Feszülten járattam kezemet a kanapén,
ujjaim mentén letörölhetetlen foltot hagyva.
Dr. Cséffay ajkai hangosan nyíltak ki, amire menten felkaptam addig
lehorgasztott fejemet. Elmerülten vizslatta a papírokat, amiket anya és apa
firkantott tele. Már abban a minutumban tudtam, hogy totális ökörség kitölttetni
velük, mikor a dilidoki átadta azokat, méghozzá egy lepecsételt borítékban.
Eszes perszóna, meg kell hagyni! Így még véletlenül sem tudtam volna
beleolvasni, habár apa rendezetlenül hurkolt betűit egyébként is fizikai
képtelenség lenne kibogarászni.
– Aha- nevetett fel hangosan. Gyűlöltem, mikor
olyasfajta dolgokat kuncogtak meg az emberek, ami egyértelműen hozzám
kapcsolódott. Arról persze ezúttal sem volt fogalmam, mégis mi olyan vicces.
– Talán apa a vicckönyvet küldte el a véleménye
helyett?- vontam össze szemöldökeimet. Hangomból elképzelhetetlen irónia
vastagodott ki, Cséffay viszont ügyet sem vetett rám. Tovább folytatta idegtépő
nevetgélését.
A falióra ütemtelen kattogását figyeltem.
Éppen azt számolgattam, vajon a pulzusom hány másodperc alatt éri el a százat. Nem
kellett egy rövidke- ám annál nehezebb- perc, és meg is haladta a kerek számot.
Egészen pontosan tizenhárommal, ami már önmagában véve is szerencsétlen
szimbólum.
– Most totál idiótát akar csinálni belőlem?-
pattantak ki számon a dühödt mondatok, amik felugrasztottak addigi
kényelmetlenül zsibbasztó fészkemből.
– Miért is?- tekintett fel a papírköteg felöl.
Szempárját értetlenül járatta köztem és az ölében szorongatott lapok közt.
– Mondjuk, mert itt nevetgél rajtam?- forgattam
szemeimet. Szívem eszeveszettül kalapált, úgy hittem, a kemény padlón szeretne
megpihenni. Csak, hogy megmaradt darabkái is ripityára törjenek.
– Fél kilogramm juhtúró, egy bögre liszt, hat
tojás…- szakította félbe saját magát, és felém irányította a pápaszem mögött
megbúvó tekintetét.
Értetlenül bámultam vissza, megzavarodottan
rebegtettem szemhéjaimat. Mindig is úgy tartottam, hogy nem sok, nálam
sejtelmesebb rébuszokban beszélő embert teremtettek erre a világra- Cséffay
doktornő egy volt a kevés kivétel közül.
– A túrós batyu receptje. Édesapádat kitűnő
humorral áldották meg onnan fentről- mutogatott tollával a mennyezet felé.
Ajkára könnyed mosoly kúszott, én viszont rendületlenül értetlen képpel néztem
vissza rá.
– Na, jó. Ha ez is egy ilyen idióta teszt,
amivel az értelmi képességeimet akarja tesztelni, akkor megbuktam. Elismerem-
emeltem magasba a kezeimet, szinte egy ütemre.
A nő mélyen magába szippantotta a
levendulaillatú levegőt. Minden erejével azon volt, hogy visszatartsa az őt
csiklandozó kacajt, több, de talán kevesebb sikerrel.
– Ez nem egy teszt, Cézium! Tudod, te mindig a
legrosszabbat feltételezed az emberekről- biggyesztette le ajkait. Kristófnak
talán tényleg igaza volt, és Dr. Cséffay már az első pillanattól fogva
reménytelen esetként tartott nyilván.
– Lehet, hogy megvan rá a megfelelő magyarázat?-
tártam szép karjaimat. Szerettem volna őt meggyőzni a magam igazáról, persze
egy pillanatig sem álltatta magát.
– Megkértem a szüleidet, hogy írjanak nekem pár
sort arról, amit a legjobban szeretsz. Édesapád a túrós batyu receptjét
firkantotta le nekem.
– Az első igaz mondat, amit kimondott-
biccentettem rá. Mivel láttam arcán azt a fajta bizonytalanságot, ami néhány
perccel az én arcomon tanyázott, szavakba öntöttem azt, hogy mire is
célozgattam. – Apa kézírása nem jellemezhető más kifejezéssel. Bár néha még a
„kapar” is a számra jön. Helyzettől függ a dolog- vontam meg a vállamat
könnyedén.
– Értem- nedvesítette meg ajkait, amik biztosan
nem a velős beszélgetésünk közben száradtak ki. – Nos, akkor mesélj nekem egy
kicsit arról, hogy telt a hétvégéd. Azt hiszem, szerdán találkoztunk utoljára-
siklott végig a tekintete noteszén, és amint ujjait végigvezetve rálelt a
felemlített időpontra, helyeslően bólintott egyet.
Komoly tekintettel pillantott fel rám,
arcán cseppnyi nyoma sem volt a szavaiban megjátszott érdeklődésnek- már
amennyire megállapíthatta azt egy arcvak lány.
– Anya egyik hóbortjának hódolt a család- vágtam
rá nem túl informatívan.
– Mégpedig?- alkalmazta az általam olyannyira
gyűlölt „Harapófogó- módszert”.
– Az ő elképzelése szerint a Horvát klán minden
tagjának kötelező megjelenni az Anna-bálon, szóval Füreden töltöttük a
hétvégén- piszkáltam ki körmöm alól a főváros oda tapadt piszkát. Közönyösen
böktem ki szavaimat, elkerülve a kontaktusteremtés minden lehetséges formáját.
– Hiszen ez nagyszerű!- csépelte tovább az
egyébként is rettentően klisés mondatot. – Gondolom pompásan érezted magad.
Valljuk csak be, hogy bármelyik nő élvezné azt, ha meseszép ruhába bújhatna.
– Hát, hogyne!- erőltettem arcomra egy láthatóan
megjátszott mosolyt. – A legjobb momentum az volt, mikor a terem közepén
pánikrohamot kaptam- szörnyedt el képem, hiszen még visszagondolva is hatalmába
kerített a torokszorító érzés.
Dr. Cséffay lemondóan tolta fel orrára a
lecsusszanni készülő szemüveget. Elgondolkodva harapdálta meg elszíntelenedett
ajkát, amivel szinte egy ritmusra tördelte meg ujjait.
– Sajnos ez az eset még többször is
megismétlődhet, de éppen azért vagyunk itt, hogy minimálisra csökkentsük a
számát. A legfontosabb, hogy tudd, nem szabad megijednek az ilyen helyzetekben,
sőt, szembe kell nézned a félelmeiddel! Eleinte sokat segít, ha valaki olyan
van melletted, akiben teljesen megbízol.
– Ferenci Kristóf pontosan egy ilyen figura-
feszültek meg vonásaim a méla undortól. A parton ücsörögve egy pillanatig azt
hittem, talán eláshatjuk a csatabárdot, de aztán ismét fészket rakott bennem az
ellenszenv. Előtérbe került az a frigid majom, amit mindig is gyűlöltem és
legszívesebben egy hatalmas pofonnal jutalmaztam volna idegtépő megszólalásai
után.
– Az a Ferenci Kristóf? Ő mégis hogy került
képbe?- rohamozott meg kérdéseimmel a doktornő. Miért is hittem azt, hogy a
múlt heti találkához hasonlóan ismét diszkrét lehet?
– A frász se tudja, de ő is ott volt- vágtam rá
feszülten. Semmi kedvem nem volt töviről-hegyire elmesélni, hogyan is estek a
dolgok. A végén még többet képzelt volna a történek mögé, mint amennyit
jelentettek. Az emberek hajlamosak a sors akaratáról és egyéb idióta csodákról ábrándozni
a rideg tények helyett.
– Ez igen érdekes- firkantott le néhány
idegesítően határozott szócskát a papírlapra, közvetlenül apa sorai mögé. – Ha
nem ismerném Kristófot, még azt hinném, követitek egymást. Így viszont teljesen
biztos vagyok benne, hogy sosem érdekelné őt egy hozzád hasonló lányka-
legyintett egyet nevetve. Könnyelműen tovább lépett volna, azonban én szavai
elé vágtam.
– Ezt mégis hogy érti? Hozzám hasonló?-
csattantam fel értetlenül. Igazság szerint már abban a pillanatban megbántam
tettemet, hiszen tökéletesen biztos voltam benne, hogy ismét félreértelmez. Egy
pillanatig sem érdekelt, mégis milyennek láthat az a frigid majom, csakis
Cséffay nézőpontja nyomta fel bennem a pumpát.
– Túlságosan temperamentumos vagy hozzá. Sokkal
jobban passzolna egy kedves és megértő csajszival- magyarázott két kezét
egymásba fonva. Feltehetőleg így próbálta még egyértelműbbé tenni a helyzetet.
– Csajszi? Mégis miféle kifejezés ez? Nem
gondoltam volna, hogy…
– Hogy egy magamfajta vénasszony is használhat
szlenget?- szakított félbe nevetve.
– Csajszi ide vagy oda, én nem hinném, hogy nem
vagyok kedves és megértő- fontam össze karjaimat sértődötten.
A dilidoki feloldozására vártam, amit
persze nem adott meg. Rettentően kihozott a sodromból, ismét. Dr. Cséffay pedig
éppen az indulatok hevességében mérte a terápia sikerét. Az ő elveit számításba
véve nagyon jól haladtunk- talán túlságosan is!
***
– Hogy vinne el téged az a búbánatos jó fene!-
vágtam földhöz a telefonomat. Milán egy újabb képet posztolt, egyenesen New
Yorkból. Jól esett gyűlölni őt, egyenesen a pokolra kívánni. Legalábbis
könnyebb volt, mint teljesen elengedni- így még érezhettem iránta valamit.
Szemeimben erőtlenül legördülő könnycseppek
gyülekeztek. Egy lánnyal volt, aki még csak nyomokban sem hasonlított rám. Túl
hamar elfelejtett, ami csakis annyit jelenthetett, hogy sohasem voltam neki
fontos.
Azt kívántam, bárcsak olyan könnyen menne
nekem is. Nem gondolni rá, nem érezni. Nem megsemmisülni minden egyes
magányosan eltöltött percben.
– Na heló, Bogyó!- lépett elém egy szőke lány.
Pink hajtincsét kutattam, de sehogyan sem találtam a világos loknik tengerében.
– Kitti, hát neked meg hová tűnt a rózsaszín kis
bigyód?- vakargattam fejemet, miközben éppen azon tűnődtem, mégis miről
ismerhetném fel aztán. Tekintetem kíváncsian járta be a lány porcikáit, amit
hamarosan kiszúrt.
– Jézusom, te meg miért bámulsz rám így?- kapott
szívéhez némileg túljátszva a dolgot.
– Csak olyan más vagy most- lógattam le lábamat
a korlátról. Kényelmesen üldögéltem rajta egészen addig, míg az újból idegenné
vált Kitti látványa meg nem szédített.
– Ja, hát meguntam a rózsaszín bohócot, aki
voltam. Úgy gondoltam, így talán könnyebben akaszthatok horogra egy pasit-
gyújtott rá egy szál cigarettára, amit szintén lecserélt. A megszokott vanília
helyett immár csokoládé illatú füst gomolygott a levegőben. – Cséffay szerint a
színes haj csak lázadás volt apám ellen.
– Nem is rossz ötlet- csettintettem egyet. –
Mondjuk, ha annyi színben pompázna a fejem, ahány ember ellen lázadok, akkor
nagyanyámék madárijesztőjét simán lecserélhetnék rám.
Kitti finom illatot köhintett fel, ami
egyenesen orromba kúszott.
– Úgy látom, nagyon elszánt vagy, még a dohányt
is lecserélted. De miért pont csokisra?- krákogtam hozzá hasonlóan.
– Te még nem hallottál róla, hogy afrodiziákum?-
lehelte arcomba a füstöt.
Szürke fátyol libbent arcom elé. Levegő
után kapkodtam, ami akkor szinte lehetetlen küldetésnek bizonyult. Abban a
pillanatban nem csak a nevetés fullasztott.
– Most, hogy így mondod!- emeltem meg hangomat,
hiszen a villamos csikorogva lefékezett mögöttünk. – Viszont nem hinném, hogy ebben
a formában is vágykeltő lenne.
– Mindig is tudtam, hogy a jó kislány álarc
mögött egy szemérmetlen nőszemély bújik meg- hajolt fölém egy határozott vonalú
áll. Ijedten ugrottam le a korlátról, egyenesen Kitti karjaiban landoltam. Dühödten
kapott a kezéből kihulló cigaretta után, ami hálátlanul hullott a jobbról
érkező szerelvény elé.
– Mondd csak, te még a vasárnapinál is
huzatosabb vagy?- léptem a fiú elé, aki kaján vigyorral nézett velem
farkasszemet.
– Cézi!- szakította szét tekintetünket a
felrikkanó hang. – Ez már a második szál, ami miattad megy pocsékba- guggolt a
peron szélén Kitti, és kétségbeesetten próbálta kihalászni a parázsló csikket,
amit még félig sem szívott el.
– Majd vegyészkedik neked valami finomat, ha már
a nevét is egy kémiai cuccról kapta- kiabált oda a lánynak Kristóf.
– Na, várjunk csak!- pattant fel hirtelen az
addig elkeseredetten matató. – Mérgemben már képzelődöm is, vagy tényleg jól
értettem, hogy ti randiztatok vasárnap?
Hirtelen Kitti és Kristóf tekintetének
kereszttüzébe kerültem. Ijedten kapkodtam tekintetemet ide, majd oda, de sehol
sem tudtam megállapodni.
– Randi?- szisszentem fel kínomban. – Szerintem
ezt még te sem gondolhattad komolyan- hátráltam meg. Nem szerettem volna, hogy
a lány félreértse azt a néhány centimétert, ami Kristófot és engem választott
el egymástól- és korlátnak csúfolták.
A fiú elégedetten harapott alsó ajkába,
amit a mellettem álló majdhogynem nyálát csepegtetve nézett végig. Feszülten
várta Ferenci reakcióját, abban reménykedve, hogy megerősíti álláspontomat.
– Mindegy, hogy milyen névre kereszteled. Az
volt, ami- kacsintott ismét, mintha csak tökéletesen tudná, hogy ezzel a
mozdulatsorral tud a végtelenségig felbosszantani.
– Vagyis?- meresztgette szemeit Kitti. Szegény
párát fele annyira sem okították ki szarkazmusból, mint a frigid majmot, illetőleg
engem.
– Mondjátok csak, csajszikák!- váltott témát
villámgyorsan. – Tiszteletiteket teszitek Olivér születésnapján?
– Csak két kérdésem lenne- simítottam le a
Kristóf miatt felborzolódott szemöldökömet. – Egy, ki az az Olivér? Kettő,
mégis miért gondolod azt, hogy egy másodpercnél tovább is képes lennék veled
ugyanazt a levegőt szívni?
– Egy, Olivér az egyik csoporttársunk, kettő,
mert már röpke három perce itt vagyok, de te még mindig lélegzel- mutogatott
ujjával méregdrága karórájára, a lehető legfellengzősebb módon. Úgy tűnt,
Kristóf fittyet hányt a világ elvárásaira, hiszen felváltva hordta jobb és bal
kezén.
– Naná, hogy ott leszünk- vágta rá gondolkodás
nélkül a rózsaszín lokniknak könnyed búcsút intő lány.
Kristóf kíváncsian méregette a túloldali
buszmegállót, minden bizonnyal érkező járatára várakozott. Azon imádkoztam,
hogy minél hamarabb berobogjon.
– Nekem most mennem kell, tiszteletem a
hölgyeknek- emelte kezét homlokának, akár egy elszánt katona.
Kitti elbűvölten integetett neki, majd
remegő kezekkel vizslatta zsebeit. Minden bizonnyal egy elporladni kívánó
cigaretta után kutakodott.
– Tudom, hogy te is ott leszel- súgta a hajamba
Kristóf, mielőtt valóban távozott volna. Émelyítő illata percek múlva is
orromban időzött.
– Azt csak hiszed, te frigid majom!- szűrtem ki
fogaim közül. Hangom helyett minden bizonnyal az élesen csikorgó autók zaja
kúszott fülébe.
Csábítóan trappolt végig a zebrán,
napszemüvegét arcába tolva. Különösnek tartottam, hogy szinte sohasem
mutatkozott anélkül, egy pillanatnál- abból is a legrövidebb fajtából- tovább
viszont nem érdekelt a dolog.
– Milyen izmos a háta- bámult a fiú után sóvárgó
tekintettel Kitti. Hagyta, hogy megnyújtott csikkje jócskán elégjen, anélkül,
hogy egy aprócskát is beleszippantott volna. Ezúttal azonban maximum Kristófot
hibáztathatta a kárba veszett cigarettáért. Az ő szemére persze nem hányta
volna a dolgot!
– Hát, hogyne!- villant meg előttem a kép, ami
röpke negyed órával azelőtt könnytengerré áztatta arcomat. Nem éreztem mást,
csupán eltökélt haragot. – Hol is lesz az a buli?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése