Tizenegyedik részlet - Sokszor volt már így...

–  Ez azért nem annyira halálos- kanalazta fagylaltját Kitti.

– Nem?- hunyorogtam kelletlenül. Ügyetlenül haraptam le egy darabot a hatalmas sajtburgerből, mire az uborka kitáncolt belőle. Jókedvűen a tálcára szédült. – Öt kilót híztam alig két hét alatt. Nem férek bele abba a csinos ruhába, és, ha mindez nem lenne elég, anya kész tényként közölte velem, hogy az Anna-bálon biztosan rám talál majd a szerelem- adtam elő a dolgot mama hangfelszínét utánozva. Megjátszott izgatottsággal hadonásztam a levegőben, amire Kitti csupán egy hatalmas kacajjal válaszolt.

– De te nem hiszel a családi legendákban, igaz?- tépte ki remegő kezeim közül a kalóriabombát.

Kérdőn meredtem rá, szemöldökeim majdhogynem homlokom legmagasabb pontjáig szöktek. A lehetetlen mégiscsak lehetséges fogalom lenne?

– Ne érts félre, szerintem még így is tök normális alakod van, de lehet, hogy nem kellene ennyi hamburgert tömnöd magadba- hajította a méretes papírdobozba az ételt. Úgy látszik, az ő édesanyja fele annyira sem oktatta ki az efféle tevékenységekről. Márpedig a hamburger sokkal szentebb annál, mint, hogy kelletlenül elhajítsuk.

– Igazából nem érdekel, már úgysem izgatnak a fiúk- buborékoltattam kólámat egy szívószálat társul hívva. Idejét sem tudtam, mikor tettem így utoljára. Valójában nem is érdekelt, mennyire tűnök gyerekesnek.

– Cézium, szedd már össze magadat!- tépte ki kezeimből az üdítős poharat. – Szörnyű rád nézni, szinte sugárzik a búbánat.

– Most körülbelül olyan vagy, mint az anyám. Ő szokott így rendre inteni.

Összeszűkült szemekkel ráztam meg fejemet, mire rendetlenül copfba kötött hajam ide-oda ringatózott. Tekintetem akaratlanul is összetalálkozott a pultos fiúéval. Tisztán látszott, milyen jól szórakozik rögtönzött műsoromon.

Bal lábamat magam alá húztam. Ez is egy volt azon szokásaim közül, amiket anya teljes szívéből gyűlölt.

– A kisbabákat rendre is kell inteni- vágott vissza éles nyelvvel.

– Most már te is ellenem vagy?- csaptam homlokomra.

– Nem, szó sincs róla. Csak egy kis életet szeretnék lehelni beléd. Olyan vagy, mint egy zombia.

– Zombia?- fontam össze karjaimat, mit sem sejtve.

– A zombi és a múmia keresztezése- biccentette oldalra fejét, mintha csak magától értetődő lenne a dolog.

– Így már teljesen érthető- bólintottam rá oda sem figyelve.

Sokkal jobban lefoglalt az asztalon rezgő telefon, ami anya nevét villogtatta. Korábban a hívóképeket részesítettem előnyben, de a prozopagnózia- mint sok egyéb rutinomat- hasztalanná tette a dolgot.

– Anya az,- suttogtam, mintha ő is meghallhatná szavaimat.

– Mire vársz? Vedd csak fel- tárta szét karjait nem törődve. Úgy véltem, sejtelme sincs róla, mégis miféle bestia várakozik a vonal túlsó felén.

– Igen?- szólítottam meg remegő hangon.

– Szia! Hol vagy most?- szaggatta hangját a recsegő vonal.

– Az izé- bámultam Kittire, aki éppen teljes átéléssel dúdolgatta a rádióból szóló dalt- az Oktogonon. És te?- szűrtem ki az egykor fogszabályzó rondította fogaim közül.

– Az Operánál. Ide tudnál jönni?

– Persze, máris- szakítottam meg a hívást, mielőtt még igazán belemerülhetett volna mondandójába.

– Hagyjuk, nem számít, sokszor volt már így- nyekeregte Kitti. Azt hiszem, illendőbb szót keresve sem találhattam volna éppen folytatott tevékenységére.

–  Kisasszony, most velem kell jönnöd!- rángattam magam után.

– Mondd, hányadik igazi volt ez?- kornyikált szakadatlanul. Szinte elérhetetlennek tűnt az üvegajtó, amit becsapva végre magunk mögött hagyhattuk a minket fürkésző tekinteteket. – Csak lelépett, de nem tud fájni- nyújtotta el a végtelenségig utolsó az utolsó szócskát.

– Művésznő- csapott meg a belváros benzingőzös zaja- ez igazán remek előadás volt, de most már elég lesz.

– Gyerünk Cézi, énekelj velem! Mert nem tud várni- emelte kezeit a magasba, legalább akkora átéléssel, mint a diszkóban tomboló kislányok.

A kertésznadrág zsebéhez nyújt, és egy cigarettát rántott elő. Pontosan olyat, amivel néhány napja engem is megkínált. Szájából csinos füstcsóva kúszott elő, a csikkről pedig finom rúzsának lenyomata mosolygott rám.

– Nem tudom, mondtam-e már, mennyire imádom ezt a dalt. Mondjuk a Rakpartot még jobban!- köhintette arcomba a gomolygó füstöt.

– Jaj, ne! Az az átkozott Rakpart.

Szemeim akaratlanul is orromon keresztezték egymást. A lányka csakhamar ráébredt, hogy az a dal is egy lehet a fájdalmas emlékeim közül.

– Egyébként hova is megyünk most?- szippantotta meg cigarettáját.

– Anyámhoz. Az Operánál vár- trappoltam feszülten.

– Uram atyám, végre személyesen is megismerhetem a viperát!- kiáltott a kelleténél egyel magasabb frekvencián.

Anya tekintete villámokat szórt. Minden bizonnyal meghallotta a róla szóló, bár cseppet sem neki szánt sorokat. Csinos kis blézeréről ismertem fel, amit a negyven fokos hőség ellenére is magán tartott. Szentül ragaszkodott a munkahelyi normákhoz. Csakhogy az utcán fele annyira légkondicionáló sem volt, mint a jégveremként működő irodában.

– Anya- biccentettem felé megilletődötten.

– Azt hiszem, ezt benéztem- hajította a fölre cigarettáját Kitti, majd töprengés nélkül eltaposta azt.

– Micsoda illedelmes barátnőid vannak, Cézium! Gondolom a vipera kifejezéssel nem rám célzott- nyújtotta a lány felé pihe-puha kacsóját. Arra várt, hogy a fiatalabbik fél tegye meg a kezdő lépést.

– Karkus Kitti, üdvözlöm asszonyom! Már rengeteg szépet hallottam magáról.

Szegény pára mentette volna menthetetlent. Persze csak azért, mert nem ismerte a hárpiát, akit jobb híján anyámnak neveztem.

– Horvát- Kállai Anita. Magának csak „Asszonyom”!

– Igen is, Asszonyom!- vágott vissza éles nyelvvel.

Úgy tűnt, Kitti nem retten meg a terror tekintettől. Lehetséges, hogy csakis engem képes megbabonázni a dolog.

– Anya, most mégis hova megyünk?- szakítottam félbe a potenciális vitát.

– Oda- mutogatott egy szemben lévő üvegkirakat felé.

Csinosabbnál-csinosabb darabok sorakoztak bábukra aggatva, engem viszont csakis az foglalt le, hogy anya és Kitti egymás torkának ne ugorjanak.

~.~.~.~.~.~.~.~.~.~

A tükör előtt álltam és magamat bámultam. Feszült figyelemmel siklottam végig a ruhán, még mielőtt kiléphettem volna a próbafülkéből. Féltem, hogy ugyanazok az unott arcok néznek majd vissza rám, mint a legutóbbi harminchárom esetben.

– Kész vagy már? Mi tart ennyi ideig?- csámcsogta Kitti. Éppen az üzlet csokoládé készletét pusztította, aminek anya cseppet sem örült. Nos, legalább végre testközelből is megtapasztalhatta, hogy léteznek nálam neveletlenebb lányok is.

– Mindjárt, csak még felhúzom a cipzárt- szóltam ki a függöny mögül. Aprócska füllentéssel nyertem időt arra, hogy még egyszer végigtanulmányozhassam magamat.

– Csak nehogy ez a cipzár is bemondja az unalmast- jegyezte meg csípősen anya.

Elégedetten simítottam le a valódi hercegnőkhöz méltó szoknyarészt. Ha hittem volna a tündérmesékben, egy pillanatig úgy éreztem volna, hogy én is belecsöppentem egybe. Aztán a felismerés ismét arcul ütött- Milán nélkül nincs boldogság. Ő bebizonyította azt, hogy happy end nem létezik. Mindössze néhány pillanat alatt elillanó csodák.

– Ez talán nem olyan rossz- bújtam elő az addig takaró függönyfal mögül.

Félénken tipegtem anyáék felé, egyetlen lépésemben sem voltam teljesen biztos. Mama mániája, hogy alkalmi ruhát nem lehet magassarkú nélkül felpróbálni. Arról persze nem szólt a fáma, hogy nem egyszer nyaktöréssel ér véget a magasztos esemény.

– Viccelsz?- hajította el magától Kitti a kezében szorongatott csokis papírokat. – Ez egyszerűen tökéletes- simította meg mutatóujjával a finom anyagot.

Anya dühödten csapott kezére, hiszen féltette a méregdrága darabot.

– Végre kezdesz úgy festeni, mintha a lányom lennél- bökte oda az ő szájából már-már dicsérően hangzó szavakat. – Már csak egy kis smink, megfelelő frizura és műköröm- táncikált körülöttem izgatottan. Tenyereit dörzsölgetve vizionálta azt a Horvát Céziumot, akit mindig is látni szeretett volna.

– Ne hallhass Asszonyomra- fordult felé incselkedve Kitti- már így is tökéletes vagy. Olyan vagy, mint egy igazi hercegnő!

– Úgy nézem, egy rendes fodrász neked sem ártana- méregette anya a lányka pink tincseit,- ha nincs rá pénzed, szívesen befizetlek téged is Cézium mellé.

– Megtisztelne vele, Asszonyom!- pukedlizett előtte, akár egy előkelő hölgy. Mozdulataiból általam sohasem látott kecsesség áradt.

Míg anya és Kitti egymás bosszantásán foglalatoskodott, én ismét magamba omlottam. A hatalmas tükörben méregettem magamat. Azt az arcot, ami idegenként rebegtette szempilláit. Azt, amin kétségbeesett könnyek cikáztak végig, akarva-akaratlanul.

A szívem ismét a torkomban dobogott. Reményvesztetten rohantam a kijárat felé, magam mögött hagyva a lopásra figyelmeztető csipogást.