A kibírhatatlan hőség izzadtságcseppei
gurultak végig homlokomon. Papa jócskán letekerte a kocsi ablakait, csak, hogy
kényelmesen kidughassam kezeimet. Sajnos lehetetlen küldetésnek tűnt a dolog,
hiszen könyökömet szinte égette a perzselő napsugár.
– Ezt nem hiszem el, persze, hogy ilyenkor
kerülünk dugóba! Dr. Cséffay nem fog örülni, hogy már az első foglalkozásról
elkésel- csapott a kormányra indulatosan.
–Még visszafordulhatunk. Felhívhatnám, és
hazudhatnám azt, hogy elcsaptam a gyomromat- csendültem fel remény átjárta
hangon.
– Szó sem lehet róla- tépte ki a kezeim közül a
mobilt. – Cézi, neked sürgősen segítségre van szükséged. Szerinted normális,
hogy heti rendszerességgel jön rád a pánikroham?
– Nem, de én sem vagyok az-, vágtam rá. Keserűen
köhintettem egyet, hiszen tudtam, innen már nincs menekvés. Durcásan
összefontam karjaimat, és maximum hangerőre tekertem a fülemben harsogó zenét.
– Ugyan már, kislányom- olvastam le apa
szájáról.
Türelmetlenül ütögettem az ablakpárkányt a
dallam ritmusára. Szinte észre sem vettem, hogy a rettegett helyszínre értünk. Papa
ügyesen leparkolt, és úriemberhez méltón kitárta előttem a kocsi ajtaját.
– Ugye már nem gondolhatom meg magamat?-
szegeztem neki tekintetemet azt remélve, talán megkegyelmez nekem.
Lemondón megrázta a fejét, majd a bejárat
felé biccentett. Megragadta a karomat, és óvatosan bár, de a megfelelő irányba
terelgetett.
Felbőszülve kapargattam az államon
született sebecskét. Óvatosan végigmértem az idegesítően nyugtató környezetet.
A hatalmas fenyőket, hűs árnyékukat és persze a békésen csobogó szökőkutat.
Félve léptem be a forgóajtón. Titkon még
mindig reménykedtem benne, hogy mindez csupán egy múló rémálom. Felébredek, és
pihe-puha párnáim közt találom magamat.
– Jó napot kívánok! Miben segíthetek?- kapta fel
szemüvegét a recepciós lány. Ránézésre nem lehetett sokkal idősebb nálam.
Hiába, nem mindenkinek juthat ugyanaz a sors. Ócska kardigánja feszesen simult
hátához- úgy tűnt, nem ő a vidék leggazdagabb családjának egyetlen gyermeke.
Talán jobban is járt így. Hiába a pénz,- ami nekünk jócskán megadatott-
körülbelül annyi hasznát vehetem, mint az origami papírnak. Legfeljebb csónakot
hajtogathatok belőle.
– Dr. Cséffayhoz jöttem- böktem oda foghegyről.
Sohasem szerettem vétleneken kitölteni a bennem dúló haragot, de egy bizonyos
pont után bemondtam az unalmast- ezen a téren is.
– Horvát Cézium?- bámulta feszülten a komputert.
– Így van- szólt közbe papa. Látta, hogy cseppet
sem uralom a helyzetet. Megragadta vállamat, és gyengéden végigsimította.
– Ez esetben tessék csak bemenni. Jobbra az első
ajtó- mutogatott a bejárat irányába. Igazság szerint nem értettem, mégis mi
haszna a lánynak, hiszen a vakokat leszámítva mindenki észrevette a hatalmas
táblát, amit az üvegre tapasztottak. A Dr. Cséffay Judit név díszelgett rajta.
– Ne aggódj Cézi, minden rendben lesz!- súgta
oda apa, majd utamra eresztett.
Hatalmas levegőt vettem, mintha csak a
biztos halál felé tartanék. Erőtlenül nyomtam le a kilincset, és jó előre
köszöntöttem az ajtó mögött várakozót:
– Jó napot kívánok, Asszonyom!
Óvatosan csuktam be magam mögött a
bejáratot, majd illedelmes mosollyal a nő felé fordultam. Sziklaszilárd
tekintettel szerettem volna állni a feltételezetten szigorú szempárt, ami
csupán rám várakozott.
–Köszöntelek, kedves…- szakította félbe saját
magát, hiszen nem jutott eszébe keresztnevem.
Földbe gyökerezett lábakkal ácsorogtam.
Sehogyan sem értettem, mégis hogyan kerülnek a pszichológusnő irodájába a
szeánszként összegyűlt fiatalok.
– Cézium- visszhangozta nevemet egy magabiztos
hang.
Zavarodottan fordultam oda, mire egy szőke
lányt pillantottam meg. A pink melírcsíkok selyemként omlottak vállára. Pufók arca egy mosolyban kelt táncra. Éppen
eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, Kittivel nézek farkasszemet. Kényelmetlenül
intettem neki, majd az idősebb arcú nőhöz fordultam. Tagadhatatlanul valamiféle
magyarázatra vártam.
– Ó, a híres-neves Horvát Cézium. Igaz is, már
veled kellene foglalkoznom, de némi csúszásban vagyok. Az önsegítő kör még
negyed óráig tart, addig foglalj csak helyet közöttünk- paskolta meg a mellette
üresen ácsorgó széket.
Az ócska parketta összes lépésem alatt
hangos nyikorgásba kezdett. Úgy éreztem, minden fiatal tekintete a hátamon
járkál. És ha váratlan belépőm nem lett volna éppen elég indok, még
ügyetlenkedésemmel is tovább tetéztem a helyzetet.
Lábaimat egymáson kereszteztem, és
feszélyezetten lesimítottam a combomra hulló szoknyát. A sarokból nyugalmas
muzsika szólt, ami csak még jobban felbosszantott.
– Hol is tartottunk?
– Nálam- emelte magasba a kezét egy pelyhedző
állú fiú. – Hogy mi az a dolog, amit mások gondolnak rólam, de egyáltalán nem
igaz.
Szemeit kíváncsian mélyítette el az
enyéimben, mire ajkára félmosoly kúszott. Bár arcokat soha többé nem leszek
képes felismerni, vagy megkülönböztetni a másiktól, az attraktivitásukat még be
tudom határolni… Hasonlóan működik a dolog, mint a madártej-vanília dilemma.
Látszólag nem sokban különböznek, mégsem szereti őket mindenki.
– Csak bátran, Kristóf- biztatta a húszas
éveiben járót Dr. Cséffay. Lágy hangja a legnemesebb selyemként siklott végig
dobhártyámon.
– Igazából- emelte nekem arcát, és ismét
elmosolyodott- nem szeretném elvenni a lehetőséget a frissen érkezett hölgytől.
Hadd mutatkozzon be! Szerintem mindenki nyitott lenne rá- siklott végig
kékeszöld írisze a körben ülőkön. Kitti egyetértően bólintott egyet, mire én
dühösen fújtatni kezdtem.
– Helyes meglátás, Kristóf. Cézium- fordult
felém. Vészesen közel hajolt hozzám, úgy folytatta mondatát- kérlek, mondj
magadról néhány szót.
A tévében látott módon felpattantam
székemről, és remegő hangon megszólaltam.
– Horvát Cézium vagyok. A periódusos rendszer
ötvenötödik lakója után szabadon. Én vagyok az első ember, akinek…- nyeltem
nagyot, miközben a rendületlenül engem vizslató fiú tekintetével találkoztam-
saját vegyjele van.
A jelenlévők szarkasztikus nevetésben
törtek ki. Már első pillanatban megcsapta őket a belőlem áradó végtelen irónia
szele. Unottan rogytam vissza a székembe, majd karomat ismét összefontam.
Durcásan a Kristóf névre hallgató srácra bámultam, aki rendületlenül állta a
tekintetemet. Olyannyira, hogy a végére én jöttem zavarba, habár nem volt
szokásom.
– Az anyja taraját! Nem semmi kis bemutatkozás!-
csapott az ölében heverő papírtömbre Cséffay.
– Most pedig hadd halljuk azt a patetikus
monológot, amivel Kristóf fiú készült nekünk- csaptam össze tenyereimet
türelmetlenül. Ki nem állhattam, ha kegyetlen tréfa tárgyává tettek. A dolog
egyértelműen bosszúért kiáltott. – Mondd csak, mi az, amit mások gondolnak
rólad, de nem igaz? Mégsem alszol macival?- biggyesztettem le ajkaimat, mintha
rettentően megszántam volna őt.
Valójában jól szórakoztam a helyzeten. A
körülöttem ücsörgők ismét felnevettek, úgy tűnt, hozzám hasonló furcsa
szerzetek. Azelőtt nem találkoztam olyan emberrel, aki kellőképp díjazta volna
szarkasztikus humoromat. Kittit és Milánt leszámítva- persze utóbbi megszűnt
létezni, számomra legalábbis.
– Igazság szerint sok mindent gondolnak rólam,
de a fele sem igaz. Például sokan azt hiszik, hogy nem az anyukámmal alszom,
hogy nem cumisüvegből iszom már az esti kakaót, és, hogy nem csípem az iróniát.
Pedig nagyon is bírom- kacsintott rám szemtelenül, mire a jelenlévők a
korábbinál is hangosan kacajban törtek fel.
– Anyuci pici fia- pattantam fel a székemből
sértődötten.
– Kiskirálylány- cselekedett hozzám hasonlóan a
fiú.
– Idegesítően frigid majom- fűztem tovább a
dolgot.
– Pattogó Törpilla- lépett szoros közelségembe.
Nyakamon éreztem leheletét, amitől önkénytelenül is a Milánnal töltött éjszaka
emléke villant meg előttem.
Egy pillanatig elmerengtem mélykék
szempárjában, amiben a sejtelmesen villogó lámpa fénye meg-megcsillant. És olyankor
balatonszínűvé festődött.
– A csatát te nyerted, de a háborút…- csattantam
fel ismét.
– Is én fogom- kacsintott rám ismét, ám most még
az előbbinél is dühítőbb módon.
Diadalittasan ült vissza székébe, én pedig
hirtelen ráébredtem, hogy rajtunk kívül még legalább egy tucatnyi ember is
jelen volt. Megmerevedett tekintettel néztek ránk. Helyesebben már csak rám.
Zavarodottan huppantam vissza ülőhelyemre,
mire fenekem fájdalmasan koppant a párnát nélkülöző felületen. Felhevült düh
zilálta légzésemet. Ismét Kristófra néztem, aki szakadatlan kéjjel vigyorgott a
képembe.
– Nagyszerű, végre érzelmeket láttam kipattanni-
kezdett hangos tapsba Cséffay.
– És ez miért is jó?- fordultam felé elakasztott
lélegzettel.
– A terápia lényege, hogy felszínre törjön a
bennetek rejlő igazság. Nektek ez most sikerült- kuncogott visszafogottan.
Kristóf még mindig engem bámult. Kezdtem
úgy érezni, hogy ügyetlenül hátratűzött hajam szertefoszlott. Alaposabban
végigmértem őt, mire megállapítottam, hogy a világ utolsó utáni emberének jogán
nevethetne ki ezért. Az ő hullámok lágyította frizurája jobban hasonlított egy
viharvert fecskefészekre, sem mint elfogadható hajzatra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése