A kora délelőtt aranyló napsugarai finoman
simogatták arcomat. Imádtam a nyugodt ébredéseket- persze azon a napon nem
részesedhettem effajta kiváltságokban.
– Cézium! Cézium! Kelj már fel!- rontott be a
szobámba anya. Rikácsoló hangja kegyetlenül szakított ki negédes álmaim
vattacukorfelhős világából.
– Hagyj békén, aludni akarok!- szorítottam
fejemre egy kispárnát azt remélve, hogy éles hangja kissé ellágyul. Hiú
ábrándokat nem kergettem, tudtam, hogy mindez csupán egy reményvesztett klisé.
– Cézium- lépett ágyamhoz elszigorított
tekintettel- megjött a ruhád. Nem gondolod, hogy fel kellene próbálnod?
Rettentően ideges vagyok, az a néhány kiló egyáltalán nem hiányzott most neked.
Ki tudja, talán rád sem megy már!- csapott a homlokára, és elborzadt képpel a
fotelba rogyott.
Arra azért vészesen ügyelt, hogy az általa
csak mennyei darabként emlegetett ruhában ne tegyen kárt. Túlságosan sokba
került volna- akár egy aprócska ránc is.
– Anya, már megmondtam, hogy semmi kedvem nincs
ehhez az ostoba bálozáshoz. Kisebb gondom is nagyobb most annál, mint, hogy
azon aggódjak, hogy eltaposom a keringőpartneremet.
Dühödten ültem fel az ágyban, hiszen
tudtam, hogy a hallottak után nem tágít a házi sárkány. Mindösszesen azt nem
értettem, ha olyannyira ínyére van a dolog, miért nem bújik ő abba a csinos
ruhába, és járja el az elsőbálozók táncát. Aztán ugyanott kötöttem ki- túl öreg
ő már az ilyesféle mulatságokhoz.
– Márpedig az Anna-bál családi hagyomány, a
Horvátoknak pedig hűnek kell maradniuk a gyökereikhez. Ez alól akkor sem vagy
kivétel, ha Céziumnak neveznek- nyomta a kezembe az átlátszó tokba bújtatott
csipkeruhát. Már a látványától is elkapott a hányinger. Úgy igazán, de tiszta
szívemből!
– Kérlek, mondd azt, hogy nem apa az igazi
apukám- fogadtam el a nekem nyújtott darabot, és szemlesütve a fürdőszobába indultam.
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, de pontosan a
füredi Anna-bálon ismertem meg az apádat. Micsoda idők voltak azok!- a tükörből
tökéletesen ráláttam a fotelra, amiben mama ücsörgött. Fejét hátravetve
viháncolt, akár egy szerelmes tinédzser. Akkor és ott tudtam, hogy ő is szereti
apát- még, ha közönyös magaviseletével leplezi is a dolgot.
Halovány mosolyban virult ki arcom, ami
csakhamar odafagyott. A finom szabású ruhaköltemény cipzárja sehogyan sem akart
feljebb kúszni. Anyának igaza volt, ismét. Néhány percig kétségbeesetten
próbálkoztam, ám mind hiába.
– Élsz még, vagy már belefulladtál a ruhába?-
kukucskált be a résnyire tárt ajtón anya.
– Igen, már csak egy zombi vagyok- vetettem rá
egy kétségbeesett pillantást. Szinte fülemben visszhangoztak anya szavai,
amiket tökéletlenségem szült. Ám ez egyszer higgadtan kezelte a helyzetet.
– Úgy látom, kihíztad a ruhát,- szavait vidáman
harsogta. Első pillanatban elhűlt képpel rebegtettem szempilláimat, de
csakhamar tisztázódott a szokatlan esemény. – Egyébként is láttam, hogy itt-ott
megsárgult az anyag, így legalább elfogadhatóbb indokunk lesz becserélni a
ruhát. Akárhogyan is, de Kriszta a barátnőm. Nem szeretném megbántani.
– Van egy jobb ötletem, mama! Talán az égiek is
arra szeretnének figyelmeztetni, hogy ki kell hagynunk a bált. Semmi kedvem
hozzá- ráncigáltam le magamról az egyébként díszes csipke szegélyezte darabot.
Sohasem voltam hercegnő alkat, de az
Istenit! Azért én is lányból teremtettem. Szerettem volna egy estére
királylányként járni-kelni. Csak, hogy néhány héttel ezelőtt még nem számoltam
azzal, hogy Milán nem lesz mellettem. Bármennyire is tagadtam, cseppet sem
léptem túl a csalódáson. Márpedig a szívem legkedvesebb férfija nélkül a
hercegnősdi sem érdekelt többé.
– Szó sem lehet róla, kisanyám! Két kezemen sem
tudnám megszámolni, hány befolyásos család lesz ott, és végre saját szemükkel
is láthatják, hogy a szóbeszéddel ellentétben még mindig házasok vagyunk
apáddal. És ki tudja, talán te is épp ott találkozol a leendő férjeddel.
– Mintha az idióta legenda kicsit is igaz
lenne!- foglaltam helyet a kád kényelmetlen peremén. Kezeimet dühödt remegés
rázta. Talán még magamnak sem vallottam be igazán, de rettegtem újra látni azt
a várost, ami az egész életemet derékba törte. Ha nem tettem volna be a lábamat
Balatonfüredre, ugyanolyan lehetnék, mint az a Horvát Cézium, akit bár nem
szerettem, de sokkal jobban elfogadtam- ártatlan és álmodozó. Persze Juhász
Milán mindent elvett tőlem.
– Nos, a
lényeg a lényeg! Ma új ruha után kell néznünk. Négykor végzek az irodában,
aztán majd hívlak. Legyél elérhető!- húzta be maga mögött az ajtót. Magával
vitte a csinos báli táncra ítélt darabot, vele pedig egy aprócska szilánkot a szívemből.
Az a ruha volt az utolsó emlék, ami Milánhoz kötött. Legalábbis tárgyi
értelemben.
Kétségbeesetten ziháltam a csempének
támaszkodva. Kiábrándultan bámultam a valaha síkságként laposodó pocakomra,
amit bizony két oda nem illő hurkácska csúfított.
Meggondolatlanul rohantam az éjjeli
szekrényhez, és kezembe kaptam a telefonomat. Szinte automatikusan tárcsáztam
az egyes gombot.
– Na,
halihó, Bogyó!- szólalt meg a vonal túlsó végén egy kellemes hang.
– Szia! Emlékszel mikor azt ígérted, téged
bármikor hívhatlak, ha vészhelyzet adódik?- túrtam kócos tincseimet, amikben
itt-ott megakadtak ujjaim. És én rendre felszisszentem, persze csak némán.
– Persze,- vastagodott meg hangjában a
komolyság.
– Azt hiszem, most vészhelyzet van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése