Huszonkettedik részlet - Apai jótanács

Kényelmetlenül támasztottam meg könyökömet a bárpulton. Meggondolatlanul hajtottam fel az elém tett felest, ami a részegséghez vezető út első kavicsa volt.

– The scars of your love remind me of us, they keep me thinking that we almost have it all…- harsogott fejemben a fülsértően fals dallam. Néhány elvetemült alak szociális öngyilkosságra vetemedett, persze csakis a hecc kedvéért. Akárhogyan is néztem, sehogyan sem sikerült megértenem, miért pont Adele legnehezebben kiénekelhető slágerére esett a választás. Kitti szerint persze a karaoke annál jobb, minél hamisabb.

– We couldn’t had it all- dúdolgattam, miközben egy újabb pohár vodka után nyúlt kezem.

– Nem lesz ez kicsit sok?- telepedett mellém egy ismerősen csengő hang. Helyesebben a gazdája.

Értetlenül bámultam arcába, mire ő azonnal kapcsolt.

– A frigid majom, személyesen- mondta félhangosan, és a lehető legközelebb hajolt hozzám, hogy más még véletlenül se hallhassa meg. – Egyébként tudod te egyáltalán, mit jelent a frigid?- húzódott ajkára egy félmosoly.

– Idegesítően idióta?- kérdeztem vissza miután lehúztam a citromkarikával ízesített italt.

– Szexuálisan érdektelen- hajolt hozzám finomkodva.

– Hoppácska- kaptam számhoz bal tenyeremmel, amit hamarosan rágcsálni is kezdtem. Italtól bódult aggyal nem úgy gondolkodik az ember, mint normál esetben.

– Nem tudom, miféle pletykát hallottál te rólam, de van egy jó tanácsom számodra- könyökölt a pultra Kristóf, miközben szemeivel engem fürkészett. – Csak azután kezeld tényként, ha saját magad is megtapasztaltad.

– Értem a célzást, Kristófka- kacsintottam rá, legalábbis erőteljesen próbálkoztam.

– Egyébként mivel sikerült téged megbántanom? Vasárnap már kezdtem azt hinni, hogy akár jóban is lehetünk- kapott le az arra járó pincérlány tálcájáról egy pohár minőségről sosem halló whiskyt.

– Hát, azt izé- csuklott el hangom egy pillanatra- mondtad, hogy egy elkényeztetett hercegnő vagyok.

– Megint sikerült kiragadnod a lényeget a mondandómból- vágta pultnak a megüresedett üvegpoharat. – Azt mondtam, hogy nem is vagy olyan elkényeztetett hercegnő, mint amilyennek hittelek első pillantásra. Belibegtél a kis szoknyádban és előadtad a periódusos rendszer ötvenötödik eleme dumát- mímelte utolsó mondatát nyávogó hangon. Csupán egy valamiben tévedett. Sohasem beszéltem az általa „utánzott” módon.

– Tökéletesen mindegy. Megegyeztünk abban, hogy hétfőtől újra ellenségek vagyunk, nem?

A világ néhány fokozattal hevesebben forgott körülöttem, vagy talán velem. Éreztem, ahogyan az alkohol végigszáguld nyelőcsövemen, bizsergetően égő érzést hagyva útja nyomán. Úgy éreztem, végre élek- akármennyire is furcsán hatott a dolog. Tudtam, hogy így, vagy úgy, de néhány órára sikerült kiszakadnom megfakult életem monoton perceiből.

– Az ellenségek is táncolhatnak egymással?- nyújtotta felém jobb kezét. – Nyugodtan ráléphetsz a lábamra, belém könyökölhetsz, sőt bevethetsz mindenféle kínzási módszert, amit csak ismersz!

– Csábítóan hangzik- kapaszkodtam meg tenyerében. Nem is italgőzös állapotom, inkább észveszejtően magas sarkú cipőm eredményezte ügyetlen lépteimet.

Kristóf minden esetre rendkívül jól szórakozott, valahányszor erősebben szorítottam meg kezét. Ajkaira derű átitatta mosoly kúszott, úgy kulcsolta át tenyereimet. Magához vont, és arcomba súgta szavait.

–  Úgy tudom, imádod ezt a dalt- biccentett a hangszóró felé, nem, mintha szükség lett volna mozdulatára. Olyasvalamire szerette volna felhívni a figyelmemet, amit akarva sem hallhattam volna kevésbé.

– Mégis honnan veszed ezt?- kiáltottam füléhez hajolva. Úgy hittem, míg így sem értette tökéletesen, miről is hadováltam neki.

Megfeszült vonásokkal összpontosította rám figyelmét. Arca egyre értelmesebb kifejezést öltött, majd egy biccentéssel borítékolta üzenetemet.

