Apa és Kitti egészen belefeledkezett
szívélyes kis csevejébe. Lassacskán kezdtem úgy érezni, hiába várakozom a
lányra talpig estélyiben. Különben sem találtam jó ötletnek ezt a próbasminkes
dolgot. Nem esküdni készültem, csupán egy idióta bálba! Előbbi természetesen
tökéletes idiótaság lett volna- vőlegény híján. Márpedig én elképzelni sem
tudtam, hogy valaha is átvehetik Milán helyét. A szívemben legalábbis.
– Szóval éppen ezen dolgozom- vágta oda kurtán
apa.
– Lefogadom, hogy éppen a „margaforgóról”
diskuráltok- fektettem lehetetlen hangsúlyt a sosem létezett szócskába. A rajtam
időző ruha szoknyarészébe kapaszkodtam, úgy vágtattam le a lépcsőn. Túlságosan
sokszor hallottam már a „Ha a hegy nem megy Mohamedhez…” kezdetű mondókát. Legutoljára
Milántól.
– Kislányom, egyszerűen gyönyörű vagy-
támaszkodott meg a konyhapultban papa. Meglepődve járt rajtam végig tekintete,
és hirtelen már nem is volt olyan fontos a kávéfőzés.
– És még milyen gyönyörű lesz egy alapos
sminkelés és frizuraigazítás után- kacsintott rám a Karkus lány. Állítólag
műkörmösnek tanul, azt mégsem értem, a két dolgot hogyan azonosította
borsószemnyi agyacskájában. Néha rettentően elszégyellem magam, amiért annyi
irónia és lenézés szorult belém, éppen ezért engedtem a lány unszolásának.
Egyfajta szavakat nélkülöző bocsánatkérésként könyveltem el a dolgot. Neki
azonban sejtelme sem volt az egészről.
– Hurrá, már alig várom!- tapsikoltam
megjátszva. Papa szemöldökeit összevonva megszigorította tekintetét.
Szemlátomást megkedvelte Kittit- aki valljuk csak be, az egyetlen korombeli
lány, aki szóba állt velem- éppen ezért szerette volna, hogy végre viselkedjek
normális emberhez mérten.
– Meglátod, hiper-szuper lesz!- ragadta meg a
kezemet lendületesen. Maga után rántott, és még az sem tántorította el, hogy
fogalma sem volt, mégis merre kellene indulnia.
– Hé, ne olyan hevesen- rántottam vissza kissé
meggondolatlanul- a szobám éppen az ellenkező irányban van- a lány útnak indult
szavaimnak megfelelően, csupán egy aprócska részletet felejtettem el közölni
vele. – Ja, és az emeleten- böktem arra fejemmel, amivel szinte egy ütemre
felszisszentem. Minduntalan próbáltam megfeledkezni a tompa fájdalomról, ami
még mindig kobakomat lakta, de a heves mozdulatok rendre emlékeztettek arra a
borzalmas éjszakára.
Kitti fejét jobbra-balra rángatta. Nem
tudta eldönteni, mégis melyik irányba forduljon. Kíváncsian bámulta a falakat,
és a rajta függő képeket. Azokat, amikről számomra ismeretlen figurák
mosolyogtak vissza. Irigyeltem őt. Teljes szívemből.
– Ő ki?- mutatott nevetve egy rózsaszín keretes fotóra.
– Azt hiszem, az unokahúgom, Evelin- vágtam rá
rögtönözve. Valójában véve fogalmam sem volt róla, mégis ki pancsikolhat abban
az indokolatlanul rózsaszín medencében. Anya imádta közszemlére tenni a
rokonságát, még akkor is, ha fogalma sem volt róla, ki kinek a kicsodája…
– Szegényke transzi?- vonta fel bal szemöldökét
kérdőn.
– Mégis miért lenne az?- szakadt ki belőlem egy
aprócska kacaj.
– Hát, nézd csak meg, mit lógat ott…- szakította
félbe saját magát, mire az említett területre bökött.
– Ja, teljesen eltájolódtam. Ő Robi, Evelin
bátyja. Messziről olyan egyformák- csaptam a homlokomra elszörnyedve.
Bármennyire is kedveltem Kittit, még nem
volt alkalmam mindent megvallani neki. Nem szerettem volna, hogy sajnáljon,
vagy megvessen azért, mert én más vagyok. Arcvak- talán sejtelme sem volt róla,
hogy létezik efféle betegség. Jobban belegondolva én sem tudtam egészen
addig, míg azzá nem váltam.
– Mindegy is- vonta meg a vállát, mintha
egyszeriben teljesen érdektelenné vált volna a dolog. – Inkább azt mondd meg
nekem, hogy ez a Robi helyes srác?
– Te totál begőzöltél! Hat éves- szakítottam be
szobám ajtaját szokásomhoz mérten. Micsoda szerencse, hogy anya éppen jógázni
ment az elit házi sárkányokkal.
– Attól még lehet jóképű- vakargatta arcát
elbizonytalanodva. Körmei mentén vérvörös foltot hagyott, amik egészen bután
festettek rózsaszín tincsei mellett.
– A nagypapát ajánlanám neked. Korban jobban
illenél hozzá- kacsintottam a Kristóftól ellesett módon. Amint tudatosult
bennem, mégis mit művelek, azonnal megálljt parancsoltam lecsukódó
szemhéjamnak.
– Értem én- emelte kezeit magasba. Ha egy fehér textildarab
is útját keresztezte volna, minden bizonnyal meglengeti, csak, hogy elnyerje
bocsánatomat. – Mondja csak, DJ Cézium! Szolgáltatna nekünk valami elfogadható
muzsikát? Ütemre jobban jár a kezem.
– Mindjárt keresek valamit, csak előbb megnézem,
ki hív- indultam el mobiltelefonom irányába. Az ágyon hevert, teljesen
elhagyatottan. – Addig foglalj csak helyet- mutogattam az íróasztal mellett
ácsorgó szék felé, persze cseppet sem figyeltem oda.
A telefon képernyőjén egy ismeretlen
számsorozat jelent meg. Első felindulásból legszívesebben felvettem volna, ám
akkor végigsuhant rajtam egy ártó gondolat. Akár Milán is várakozhatott a vonal
túlsó felén. Még véletlenül sem szerettem volna annál is jobban felzaklatni magamat-
már, ha létezhetett magasabb fokozat- így dühödten az íróasztalhoz vágtam a
sokat megélt készüléket.
– Miért nem veszed fel?- meredt rám a bútoron
kényelmesen elterült lány. Lábát óvódás módjára lógatta le onnan, sőt, még
ütemesen rúgkapált is vele.
– Mert nem hiszem, hogy fontos lenne.
– Aha, akkor majd én- vette kezébe az
irányítást, én pedig túl későn eszméltem.
– Ne, Kitti! Ne!- téptem volna ki a tenyeréből,
ám ő már köszöntötte a vonal túlsó végén időzőt.
– Horvát Cézium? Nem, én Kitti vagyok.
– Ez biztos?- ütötte meg fülemet egy rendkívüli
frekvencián rezgő hang. Helyesebben csak a foszlányai.
– Igen, teljesen. Legalább annyira, mint, hogy
ez egy téves hívás. Minden esetre köszönöm, hogy kerestél. Még, ha nem is engem
akartál. Na, puszi- lehelt csókot a készülékbe, majd szó nélkül megszakította a
hívást.
Erőtlenül hulltam a székbe, mire az
legalább fél méterrel arrébb gurult. Úgy éreztem, a világ ismét kicsusszan a
lábam alól. Fájt tudni, hogy Milán volt az. Fájt, hogy nem beszélhettem vele.
Ám a legjobban mégis az bántott, hogy még mindig ilyen hevesen reagáltam rá.
– Ő volt az, igaz?- magasodott felém a lány, és
könnyed tenyerét vállamra helyezte.
– Miért csinálja ezt velem?- szakadt ki belőlem
az, ami addig csak lelkemet marcangolta.
– Nem tudom, Bogyó. Nem tudom- simította el a
szemembe hulló hajszálakat. Szinte érezte, hogy mindösszesen azok állják a
legördülni akaró könnycseppek útját.
– Én ebbe belehalok- peregtek végig arcomon a
vízcseppek. A világ legerőtlenebb embereként kapaszkodtam meg Kitti alkarjában.
Azt reméltem, hogy ő ismét a segítségemre siet. Ugyanakkor tudtam, hogy nem
várhatom el tőle. Túl nagy áldozat lett volna részéről. – Nyugodtan elmehetsz-
szipogtam szemeimet törölgetve.
– Viccelsz? A világért sem hagynálak magadra egy
ilyen helyzetben. Hát, mire valók a barátok?- húzódott egy keserű mosoly
ajkaira.
– Mi barátok vagyunk?- szakadt belém a
fogkocogtató zokogás. Kérdőn rámeredtem, mire ő egészen megbotránkozott.
– Én úgy gondolom. Persze javíts ki, ha
tévednék.
– Tudod, nekem Milánon kívül sosem voltak igazi
barátaim. Nem tudom, milyen érzés rájuk találni.
– Pontosan ilyen- vont magához erősen, és jobb
kezével óvatosan megcirógatta sírástól rángatózó hátamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése