számolják meg a léggömböket, és azután rendezzék őket halmazokba!- véste a táblát a kezében szorongatott színes krétákkal.

– Cufi- súgta a hajamba Milán. Egészen közel hajolt hozzám, és amint felé fordultam, arcunk egy képzelt másodpercig összeért.

– Hogy mondod?- kérdeztem vissza összeszűkült szemekkel.

– Tudod, lufi… Cufi. Így foglak hívni, hát nem sokkal jobb, mint a Cézium?- kacagott mézédesen, mire Székes dühös képpel felénk hajított egy krétamaradványt.

– De- vágtam oda kurtán, majd visszatértem füzetem fölé, úgy téve, mintha cseppet is érdekelt volna a matematika. Arcomról viszont sehogyan sem tudtam letörölni a bárgyú vigyort, amit Milán szavai tapasztottak oda.