– Említetted a parton- mélyítette el bennem tekintetét, amit még a villogó félhomály sem tudott megmásítani. Balatonkék árnyalatban pislákolt.

– Tudod, rettentően nyálas vagy. Egy igazi férfi sohasem jegyezné meg, hogy mit karattyolok neki a zenéről- nevettem arcába egészen közelről.

Valójában hazudtam Kristófnak. Rettentően megdöbbentett, hogy még néhány pohár alkohol után is többet tud rólam, mint a saját anyám. Egyetlen éjszaka alatt érdemlegesebb információkhoz jutott. Talán, csak mert ő tényleg rám figyelt. Nem a túlméretezett homlokomra, túlszedett jobb szemöldökömre, vagy bármi más hibára, amit szememre tudott volna hányni.

– Én így vagyok igazi- vonta meg vállát könnyelműen, és hagyta, hogy őszinte ölelésébe bújjak.

– Ferenci Kristóf, a frigid majom- csókoltam ajkára meggondolatlanul.

Illetve, hogy teljesen megfontolva. Magam sem tudtam, mi hajtott jobban. A bosszú, amit Milán ellen forraltam, vagy a tudat, hogy ezt a tettemet még anya is helyeselte volna. Csupán abban voltam biztos, hogy nem a Kristóf iránti érzelmek vonzottak szájához mágnesként.

– Cézi, te részeg vagy! Nem akarom, hogy azt hidd, kihasználom a helyzetet- lökött el magától finoman.

Puha tenyere könyökömre tévedt, lazán átkulcsolta azt. Döbbenten pislogott képembe, hiszen talán ő sem hitte el, hogy valóban megcsókoltam. Rólam nem is beszélve.

– Gondoltam, ha te nem vagy elég tökös a dologhoz, majd meglépem én- töröltem meg ajkamat. Láttam a Kristóf szájához tapadt rúzst, féltem, hogy az enyémen sem mutat szebben.

– Mi az, hogy nem voltam elég tökös? Nem szoktam olyan lányoknál próbálkozni, akik szemmel láthatóan magukról sem tudnak- csapott homlokára felháborodottan.

– Tudod mit? Igazad van, hiba volt téged megcsókolni. Hiszen te még kisfiú vagy- rántottam le a pultról ott időző telefonomat, majd Kittihez siettem. Annyira azért nem ittam le magam, hogy fel ne ismerjem a ruhát, amit én adtam kölcsön neki.

–  Lelépek. Jössz, vagy maradsz?- szorítottam sarokba kérdésemmel.

Mikor láttam kipattanni szeméből a bizonytalanság szikráját, nyomban karon fogtam, és magam után rángattam.

– Cézi! Hallod, állj már meg!- fékezett le a lány. Magassarkúja tompán ért földet, arckifejezéséből ítélve fájhatott neki a dolog.

– Mi az?- mordultam rá sietve.

– Mégis mi volt az a csók?- bökött állával a bárszékre vágódott Kristóf felé. Lefagyva forgatta kezei közt az italos poharat, és amint tekintete elkapta az enyémet, dühösen belekortyolt.

– Egy tévedés. Baromi nagy tévedés!- javítottam ki saját magamat, mielőtt még Kitti tette volna meg. A legjobban nem azt szégyelltem, hogy megcsókoltam Kristófot, persze arra sem voltam büszke. Sokkal jobban bántott a miértje, és, hogy ő úgy gondolta, kihasználna a dologgal, holott én tettem azt.

***

Apa jókedvű fütyülgetése ébresztett. Ismét azzal a rejtélyes arccal álmodtam, ami nem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy ismerem, mégsem tudtam, honnan. Hasonló érzés volt, mint mikor a nyelvem hegyén táncol egy kimondásra váró szócska, de sehogyan sem jut eszembe, mi is az.

Szánalmasan éreztem magam. Nyomasztott az előző esti viselkedésem, és, hogy olyan csúnyán kihasználtam Kristófot. Akármennyire is gyűlöltem, legalább annyira furdalt a lelkiismeretem. Úgy éreztem, hogy mindezzel megcsaltam Milán szerelmének emlékét. A pokolra kívántam magamat!

– A szerelem fáj…- dúdolgatta apa a néhány napja rádióból hallott dallamot.

Mindig is csodálkoztam, hogyan létezhetnek olyan emberek, akik a milliók által megfogalmazhatatlant néhány egyszerű szó mögé tudnak rejteni úgy, hogy szívszaggató érzéseket váltsanak ki belőlünk- talán éppen ezért hívják őket művészeknek. A lélekgyilkos mégiscsak kiábrándítóbb elnevezés.

Szinte megfojtottak a szavak, amiket senkivel sem oszthattam meg. Nem volt képem Kittit hívni, hiszen mégiscsak Kristófról volt szó. Nem egyszer célzott már rá, milyen vonzónak tartja a srácot. Mégis hogyan venné ki magát a dolog, hogy éppen neki vallom be, miért is csókoltam meg a fiút?

– Apa, itt vagy?- trappoltam le a lépcsőn. Papucsom ütemesen csattogott, így kiabálásom nélkül is feleszmélhetett volna.

– A dolgozószobában vagyok- visszhangozták válaszát a vékonyka falak. Sohasem értettem, mégis hogyan nevezheti így a kémcsövekkel és egyéb bizarr kémiai eszközökkel felszerelt helyiséget. Játszótérre is csak jóindulattal keresztelhetné az ember.

– Papa, ráérsz egy kicsit?- dugtam be fejemet az ajtón, csak, hogy meggyőződjek róla, nem fenyeget robbanásveszély.

– Éppen a margaforgón dolgozom, de rád mindig van időm, gyere csak be!- vágta le durván az addig szemeire illesztett védőfelszerelést.

– Nem jönnél ki inkább te?- bámultam rá kérlelő tekintettel. Gonoszul kihasználtam, hogy sohasem tudott nekem ellenállni.

Beleegyezően rábiccentett a dologra, valaha fehér köpenyét a fogasra hajította, úgy trappolt ki szobájából. A kilincs kicsusszant kezei közül, így mérgesen vágódott be mögötte az ajtó. Ő mindösszesen egy aprócska arcrezzenéssel nyugtázta az eseményt, volt ideje hozzászokni a hasonló helyzetekhez.

– Hallgatlak, kislányom!- süppedt a kanapéba, lábait pedig jólesően kinyújtóztatta.

– Hidd el, hogy ha lenne kivel megbeszélnem a dolgot, nem fárasztanálak ezzel- kezdtem neki zavarodott monológomnak.

Apa értetlenül szűkítette össze szemhéjait, pontosan úgy, ahogyan akkor teszi, ha egyáltalán nem sikerül elkapnia a társalgás fonalát.

– Szóval csináltam egy elég nagy butaságot- rogytam mellé erőtlenül.

– Megetted anyád tofuját?

– Azt hiszem, ez nem ilyen egyszerű eset- vontam meg ajkaimat.

Apa tudta, hogy nagy a baj. Csupán akkor nem tudtam nevetni az idióta poénjain, ha nyakig ültem a csávában. Pontosan úgy, mint mikor eltörtem anya egyedi készítésű virágvázáját.

– Tudod, volt az a fiú, akibe szerelmes vagyok. Vagyis voltam- javítottam ki magamat villámgyorsan. Nem szerettem a szüleim képébe hazudni, de akkor talán még magammal is szerettem volna elhitetni, hogy az érzelmeim csakis múlt időben használatos fogalmak. – És van Kristóf, a bálos fiú.

Papa vonásai megfeszültek. Felcsigázva várta, hogy végre értelmes mondat is elhangozzon tőlem, ami hiú ábránd volt, tekintve állapotomat.

– Megcsókoltam őt tegnap este- csaptam számra azonnal, mintha csak az tehetne mindenről.

– Várjál csak!- intett le papa, miközben hevesen megrázta fejét. – Most melyiket csókoltad meg?

– Kristófot- böktem ki némi hezitálás után.

– Helyes fiú. Nem értem, mi a baj.

– Az, hogy ellenségek vagyunk. Vagyis ez a kisebbik probléma, de én Milánt szeretem. Ez olyan, mintha megcsaltam volna őt.

– Most ugye nem Juhász Milánról beszélsz?- szökött ki apa ajkán egy rövidke kacaj.

– A fene vigye el! Miért nem tudom tartani a számat?- csaptam le rá ismét. Kezdtem úgy érezni magam, akár egy aszkéta. Bár az legalább szent ügy érdekében sanyargatta önmagát.

– Nézd, Cézi! Azt, hogy mit érzel, nem dönthetem el helyetted, de egy tanácsot azért adnék neked. Milán elment, ha szeretett, ha nem. Kristóf viszont melletted állt akkor is, mikor a kedvedért hazudnia kellett Kondákorné előtt. Egy férfi csakis egy esetben tesz így. Ha igazán kedvel valakit- emelkedett fel papa. – Mérlegeld a dolgokat!- lehelt homlokomra egy gyengéd csókot. Magamra hagyott, helyesebben az agyamon végigbukfencező gondolatokkal.

– Talán…- szakítottam félbe saját magamat. Nem hittem el, hogy tényleg ki szerettem volna mondani azt, amit az agyam sohasem érzett még igazabbnak.

Elkeseredetten támasztottam meg államat a kanapé hátán. Azon töprengtem, mégis mi tévő legyek. Bárhogyan döntöttem, egy újabb fal keresztezte utamat.