Kedves Olvasók!
Még mindig szeretettel veszem, ha kitöltitek a Nyár a szemeidben blogkérdőívét, nagyban segítenétek a munkámat! Az első kérdezz-felelek bejegyzés már készülőben- a kérdőívben nekem szegezettek alapján. Jó olvasást kívánok nektek, Clef.
***
Emlékszem még azokra az időkre, mikor a
legnagyobb problémát az okozta, hogy az emelt biológia érettségim néhány pont
kárára ugyan, de csupán négyesre sikeredett. Tomboltam, a falra tapasztott
okleveleimet pedig a kukába hajítottam- egymás után, szép sorjában. Rettentően
feldühített, hogy valami nem úgy alakult, ahogyan azt előzetesen kiterveltem.
Az emberek változnak, a gondok viszont
egyre nagyobbak lesznek. Sosem gondoltam volna, hogy visszakívánom még azt a
mindössze két hónappal ezelőtti esős délutánt. Akkor még tudtam, hogy Milán az
egyetlen, és magam mellett tudtam. Elvesztettem őt, de aztán jött Kristóf. Az
élet ismét elhitette velem, hogy kaphatok valami igazit, majd rútul arcon
vágott- másodjára is.
– Jó napot, asszonyom!- szűrődött felém egy
nehézkesen csengő hang. Alig tudtam kivenni, mit mond, de a „Cézi itthon van?”
kérdés hallatán a gyomrom görcsbe rándult.
– Szervusz, Kristóf! Persze, fenn van a
szobájában, azt mondta, nem érzi magát túl jól.
– Gyanús is volt, hogy nem válaszolt az
üzeneteimre. Remélem nem zavarok- dobbantak meg a fiú lábai egyre zajosabban.
Léptei vészesen közeledtek, én pedig a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.
Kétségbeesetten cikáztak végig rajtam a
gondolatok, persze semmi használható következtetésre nem jutottam. A
legésszerűbbnek az tűnt, ha kiugrok az ablakon- akárhogyan is, öngyilkos még
Kristóf miatt sem lennék! Úgy döntöttem, hogy inkább csendben szembenézek vele,
abban reménykedve, hogy semmit sem sejt meg.
– Bújj csak be!- mímeltem beteg hangot, úgy
adtam választ kopogására.
Villámgyorsan bújtam vissza a takaró alá-
talán még mindig hittem benne, hogy az mindentől megvéd, pontosan úgy, ahogyan
kiskoromban az éjszakai szörnyecskéktől.
– Szia, Édesem!- bújtatta be fejét a résnyire
kitárt ajtón. – Miért nem szóltál, hogy nem érzed jól magadat? Tudod, hogy én
majd meggyógyítalak, másodállásban az orvosira járok- kacsintott egyet. Szinte
már el is felejtettem, hogyan is viszi véghez ezt a fajta mozdulatsorát, olyan
régen láttam legutoljára.
– Nem akarom, hogy elkapd. Talán jobb lenne, ha
hazamennél- nyöszörögtem azt remélve, elég hitelesen alakítom a beteget.
Kristóf arcára édes mosoly ült, úgy
pislogott rám vissza kék szemeivel. Az íróasztalra hajította ingét, csupán egy
trikó takarta testét- azt, amit néhány napja egészen közelről érezhettem.
Szinte eggyé váltam vele.
– Tőled még a bacikat is szívesen fogadom.
Különben meg miféle pudingnak nézel, Cukikám? Én nem egy Kristóf vagyok, hanem
a Kristóf.
– Akkor biztosan tudsz pirítós készíteni,
mondjuk egy kis vajjal. Igaz?- erőltettem arcomra egy inkább lefelé görbülő
mosolyt. Egy falat sem ment volna le a torkomon, de némi gondolkodási időt
szerettem volna nyerni. Hátha addigra valami használható is eszembe jut.
– A
citromos tea pedig egyenesen a specialitásom. Hozok azt is- indult a konyha
felé, de az ajtó becsukása előtt még egy pillanatra nekem szegezte tekintetét.
– Egyébként te még betegen is gyönyörű vagy!- azzal gondolkodás nélkül eltűnt.
Nem is bántam a dolgot. Akkor egyetlen szó
sem jött volna ki a torkomon. A könnyek elfojtották az utat. Gyűlöltem magamat,
legfőképpen azért, mert nem tudtam teljes szívemből átadni magamat a Kristóf
iránt érzett szerelemnek. Milánt meglátva egy pillanatra az is megfordult a
fejemben, hogy különösebb gondolkodás nélkül a nyakába ugrok,- és soha többé
nem eresztem el őt. A pokolra kívántam az érzelmeimet.
***
Kristóf igazán kitett magáért. Én csupán
egy egyszerű pirítós kenyeret kértem, ehelyett szívecske formára szaggatott
ananászdarabokat, hasonlóan pompázó kétszersültet kaptam- némi eperlekvárral
megspékelve, hogy még a színe is az érzelmeihez hasonlóban pompázzon.
– Miért nem eszel, Cézi?- tolt a szájába egy
gyümölcsdarabkát. A leve harapása nyomán szétspriccelt a levegőben, arcomat sem
kímélve.
– Hé, én is ananászos lettem- kezdtem neki a
zavarodott törölközésnek, amire ő csupán egy hallgatag mosollyal felelt.
– Sebaj,- csókolta meg orcámat- majd én
elintézem a dolgot. Lepuszilom rólad.
Azt hiszem, a kelleténél hevesebben
reagáltam rá. Zavaros tekintettel ránéztem, és ha erőm engedte volna, biztosan
megkérdezem tőle, mégis mi a búbánatot művel. Ehelyett a könnyebbik utat
választottam- a menekülést.
– Ne Kristóf, nyálas leszek!- toltam el magamtól
undorodottan. Magam sem értettem, mi ütött belém. Néhány napja még cseppet sem
érdekelt, mennyire leszek tőle ragacsos, sőt! Mindennél jobban vágytam rá.
Krisi meglepetten rebbentette meg
szempilláit. Szinte láttam, ahogyan balatonszínű tekintetében viharos hullámok kelnek
táncra. Nem értette, mégis mi kivetnivalót találtam cselekedetében.
– Javíts ki, ha tévednék, de úgy érzem, hogy nem
igazán díjazod a társaságomat.
Az ágy szélén ült, és zavarodott arcát
pihe-puha tenyerei közé temette. A nyárvégét járó napsugarak élénk táncra
perdültek izmos vállán. Bebarangolták minden egyes zegzugát, pontosan úgy,
ahogyan én tettem. Visszavágytam arra az éjszakára, hiszen akkor minden olyan
tökéletes volt! Még, ha csupán néhány röpke óra erejéig is.
– Kris- sóhajtottam nagyot, és minden erőmet
összeszedve a nyakához szorítottam államat- örülök, hogy velem vagy. Te sosem
hagynál cserben, hiszen már akkor is mellettem álltál, mikor még undok
jégkirálynőt játszottam.
– És, mikor úgy tűnt, hogy babát vársz-
fordította felém tekintetét, és egy kacér mosolyban feszültek meg vonásai.
Imádtam, ahogyan szemeiből visszatükröződött az arcom. Akkor, ha mindössze
néhány másodpercig, de úgy éreztem, ismét magamra ismertem. Még, ha ez fizikai
képtelenség is lett volna.
– Látod, erről beszélek- csókoltam meg borostás
arcát, mire ajkaimat finoman megszurkálták azok, finom bizsegést hagyva maguk
után. – Mit szólnál ahhoz, ha megnéznénk a kedvenc mesémet? Tudod, azt a tulipánhercegnőset,
amiről annyit beszéltem már neked.
Nem tudtam, hogy előbb röhög-e a képembe,
és csak utána vágja be maga mögött az ajtót, vagy eszeveszett menekülésbe fog.
Hoppon maradtam, mint már megannyiszor. Kristóf még annál is jobb volt, mint
amilyennek képzeltem- talán már túl tökéletes is, hozzám legalábbis.
– Juj, már kérni akartalak- rázta meg kezeit
plázacicáktól ellesett módon, ezzel egy ütemre hangjában is el szerette volna
érni a kívánt hatást, persze a hozzá mért szerencsétlenkedéssel.
– Elindítanád? Már előkészítettem, ott van az
íróasztalomon- böktem rá állammal. Csodálattól csillogó szemekkel néztem, amint
erős karjai megfeszülnek az ágynak támaszkodva. Életteli sasszéba kezdett, és
meg sem állt az említett bútordarabig.
– Ó, már meg is…- szakította félbe saját magát. Tekintete
jócskán elidőzött a méretes papírhalmaz tetejére hajított íráson. Sejtelmem sem
volt róla, mégis melyik érettségi tétel kelthette fel az érdeklődését ilyen
módon. Június vége óta nem igen volt alkalmam komolyabb pakolgatásba kezdeni.
Tulajdonképpen erőm sem lett volna hozzá. A tételeket Milánnal együtt dolgoztuk
ki, helyesebben ő csak jelenlétével tartotta bennem a lelket.
– Ez meg mi?- lebegtette meg a jócskán
meggyűrődött papírlapot, akár a győzelmi zászlót. Inkább az én bukásomat
jelezte ezúttal.
– Egy történelem tétel?- kérdeztem vissza bazsalyogva.
Nem hittem volna, hogy különösebb jelentősége lehet az íróasztalra hajigált
limlomoknak.
– Nem. Cézi, ez egy meghívó az öt éves
osztálytalálkozóra, ami éppen ma lesz. Nem lehet, hogy emiatt estél ágynak?
Arcának aprócska ráncai megértőn simultak
ki. Kérdőn rám pislogott, de szerintem ő is tisztában volt a tényekkel. Kristóf
volt az egyetlen, aki ismerte azt a Horvát Céziumot is, aki arcvak. Aki
teljesen elveszett ebben a világban.
– Az meg hogy keveredett oda? Egyszer már a
kukába vágtam- csaptam a homlokomra értetlenkedve.
– Akkor azért van ilyen- szippantott bele az
orrához emelt lapba- furcsa szaga- azzal undorodottan az asztalnak vágta.
Fintorogva törölte kezét a terítőbe, majd
ismét mellém kuporodott. Feszülten bámult rám, én pedig tudtam, hogy nincs
menekvés. Kristóf ismét sarokba szorított.
– Talán ezért is fáj a pocakom- vallottam be
kislányos hangon, és azt reméltem, a tekintetem is rásegít az összehatásra.
– Ne mondd, hogy nem szeretnéd újra látni a régi
osztálytársaidat. Biztosan sok szép emléket tudnál felidézni, csak így
hirtelenjében is- unszolt tekintetével, de nekem nem ment a gondolkodás.
– Csak arra emlékszem, hogy a cipőmbe radírt
szórtak, a dolgozataimat széttépve hajították a fiókba, ja, és a sapkámat
lehúzták a vécén. Én voltam az osztály strébere- hagytam, hogy heves
magyarázkodásom közepette arcomba hulljanak rendezetlenül hullámzó tincseim.
Kristóf mutatóujjával magára irányította
tekintetemet, finoman cirógatta államat. Ajkára egy gondoskodó mosoly szökkent,
úgy szólt hozzám ismét.
– Talán vakok voltak, és nem vették észre,
mennyire csodálatos lány vagy, de kegyetlenség lenne a részedről, ha nem adnál
nekik még egy esélyt. Az emberek változnak, Cézi!
– Mit értem el? Arcvak vagyok és pánikbeteg,
minimum öt kilogramm súlyfelesleggel. Ez aztán a teljesítmény!- szöktek ki
arcomon a lelkemet szaggató gondolatok. Fájt tudni, hogy igazam van, és ezeken
a tényeken még Kristóf téli kályhaként lobogó szerelme sem változtathat.
– Talán az arcvakság kihat a valós látásodra is,
Cukikám!- vont magához egy pillanatra, és egy gyengéd csókot lehelt fejem
búbjára, mélyen magába szippantotta hajamnak körte illatát. – Én egy gyönyörű
és intelligens lányt látok, akit nem lehet megtörni, olyan erős. És ne feledd,
te jársz majd szeptembertől a Műegyetemre, nem a volt osztálytársaid, akik
fogadni mernék, hogy a legócskább főiskolára sem jutottak be.
– Szerintem már kifejtettem a véleményemet a
BME-ről- ráztam a fejemet könnyes arccal. – Gyűlölöm azt a helyet, csak a
szüleim erőltették.
– De erről nekik nem kell tudniuk- kacsintott
egyet a srác. – Akár így, akár úgy, de az ország egyik legrangosabb egyeteméről
beszélünk.
Kristófhoz bújtam, és vártam, hogy erős
karjai közt minden problémám egyszerre illanjon el. Kár, hogy még a kémiazseni
édesapám sem találta fel a gondok szublimálását. Akkor már rég a
történelemkönyvekből mosolyogna vissza a neve!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése