Tizenkettedik részlet - Tökéletes párosítás

A kibírhatatlan hőség izzadtságcseppei gurultak végig homlokomon. Papa jócskán letekerte a kocsi ablakait, csak, hogy kényelmesen kidughassam kezeimet. Sajnos lehetetlen küldetésnek tűnt a dolog, hiszen könyökömet szinte égette a perzselő napsugár.

– Ezt nem hiszem el, persze, hogy ilyenkor kerülünk dugóba! Dr. Cséffay nem fog örülni, hogy már az első foglalkozásról elkésel- csapott a kormányra indulatosan.

–Még visszafordulhatunk. Felhívhatnám, és hazudhatnám azt, hogy elcsaptam a gyomromat- csendültem fel remény átjárta hangon.

– Szó sem lehet róla- tépte ki a kezeim közül a mobilt. – Cézi, neked sürgősen segítségre van szükséged. Szerinted normális, hogy heti rendszerességgel jön rád a pánikroham?

– Nem, de én sem vagyok az-, vágtam rá. Keserűen köhintettem egyet, hiszen tudtam, innen már nincs menekvés. Durcásan összefontam karjaimat, és maximum hangerőre tekertem a fülemben harsogó zenét.

– Ugyan már, kislányom- olvastam le apa szájáról.

Türelmetlenül ütögettem az ablakpárkányt a dallam ritmusára. Szinte észre sem vettem, hogy a rettegett helyszínre értünk. Papa ügyesen leparkolt, és úriemberhez méltón kitárta előttem a kocsi ajtaját.

– Ugye már nem gondolhatom meg magamat?- szegeztem neki tekintetemet azt remélve, talán megkegyelmez nekem.

Lemondón megrázta a fejét, majd a bejárat felé biccentett. Megragadta a karomat, és óvatosan bár, de a megfelelő irányba terelgetett.

Felbőszülve kapargattam az államon született sebecskét. Óvatosan végigmértem az idegesítően nyugtató környezetet. A hatalmas fenyőket, hűs árnyékukat és persze a békésen csobogó szökőkutat.

Félve léptem be a forgóajtón. Titkon még mindig reménykedtem benne, hogy mindez csupán egy múló rémálom. Felébredek, és pihe-puha párnáim közt találom magamat.

– Jó napot kívánok! Miben segíthetek?- kapta fel szemüvegét a recepciós lány. Ránézésre nem lehetett sokkal idősebb nálam. Hiába, nem mindenkinek juthat ugyanaz a sors. Ócska kardigánja feszesen simult hátához- úgy tűnt, nem ő a vidék leggazdagabb családjának egyetlen gyermeke. Talán jobban is járt így. Hiába a pénz,- ami nekünk jócskán megadatott- körülbelül annyi hasznát vehetem, mint az origami papírnak. Legfeljebb csónakot hajtogathatok belőle.

– Dr. Cséffayhoz jöttem- böktem oda foghegyről. Sohasem szerettem vétleneken kitölteni a bennem dúló haragot, de egy bizonyos pont után bemondtam az unalmast- ezen a téren is.

– Horvát Cézium?- bámulta feszülten a komputert.

– Így van- szólt közbe papa. Látta, hogy cseppet sem uralom a helyzetet. Megragadta vállamat, és gyengéden végigsimította.

– Ez esetben tessék csak bemenni. Jobbra az első ajtó- mutogatott a bejárat irányába. Igazság szerint nem értettem, mégis mi haszna a lánynak, hiszen a vakokat leszámítva mindenki észrevette a hatalmas táblát, amit az üvegre tapasztottak. A Dr. Cséffay Judit név díszelgett rajta.

–  Ne aggódj Cézi, minden rendben lesz!- súgta oda apa, majd utamra eresztett.

Hatalmas levegőt vettem, mintha csak a biztos halál felé tartanék. Erőtlenül nyomtam le a kilincset, és jó előre köszöntöttem az ajtó mögött várakozót:

– Jó napot kívánok, Asszonyom!

Óvatosan csuktam be magam mögött a bejáratot, majd illedelmes mosollyal a nő felé fordultam. Sziklaszilárd tekintettel szerettem volna állni a feltételezetten szigorú szempárt, ami csupán rám várakozott.

–Köszöntelek, kedves…- szakította félbe saját magát, hiszen nem jutott eszébe keresztnevem.

Földbe gyökerezett lábakkal ácsorogtam. Sehogyan sem értettem, mégis hogyan kerülnek a pszichológusnő irodájába a szeánszként összegyűlt fiatalok.

– Cézium- visszhangozta nevemet egy magabiztos hang.

Zavarodottan fordultam oda, mire egy szőke lányt pillantottam meg. A pink melírcsíkok selyemként omlottak vállára.  Pufók arca egy mosolyban kelt táncra. Éppen eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, Kittivel nézek farkasszemet. Kényelmetlenül intettem neki, majd az idősebb arcú nőhöz fordultam. Tagadhatatlanul valamiféle magyarázatra vártam.

– Ó, a híres-neves Horvát Cézium. Igaz is, már veled kellene foglalkoznom, de némi csúszásban vagyok. Az önsegítő kör még negyed óráig tart, addig foglalj csak helyet közöttünk- paskolta meg a mellette üresen ácsorgó széket.

Az ócska parketta összes lépésem alatt hangos nyikorgásba kezdett. Úgy éreztem, minden fiatal tekintete a hátamon járkál. És ha váratlan belépőm nem lett volna éppen elég indok, még ügyetlenkedésemmel is tovább tetéztem a helyzetet.

Lábaimat egymáson kereszteztem, és feszélyezetten lesimítottam a combomra hulló szoknyát. A sarokból nyugalmas muzsika szólt, ami csak még jobban felbosszantott.

– Hol is tartottunk?

– Nálam- emelte magasba a kezét egy pelyhedző állú fiú. – Hogy mi az a dolog, amit mások gondolnak rólam, de egyáltalán nem igaz.

Szemeit kíváncsian mélyítette el az enyéimben, mire ajkára félmosoly kúszott. Bár arcokat soha többé nem leszek képes felismerni, vagy megkülönböztetni a másiktól, az attraktivitásukat még be tudom határolni… Hasonlóan működik a dolog, mint a madártej-vanília dilemma. Látszólag nem sokban különböznek, mégsem szereti őket mindenki.

– Csak bátran, Kristóf- biztatta a húszas éveiben járót Dr. Cséffay. Lágy hangja a legnemesebb selyemként siklott végig dobhártyámon.

– Igazából- emelte nekem arcát, és ismét elmosolyodott- nem szeretném elvenni a lehetőséget a frissen érkezett hölgytől. Hadd mutatkozzon be! Szerintem mindenki nyitott lenne rá- siklott végig kékeszöld írisze a körben ülőkön. Kitti egyetértően bólintott egyet, mire én dühösen fújtatni kezdtem.

– Helyes meglátás, Kristóf. Cézium- fordult felém. Vészesen közel hajolt hozzám, úgy folytatta mondatát- kérlek, mondj magadról néhány szót.

A tévében látott módon felpattantam székemről, és remegő hangon megszólaltam.

– Horvát Cézium vagyok. A periódusos rendszer ötvenötödik lakója után szabadon. Én vagyok az első ember, akinek…- nyeltem nagyot, miközben a rendületlenül engem vizslató fiú tekintetével találkoztam- saját vegyjele van.

A jelenlévők szarkasztikus nevetésben törtek ki. Már első pillanatban megcsapta őket a belőlem áradó végtelen irónia szele. Unottan rogytam vissza a székembe, majd karomat ismét összefontam. Durcásan a Kristóf névre hallgató srácra bámultam, aki rendületlenül állta a tekintetemet. Olyannyira, hogy a végére én jöttem zavarba, habár nem volt szokásom.

– Az anyja taraját! Nem semmi kis bemutatkozás!- csapott az ölében heverő papírtömbre Cséffay.

– Most pedig hadd halljuk azt a patetikus monológot, amivel Kristóf fiú készült nekünk- csaptam össze tenyereimet türelmetlenül. Ki nem állhattam, ha kegyetlen tréfa tárgyává tettek. A dolog egyértelműen bosszúért kiáltott. – Mondd csak, mi az, amit mások gondolnak rólad, de nem igaz? Mégsem alszol macival?- biggyesztettem le ajkaimat, mintha rettentően megszántam volna őt.

Valójában jól szórakoztam a helyzeten. A körülöttem ücsörgők ismét felnevettek, úgy tűnt, hozzám hasonló furcsa szerzetek. Azelőtt nem találkoztam olyan emberrel, aki kellőképp díjazta volna szarkasztikus humoromat. Kittit és Milánt leszámítva- persze utóbbi megszűnt létezni, számomra legalábbis.

–  Igazság szerint sok mindent gondolnak rólam, de a fele sem igaz. Például sokan azt hiszik, hogy nem az anyukámmal alszom, hogy nem cumisüvegből iszom már az esti kakaót, és, hogy nem csípem az iróniát. Pedig nagyon is bírom- kacsintott rám szemtelenül, mire a jelenlévők a korábbinál is hangosan kacajban törtek fel.

– Anyuci pici fia- pattantam fel a székemből sértődötten.

– Kiskirálylány- cselekedett hozzám hasonlóan a fiú.

– Idegesítően frigid majom- fűztem tovább a dolgot.

– Pattogó Törpilla- lépett szoros közelségembe. Nyakamon éreztem leheletét, amitől önkénytelenül is a Milánnal töltött éjszaka emléke villant meg előttem.

Egy pillanatig elmerengtem mélykék szempárjában, amiben a sejtelmesen villogó lámpa fénye meg-megcsillant. És olyankor balatonszínűvé festődött.

– A csatát te nyerted, de a háborút…- csattantam fel ismét.

–  Is én fogom- kacsintott rám ismét, ám most még az előbbinél is dühítőbb módon.

Diadalittasan ült vissza székébe, én pedig hirtelen ráébredtem, hogy rajtunk kívül még legalább egy tucatnyi ember is jelen volt. Megmerevedett tekintettel néztek ránk. Helyesebben már csak rám.

Zavarodottan huppantam vissza ülőhelyemre, mire fenekem fájdalmasan koppant a párnát nélkülöző felületen. Felhevült düh zilálta légzésemet. Ismét Kristófra néztem, aki szakadatlan kéjjel vigyorgott a képembe.

– Nagyszerű, végre érzelmeket láttam kipattanni- kezdett hangos tapsba Cséffay.

– És ez miért is jó?- fordultam felé elakasztott lélegzettel.

– A terápia lényege, hogy felszínre törjön a bennetek rejlő igazság. Nektek ez most sikerült- kuncogott visszafogottan.

Kristóf még mindig engem bámult. Kezdtem úgy érezni, hogy ügyetlenül hátratűzött hajam szertefoszlott. Alaposabban végigmértem őt, mire megállapítottam, hogy a világ utolsó utáni emberének jogán nevethetne ki ezért. Az ő hullámok lágyította frizurája jobban hasonlított egy viharvert fecskefészekre, sem mint elfogadható hajzatra.