Tizenharmadik részlet - Oldószer szerelmi bánatra

Körömlakkom kaparászásába feledkeztem. Gyűlöltem, mikor szabálytalan csíkokban lepattogzott a festék, hiszen olyankor egyfajta kényszer szorított markába. Addig nem nyugodhattam, míg az utolsó négyzetmilliméter is tisztán nem vigyorgott rám.

– Csak azt ne mondd, hogy még Cséffay doktornő is reménytelen esetnek nyilvánított. Röpke öt perc után- bámult karójára a betoppanó fiú, majd szarkasztikus képpel rám rebegtette szempilláit.

– Mondd csak, neked nem kellene máshol lenned éppen? Mondjuk a koporsódban?- forgattam szemeimet. Igazság szerint már a gunyoros hanghordozásról is felismertem volna Kristófot. Valaha hófehér- mára jócskán megszürkült- tornacipője csak még biztosabbá tett. Nem is beszélve a végtelenségig zilált frizurájáról, amiben a késő délutáni napsugarak fénytáncot jártak.

– Egyébként még be sem mutatkoztam rendesen. Ferenci Kristóf- lépett elém egy villámgyors váltással. Tejfehér fogsorát rám ragyogtatta, mire az a benyomásom támadt, hogy lassacskán a szó hagyományos értelmében is megvakulok.

– Az én nevemet már hallhattad- ráztam meg puha tenyerét, melyben néhány finom izzadtságcsepp pihent.

– Horvát Cézium, hogyne.

Zavarodottan kaptam el tekintetemet. Dr. Cséffay a leglehetetlenebb pillanatot kapta el, ismét. Szürke arcán egy színes mosoly csillant meg. Óvatosan emelte át lábát a küszöbön, csak, hogy meg ne zavarja a szívélyesnek koránt sem nevezhető csevejt.

– Remélem, még látlak téged, Cézium- súgta oda alig hallhatóan.

A széktámláról- melynek rövid negyed órával azelőtt önelégülten támaszkodott- felkapta kockás ingét. Fekete izomtrikóban libegett tovább, mintha pontosan az én bosszantásom céljából született volna erre a világra.

– Csókolom, doktornő!- bökte oda egy mosoly kíséretében, majd egy képzelt másodperc erejéig ismét felém fordult, és rám kacsintott.

– Nagyon helyes fiatalember- invitált meg köreibe a nő, kezével bőszen a kanapéra mutogatva.

– Hiába. Aki idegesítő, az idegesítő- vágtam le magamat a kényelmes bútorzatra. Térdeimet nőietlenül egymásnak támasztottam, és még véletlenül sem hagytam fel a körömlakkom kapargatásával.

– Igazság szerint nem is Ferenci Kristóf miatt vagyunk most itt, bár kétség kívül nagyon egymásra találtatok.

Mérges kutyaként meresztgettem szemeimet, mire Cséffay rögtön kapcsolt. Élesen témát váltott, csak, hogy a még meglévő hitemet ne tiporja sárba.

– Talán kezdhetnénk a bemutatkozással. Belevágsz te, vagy inkább kérdezzek?

Megbiggyesztettem ajkamat, és vállaimat rángattam. Pontosan olyan modorban, mint, mikor a hátam közepére sem kívánom az elkövetkezendőket.

– Majd én- vigyorgott illedelmesen, amiről azért tisztán lerítt, hogy egyetlen pillanat alatt megfestette a képet rólam. – Mesélhetnél egy kicsit a családodról. Vannak testvéreid?

– Szerencsére nincsenek- szedegettem ki a körmeim alá tapadt lakkfoszlányokat.

Cséffay félig kitárt ajkakkal bólogatott, és ezzel egy ütemre heves jegyzetelgetésbe fogott. Számtalan dilidokis filmet láttam már, de ez a nő túltett az összesen. Modorosságban legalábbis!

– A szüleim totál kattantak. Anya egy irodában dolgozik, amolyan kisfőnök, a nagypapa közvetlen beosztottja.  Apa pedig apa. A legmegfelelőbb kifejezést még nem találták fel rá.

– Hm,- vonta fel szemöldökét Judit asszony. – Ezt kibontanád kicsit jobban?

– Nem egy nagy sztori. Kémiamániás zseni, akit egy kémcső még a playboy magazinnál is nagyobb lázba tud hozni.

Cséffay doktornő burkoltan elmosolyodott. Úgy tűnt, jócskán megnevettette iménti monológom, persze jó dilidokihoz méltón nem engedte el magát túlságosan.

Néhány másodpercnyi szürke csend szállt le közénk. Unottan bámultam a hatalmas antik órát. Meg kell hagyni, a nyugdíjhoz közeledő hölgy ízlése elit körökben is megállta volna a helyét. Persze ő más volt, mint például anya. Haját egyszerű kontyban hordta, és csillogó ruhák helyett közönséges fekete-fehér kosztümöt viselt. Horgas orrnyergén lecsusszanó szemüvegénél hétköznapibbat keresve sem találhattam volna.

– Úgy látom, nem szívesen beszélsz a szüleidről. Esetleg azért, mert rossz a kapcsolat kettejük között?

– Már az őrületbe kergetnek az állandó vitáikkal!- fakadt ki belőlem a villámgyors igazság, habár megfogadtam, hogy a lehető legkevesebbet árulok el magamról. Nem szerettem, mikor idegenek vájkáltak az életemben, teljesen jogtalanul. – Most kerestek fel egy párterapeutát, bár nem jósolnék nekik túl nagy jövőt. Anya mellett nem lehet megmaradni. Talán ezért is menekültem Milán karjaiba.

Zavarodottan csaptam számra, akár a kislány, aki éppen színt vallott az eltörött vázáról. Pokolra kívántam az egész helyzetet, hiszen tudtam, hogy egy Cséffayhoz hasonló dilidoki dögkeselyűként csap le a meggondolatlan mondatra.

– Mondd csak, Cézium- habozott rövid ideig. Szinte biztosra vettem, hogy nem mer rátérni a lényegre. Milánra. – Mégis miért beszélsz ilyen megvetően az édesanyádról?

– Mert egy igazi vipera, aki szó szerint megfojt. Nem hagy élni. Rajtam akarja kijavítani azokat a hibákat, amiket ő vétett az életben. Ezért is vagyok kénytelen a Műegyetemre járni, amit ő idő előtt otthagyott.

– Ezt hogy érted?- meredt rám kérdőn. Magam is meglepődtem, mennyi minden feltört belőlem. Akárhogyan is próbálkoztam magamban tartani, a tekintete szólásra késztetett.

– Terhes lett. Úgy tűnik, akkoriban nem ismerték a fogamzásgátlás különféle módszereit. Azután, hogy megszült, már nem is folytatta a tanulmányait- csaptam össze tenyereimet úgy téve, mintha kicsit is megérintene a történet.

– Mondd csak, Cézium! Te még sohasem gondolkodtál el azon, hogy édesanyád mekkora áldozatot hozott érted? Akárhogyan is látod a dolgokat, igen is szeret téged. Másképpen az álmait választotta volna helyetted.

Felháborított a gondolatmenet. Cséffay egy rövidke órája sem ismert még, máris kész tények elé állított. A saját életemmel kapcsolatban. Hiába, a diploma mellé nem adnak empátiát. Sem Horvát-Kállai értelmező kéziszótárt.

~.~.~.~.~.~.~.~.~.~

Dühösen szántottam végig a folyosót. Orrom alatt odadünnyögtem egy „Viszont látásra” köszönésfoszlányt a recepciós lánykának, aki tátott szájjal bámult utánam. Így jár az az ember, aki még nem találkozott a Cézium névre keresztelt hurrikánnal.

– Hé, Bogyó!- ugrott elő a hatalmas tölgyfa árnyékából Kitti. Rózsaszín hajtincsei izzadt homlokára táncoltak.

– Ó, szia,- köszöntöttem nem túl szívélyesen.

Igazság szerint nyilvánvaló okaim születtek a letörtségre. Semmi kedvem nem volt megjátszani a szépet, és Kitti mellett erre nem is lett volna szükség. Egyrészről mesteri orral áldotta meg őt a Teremtő, így mérföldekről kiszagolta volna a füllentést, másrészről pedig tudtam, hogy ő olyannak fogad el, amilyen vagyok. Kedvtelennek és búskomornak.

– Úgy látom, nem igazán tetszett az agyturkászás. 

– Viccelsz?- csattantam fel éles hangon. – Egyértelműen imádtam!

Zavarodott tekintettel hajította kosarába a kerékpár lakatját. Már nulladik benyomásra is lerítt róla, hogy nem ő a világ legokosabb teremtménye, de úgy látszik, a Karkus gének iróniadetektort sem hordoznak.

Szöszi tincseit mit sem sejtve fújta el homlokából, és rendületlenül nyakát vakargatta.

– A körbeszélgetés viszont egészen izgalmasra sikeredett, nem gondolod?

– Nem különösebben- vontam meg vállamat egykedvűen.

Nem értettem, mégis mit láthatott Cséffay, vagy éppen Kitti, de úgy tűnt, ők egy párhuzamos műsort figyeltek. Ferenci Kristóf és én egy mezei ki mit tud vitát folytattunk, amiben legnagyobb sajnálatomra ő kerekedett felül. Egyelőre. Ennyi történt, nem több.

– Ó, akkor Horvát Cézium minden áldott nap szenvedélyes vitát folytat a csoport legszexibb Kristófjaival? Szívesen cserélnék veled, kisanyám!- kacsintott egyet Kitti, a fiútól ellesett módon. Neki persze fele annyira sem ment, és ami azt illeti cseppet sem idegesített fel vele. Nem úgy az a frigid majom!

– Nem válthatnánk témát? A jóból is megárt a sok, hát még abból az…- a megfelelő szavakat kerestem, persze káromkodni nem szerettem volna, így annyiban hagytam a dolgot.

– Irtó szexi gitáros srácból?- vonta össze szemöldökeit helyettem gondolkodva.

–Tudod mit? Feladom- legyintettem egyet lemondón.

Rövid ideje ismertem csak Kittit, ám egy valamiben teljesen biztos voltam. Vele teljesen reménytelen vitákba lehet keveredni. Azokat pedig ki nem állhattam.

– Jól van, csak ugratlak- haladtunk csigaléptekkel a Duna-parti sétálóúton.

– Amúgy milyenek ezek a beszélgető izék? Cséffay azt mondta, nekem is járnom kellene rájuk. Akkor legalább megúszhatok heti egy privát agyturkászást.

– Hát, legtöbbször körkérdéseket kapunk, meg néha rajzolgatunk, azokat elemezi nekünk a doki. Egészen érdekes, sőt hasznos. Főleg, hogy közben bámulhatjuk…- itt némi hatásszünetet tartott, amivel egyértelműsítette számomra, hogy Kristófra gondol- a helyes srácokat.

–  Te aztán pasi mániás vagy a javából!- böktem oldalba nevetve. Úgy éreztem, az én szerelmi bánatomra az alkoholnál sokkal hatásosabb oldószert találtam- Karkus Kittit. Végeredményként azonban mindkettő tartós fejfájást okozott.