Kedves Olvasóim!
Meghoztam nektek egy újabb részt, a 15 000+ oldalmegjelenítés és a 35 feliratkozó örömére! Nagyon szívesen vennék néhány kommentet, hogy tudjam, kik azok, akik szeretik azt, amit csinálok! (Ezen a linken érhetitek el a kérdőívet, amit kitöltve nagyon sokat segítenétek nekem a bloggal kapcsolatban.)
Ölellek titeket, Clef.
***
Vidáman szántottam fel a lépcsőt, miközben
tőlem sosem látott lelkesedéssel lejtettem táncot a bejárati ajtóval. Kitti
lekókadt ajkakkal pakolta dobozba az utolsó poharakat, amik még a bárpulton
sorakoztak.
– Szia, Bogyó!- köszöntött rám sem figyelve.
Azon a reggelen még az ő búskomor képe sem
tudott letörni, persze tudtam, hogy végtelen együttérzést kellene sugároznom
magamból. Elvégre is rövid időn belül elveszti mindazt, ami a szüleiből maradt
neki. El sem tudtam képzelni, micsoda fájdalmat érezhet legbelül.
– Helóbeló, Barátosném!- vágtam magam a széknek,
ami kis híján ripityára tört alattam- legalább annyi apró darabkára, mint a
szőke lány szíve.
– Sosem látott lelkesedés, mégis minek
köszönhetjük?- bökte oda ironikusan, amit egy pillanatig sem vettem sértésnek.
Tudtam, hogy a lélekfacsaró elkeseredettség szól belőle.
– Képzeld csak el- kaptam le a tálról egy
zöldellő citromot, és egyik kezemből a másikba hajigáltam azt- tegnap éjjel
Kristóffal voltam. Úgy- súgtam oda utolsó szavamat, egészen közel hajolva
hozzá. Nem szerettem volna, hogy bárki más fülébe jusson a dolog, persze azt is
sejtettem, hogy a kocsmában lézengő részegeknek szívélyesebb teendőjük is akad.
– Na, ne!- vágta a dobozba az utolsó feles
poharat, mire az hangos csörömpölésbe kezdett. Megszelídült arccal bámult rám,
tekintetét végigsiklatta rajtam, mintha csak valamiféle bizonyítékot keresne az
igazamra. – Akkor most már tényleg együtt vagytok, ugye?
– Azt hiszem- biccentettem gyönge hangon
elharapva szavaimat.
– Hiszen ez nagyszerű! Megérdemelted, hogy végre
boldog legyél, Cézi! És, ha jól sejtem, Kristóf nem hagyott ott téged öt perc
múlva, mint az a bunkó Milán- harapott bele egy almába, amit a háta mögül
kotort elő. Érdeklődő arcát a könyökének támasztotta, úgy pislogott vissza rám.
Őszinte mosoly ült ki ajkamra, és még magam
sem tudtam, megérné-e szavakba önteni mindazt, ami a lelkemben kavargott.
Túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy ilyen módon leegyszerűsítsem.
– Akárhogyan is tagadnám, szerettem Milán. De
Krisivel minden olyan más, sokkal egyszerűbb és néha már csak azt érzem, hogy a
felhők közt szárnyalok- támasztottam meg fejemet a pulton, a Kittitől ellesett
módon.
– Atya gatya! Te totál belezúgtál! Más ésszerű
magyarázat nincs arra, hogy lettél hirtelen ilyen érzelmes. A régi Cézi sokkal
szarkasztikusabb volt ennél- hadarta el mondatát, jó néhány macskaköröm közé
biggyesztve azt.
– Szóval ez lenne a helyiség- rontott be a hátsó
ajtón egy idősödő úr. Vehemenciájából ítélve csakis Kitti nagypapája lehetett.
Közönyösen fordultam a hang irányába. Egy
fiatalabb férfi bújt elő méretes pocakja mögül, éppen a falakat bámulta,
egészen elmélyülten. Hajzatát megpillantva hirtelen az a benyomásom támadt,
hogy Kristófot sodorta ide a szél, persze fogalmam sem volt róla, mégis mi
keresnivalója lehet arrafele.
– Az ott nem a pasid?- súgta a fülembe Kitti,
majd zavarában a szemetesbe hajította a félig lecsupaszított almát.
Szemeimet összeszűkítve bámultam rá,
tüzetesen végigmértem a cipőjét, az ingét és persze a hajzatát. Már akkor
biztos voltam benne, hogy valóban Krisi pislog a falakra, de a rám villogtatott
mosoly csak még inkább megerősített.
– Hát te meg hogy kerülsz ide?- hajolt át
vállamon, hogy egy csókolt nyomhasson arcomra.
– Micsoda véletlen! Épp ezt szerettem volna
kérdezni tőled- harsogtam a második mondatot szinte Kittivel egy ütemre.
Kristóf arcára egy ravasz mosoly ült ki.
Kedvesen a barátnőmre, majd rám irányította tekintetét, aztán pedig a hűtőt- és
a benne árválkodó kólásüvegeket- vizslatta, nagyra nyílt kék szemekkel.
– Úgy látom, nem ártana feltölteni a készletet-
biccentett az óriásfrigó felé.
– Az már a következő pincérlány feladata lesz.
Helyesebben a főnöké- csapta pultnak az addig kezében gyürkézett portörlőt.
– Akkor Kitti, megkérnélek téged, hogy
intézkedj!- csettintett egyet játékosan. Arcára újabb mosoly gördült, de a lány
megrettenthetetlen értetlenkedéssel vonta össze szemöldökeit. Méghozzá a homloka közepén!
– Mondd csak Ferenci, te süket vagy? Esetleg
értelmi fogyatékos?- rázta a fejét felháborodottan.
Kristófra néztem, és csíntalan nevetésbe
kezdtem. Megértettem azt a burkolt célzást, amit Kittinek sajnos mindaddig nem
sikerült felfognia. Talán nem hiába maradt voksolt a szőke loknik mellett.
– A helyedben nem beszélnék így az újdonsült
főnökkel!- dorgáltam meg eljátszott szigorral, ami csak a hangomból tűnt ki.
– Na, jól vagy gyerekek!- járt végig tekintete
előbb Krisin, majd rajtam. – Tudjátok, hogy hülye vagyok az ilyen
célozgatásokhoz. Most akkor mi van?
– Az, hogy megvettem a kocsmát, és úgy
döntöttem, megtartalak. Jól mutatsz a bárpult mögött- kacsintott egyet
ravaszul.
Hátulról átkaroltam a fiú derekát. Úgy
éreztem, nála rendesebb fiút keresve sem találhattam volna. Igaz sejtelmem sem
volt róla, mégis honnan szerzett annyi pénzt, hogy az előző vásárló fölé
licitáljon, de nem is érdekelt igazán. Elég volt neki egyszer megemlítenem a
Karkus lány bánatát, és ő menten a segítségére sietett- méghozzá azért, mert az
én barátnőm volt. Tudtam, hogy Kristófra mindig számíthatok.
– Ez most teljesen komoly?- szaporodtak meg
Kitti szemében a könnycseppek. Bár alapvetően ő sem szerette, ha gyengének látják,
akkor mégis hagyta őket legördülni.
– Igen- vágta rá Kris.
– Cézi, megölelhetem?- meredt rám üveges
szemekkel a lány.
– Most az egyszer megengedem- biggyesztettem meg
ajkamat, mintha egy pillanatra gondolkodóba estem volna.
Meghatottan néztem végig, amint a szöszi
lány Kristóf nyakába ugrik, és sós könnycseppjei a fiú vállát áztatják. Sohasem
láttam még annál boldogabbnak, nekem pedig csakis ez számított. Hiszen Kitti is
mindig kitartott mellettem, jóban, rosszban.
– Köszönöm!- súgta a barátom fülébe remegő
hangon.
– Cézinek köszönd! – biccentett felém Kris. – Ha
ő nem említi meg a dolgot, biztosan nem szerzek róla tudomást. Mivel közvetve
te is hatással voltál rá, és így iratkozott be Cséffay órájára, ezért
kötelességemnek éreztem meghálálni valahogy. Ha te nem lennél, talán sosem
ismertem volna meg őt!- nézett rám ismét, ám ezúttal egy érzelmes mosolyt is
elejtett.
– Ugyan már! Titeket az ég is egymásnak
teremtett!- törölgette le könnyeit a lányka.
– Egyébként ennyi épp elég lesz a
nyálcsöpögtetésből, dologra! Úgy terveztem, hogy csak felújítás után nyitunk
ki. A falakra már nagyon ráférne a festés. Persze,- fordult Kittihez egy
pillanatra- tudom, hogy a szüleid munkája fekszik benne, szóval semmit sem
fogok megváltoztatni.
– Cézi, megfogtad az Isten lábát- hajított nekem
egy konyharuhát játékosan. – Ez a pasas főnyeremény!
– Tudom- csókoltam Kristóf ajkára büszke
válaszomat.
***
A szüleim későn keltek. Jócskán
meglepődtem, mikor a konyhába lépve velük találtam magam szemben- éppen
reggeliztek. Tizenegy órakor!
– Jó reggelt!- sasszéztam a hűtőhöz. – Úgy
látom, kicsit megcsúsztatok a napi rutinnal. Lassan már ebédelni kellene-
kaptam elő egy megkezdett ananászt, és jókedvűen felszeleteltem azt.
– Tegnap este elmentünk abba a kertmoziba, ahol
először randevúztunk- bökte oda anya legalább olyan szerelmes hangon, mint egy
tinédzser fruska.
– Az jó, én nagypapa faházában éjszakáztam
Kristóffal. Remélem, nem haragszotok, hogy nem szóltam, de semmi térerőt nem
találtam- hajítottam tálkába a felkockázott gyümölcsöt. Egy rövidke pillantást
vetettem a szüleimre. Anya rendületlenül vigyorgott, akár a vadalma, amit Kitti
lakmározott olyan jó ízűen. Apáról persze nem mondhattam el ugyanezt- morcosan
lapozgatta az újságot.
– Inkább meg sem kérdezem, hogy lefeküdtetek-e-
rázta a fejét lemondón.
– Csak, hogy tisztán lássuk a dolgokat, drága
édesapám! Egyrészt nem vagyok már gyerek, másrészről pedig ti az én koromban
már javában a babaprojekten munkálkodtatok- hadonásztam a késsel a levegőben.
Utólag belegondolva egészen rémisztő módon.
– Jenő, hagyd csak! A balatoni baleset után
minden nap beletömöm a fogamzásgátlót, Kristóf pedig egyébként sem szélhámos
suhanc!- simogatta meg papa asztalon heverő kézfejét. – A mai szerek már sokkal
megbízhatóbbak, mint az, amit anno én szedtem.
– Hát remélem is!- rúgta ki maga alól a széket,
és sértődötten kirohant a hátsó ajtón. Nagy lehetett a gond, hiszen még a
reggeli rántottájáról is képes volt lemondani. Szegény pára nem is sejtette,
hogy az éhségsztrájkkal nálam semmire sem megy.
– Csak félt téged- intett utána anya, és a világ
legnyugodtabb embereként kortyolt bele kávéjába.
– Egyébként jó volt tegnap este?- kezdtem
diszkrét faggatózásba. A konyhapultnak támaszkodva tömtem magamba az ananászt,
ami nem igazán csillapította éhségemet. Olyankor mindig Kristófra gondoltam, és
hogy milyen jó lenne tökéletes alakkal villogni mellette. Akkor talán a világ
is megértené, mégis miért pont engem választott- nem csak ismerné az indokát.
– Nagyszerű! A Casablanca ment, pont, mint mikor
először jártunk ott. Imádom azt a filmet!- szippantott egyet a levegőből,
mintha csak az illatok segítenének felidézni az emlékeit.
– Jó téged boldognak látni, mama!- mosolyodtam
el teljes szívemből. Nem hittem volna, hogy ez valaha is bekövetkezhetne, de
talán megváltoztam. Már nem csak az idegent láttam az arcvonásaiban, hanem azt
a nőt is, aki egykor a példaképem volt.
– Téged is- kortyolt bele a kávéjába bazsalyogva.
***
Jókedvűen lóbáltam a lábamat, a zene
ütemére. Nem rég találtam rá arra a dalra, ami csakis Kristófról szólt, na meg
persze rólam.
– Ain’t nobody loves me better…- harsogtam
süketítő hamissággal. Nem érdekelt, hiszen tudtam, hogy anya és apa éppen
párterápiára tart, a szomszédok pedig a Balatonon nyaralnak- pontosan úgy,
ahogy a környék minden elit családja.
A csengő éles hangja ütötte meg fülemet.
Egy pillanatra talán még a harsogó dallamnál is erősebben hallottam. Csillogó
szemekkel rohantam le a lépcsőn, azt reméltem, hogy Kristóf állított be
váratlanul. Néhány perce üzentem neki, hogy mamáék elmentek itthonról, de akkor
azt írta, dolgoznia kell. Mekkora csaló!
– Na, hali…- szakítottam félbe saját
köszönésemet, és addigi hevességem hirtelen lefagyott. A levegő szinte
darabossá vált, harapni lehetett volna a megdermedt közönyt,- amit próbáltam
eljátszani.
– Szia Cufi! Beengedsz?- támasztotta ki az ajtót
izmos kezével, szinte tudta, hogy ha nem teszi meg, menten rácsapom azt.
Azt reméltem, hogy egy életre elfelejtettem
az arcát, és soha többé nem fogom őt felismerni. A lelkem abban a pillanatban
milliónyi apró szilánkra szakadt, már Kristóf szerelmébe sem tudtam megkapaszkodni.
Azért imádkoztam, hogy azon nyomban keljek fel…
– Még szép, hogy nem! Különben meg nem
Amerikában kellene lenned? A csajoddal- köpködtem szavaimat egyre dühösebben. A
világ ismét elszédült előttem, de nem úgy, mint mikor a csillapíthatatlan fejfájás
kínzott. Annál sokkal torokszorítóbb módon.
Minden erőmmel azon voltam, hogy
kitessékeljem őt a lakásból, aminek még csak épp, hogy átlépte a küszöbét.
Persze ő hajthatatlan volt, és nem utolsósorban focista.
– Juhász Milán, ne kelljen még egyszer mondanom.
Menj innen! Szerintem elég világosan megmondtam, hogy gyűlöllek téged!-
rikácsoltam fejhangon, amit az éppen nyaraló szomszédok persze nem hallhattak
meg. Pedig akkor talán a segítségemre siettek volna.
– Na, ácsi!- lépett hozzám egyre közelebb. Undorodottan
hátráltam meg, valahányszor megismételte mozzanatát. – A balatoni éjszakán sok
mindent nem sikerült tisztáznunk. Például azt, hogy csak egy hónapra szólt az
ösztöndíj, egyfajta próbaidő volt. Nem váltam be, tehát hazajöttem. És most már
veled is maradok.
A szavai széttépték a szívemet. Nem
értettem, mégis miről hadovál. Miért nem tudta ezt néhány hónappal hamarabb
közölni velem? Akkor talán nem haltam volna meg- előbb szó szerint, aztán már
csak lelki értelemben.
Rettentő dühöt éreztem iránta, alig bírtam
megállítani az őt felpofozni készülő kezemet. A pokolra kívántam, minden egyes
porcikájával együtt.
– Ja, de jó! Akkor így már mindent értek. De van
egy rossz hírem, Milánka! Nekem már van valakim, akit szeretek. És aki szeret,
nem úgy, mint te- vágtam az arcába mindazt, amit éreztem.
– Nem értem, milyen csajról beszéltél egyébként,
nekem senkim sem volt utánad- vakarta a fejét a tőle megszokott módon.
Gyűlöltem, hogy valaha imádtam ezt a
mozdulatát- is, ami azt illeti. Teljes szívemből kívántam, hogy nyelje el őt a
föld, és valahol a másik féltekén érjen talajt. Lehet, hogy még az sem lett
volna elég messze.
– Hagyjuk a kisstílű magyarázkodásokat, takarodj
innen!- ordibáltam rekedt hangon.
– Márpedig én nem tágítok innen addig, míg meg
nem hallgatsz- vágta magát a kanapéra. Látszott, hogy egészen otthonosan érzi
magát nálunk. Nem hiába, jó néhányszor csempésztem be őt a nappaliba, csak,
hogy kettesben filmezhessünk.
– Két rohadt percet adok. Utána eltakarodsz, de
örökre. Értve vagyok?
Milán villámgyorsan rábiccentett a dologra,
megnedvesítette ajkait, és így szólt:
– Felesleges lenne azzal kezdenem, hogy mennyire
sajnálom azt, ami történt. A balesetedet, azt, hogy így hagytalak itt, és
egyáltalán azt, hogy elmentem. Nélküled minden olyan más volt, és ez
megrémisztett. Nem találtam a helyemet. Próbáltalak keresni, de valami Kitti
vette fel a telefonodat, az emaileket pedig meg sem nyitottad.
– Már csak egy perc- bámultam körmeimet
közönyösen. A világ legerősebb emberét mímeltem, mindeközben csakis Kristófra
tudtam gondolni. Arra, hogy ha a tudomására jut Milán érkezte, újra összetöröm
őt. Semmiképp sem szerettem volna, hogy így történjen.
– Még mindig téged szeretlek, ezen még Amerika
és a zene sem tudott változtatni. Nem is tudod, milyen nehéz volt téged
otthagyni a kórházban, miközben te élet és halál közt lebegtél- nyögte ki
nehézkesen a szavakat, amik alig csúsztak ki torkán. Fájt neki arról az estéről
beszélni, hát még nekem átélni mindazt!
– Mi az, hogy a kórházban? Te ott voltál velem?-
viszonoztam pillantását, és eggyel érdeklődőbb fokozatra kapcsoltam. Még akkor
is, ha a lelkem mélyén tudtam, hogy nem szabadott volna.
– Egészen addig, míg anyukád meg nem jelent.
Próbáltam ellenállni az akaratának, de kidobatott, mondván, hogy nem vagyok
családtag- csapott öklével másik tenyerébe. Dühösen lihegett, mintha csak azt
szerette volna bebizonyítani, milyen mélyen érintették a történtek.
– Ezt nem tudtam- dadogtam megilletődve.
Mindaddig fogalmam sem volt arról, hogy
Milán nem is olyan szívtelen szörnyeteg, amilyennek majd’ két hónapig
tartottam. Fájt beismerni, hogy tévedtem, de a legjobban mégis az bántott, hogy
a lelkem mélyén örültem a dolognak.
– Gondoltam, hogy anyukád elhallgatja előled,
sohasem szeretett engem túlzottan. Nehéz lehetett elfogadni neki, hogy éppen én
mentettelek ki a vízből- húzta el szavait, elismerésre várva.
– Köszönöm!- vágtam rá közönyösen, még magamat
is meglepve vele. Hálás voltam neki, amiért nem hagyott meghalni, de nem tudtam
egyik percről a másikra átlépni a dolgok felett. Elvégre Amerikát választotta
helyettem- akárhogyan is nézzük. A visszatérésében is csak közvetett szerepen
volt.
– Még most is gyűlölsz?- mért végig égkék
szemeivel. Azokkal, amik még ott és akkor is mélyen karcoltak. Ezeregy lyukat
égettek a szívembe és a lelkembe.
Mély levegőt vettem, majd ki is leheltem
azt. Néhány másodpercnyi gondolkodást nyertem magamnak, csak, hogy végigfussak
a lehetséges válaszlehetőségeken.
– Tudod, sohasem utáltalak igazán, de értsd meg,
hogy már túlléptem a történetünkön. Van valakim, akit tényleg szeretek, és
semmiképp sem akarom megbántani, főleg nem miattad. Te már csak a múltam vagy,
ő pedig a jövőm.
– Megértem, de nem fogadom el. Most elmegyek,
hogy gondolkozhass kicsit. De még látni fogsz, Horvát Cézium. Sosem adlak fel!-
csapta be maga mögött az ajtót, mire én erőtlenül a padlóra hulltam.
Gyűlöltem Milánt, hiszen a legrosszabbkor
tért vissza. Mesteri érzéke volt az időzítéshez- valljuk csak be, hogy mindig
is. Már éppen kezdtem azt hinni, hogy Kristóf a szerelmem, de Őt látva már
cseppet sem voltam biztos a dologban. Talán még abban sem, hogy igazán élek,-
hiszen a lelkem ismét milliónyi darabkára szakadt.
Zokogva támaszkodtam neki a heverőnek. Azt
reméltem, hogy néhány könnycsepp után tisztábban láthatom a világot, persze
minden összefolyt előttem, még az előbbihez képest is jobban.
Szia :D
VálaszTörlésÚristeeen... Légyszi mondd azt, hogy nem fogja otthagyni Kristófot!! Csupa szív az a fiú, nem érdemli meg a szívfájdalmat :( Milán egy s*gg fej. Remélem Cézi helyesen dönt és megállapodik Kristófnál. Amúgy nagyon jók lettek a részek, röstellem, hogy nem írtam az előbbi részekhez, de most pótoltam :) Gyorsan hozd a következőt! :) (Bocs, ha tolakodó/követelőző vagyok xd)
Puszi :*
Ugyan már, te csak egy lelkes olvasó vagy- akinek én nagyon, de nagyon örülök! Az, hogy ki mellett köt ki- ha kiköt egyáltalán- még a jövő dallama, de annyi biztos, hogy izgalmaknak nem lesz híján az elkövetkezendő néhány rész. Sajnos a NyaSz a végéhez közeledik, de addig is remélem velem maradsz még! :*
TörlésSzia:) Vár a blogomon egy díj ;)
VálaszTörléshttp://afantasztikusplebania.blogspot.hu/
Ú, nagyon szépen köszönöm! :))
Törlés