Kilencedik részlet - Párterápia

Kedves Olvasóim!

Egy rövidke kérdéssel/kéréssel indítanám ezt a bejegyzést. Kinek a szemszögéből olvasnátok az első háttértörténetet? Szavazni a bal oldalsáv tetején tudtok- mert minden vélemény számít. Mindenkinek jó olvasást kívánok, Clef. 

***

Unalmas csend szőtte be az étkezőt. Étvágytalanul túrtam össze a csinosan tányérra pakolt zöldségeket, mire az aprócska borsószemek szétgurultak.

– Cézium, nem ízlik a vacsora?- szólított meg anya, mire fájdalmasan fejemhez kaptam. Talán már az első vodka után abba kellett volna hagynom az ivást, de a szerelmi bánat mennyiségét tekintve kevésnek bizonyult az oldószer. Papa szerint az ilyesfajta fájdalom nem tűnik el csak úgy, egy aprócska kémiai reakció után. Milyen kár, hogy apa még nem találta fel a szerelem ellenszerét- azzal minden bizonnyal degeszre kereshetné magát.

–  De, nagyon finom- fintorogtam nem túl meggyőzően.

– Hát, azt látom. Csak aztán ne az legyen, mint pár nappal ezelőtt. Éjfélkor alig lehetett elrángatni téged a frizsider elől. Kicsit jobban is vigyázhatnál arra, hogy mikor és mit eszel. Magadra szedtél néhány kilót.

Modorosan mozogtak ajkai. Egy finom mozdulattal megtörölte őket a papírszalvétával, ügyelve arra, hogy méregdrága rúzsát véletlenül se kenje el. Sohasem értettem, mégis mi értelme van a vacsora előtti sminkelésnek. Körülbelül úgy festett evés közben, mint egy frissen botoxolt öregasszony- mimika nélkül.

– Anita, kérlek, fejezd be! A csípős megjegyzéseid nélkül is van elég baja- szólt közbe apa, persze nem számolt azzal, hogy ezután ő is kritika tárgyává válik. Anya elől senki sem menekülhetett, élve legalábbis.

– Na, megszólalt a másik pacalzabáló! Tudod mit? Menjetek, feküdjetek be a tévé elé, és fagyit lapátolva bámuljátok azt a dobozt. Hagy égjen a zsír!- csettintett ujjaival, mintha csak az évezred beszólása hagyta volna el száját.

Sohasem értettem, mégis miért mozognak orrlyukai olyan eszeveszett módon, miközben bőszen kiabál. Talán nem is kellett tisztában lennem vele, hiszen akkor elveszett volna a dolog poénos mivolta. Így legalább volt mi lefoglaljon viták közben. Anya persze csak annyit érzékelt ebből, hogy felbőszült visszavágás helyett a higgadtan a képébe vigyorogtam. 

–  Hm, nem is rossz ötlet- tolta ki maga alól a széket papa, és gondolkodás nélkül elindult a fagyasztó felé. – Cézi, te milyet kérsz? Van eper, puncs és vanília- fordult felém, miközben kezeivel a hűtőt derítette fel.

– A vanília tökéletes lesz- kacsintottam önelégülten. Imádtam, mikor papával összefogva bosszanthattam anyámat. Tagadhatatlanul hatásosabb volt a dupla dózis, amit ilyenkor kapott. Sőt, még csak visszavágni sem tudott.

– Én most inkább elmegyek Judittal és Katikával kosarazni. Majd helyettetek is mozgok- baktatott fel a lépcsősoron anya.

Néma nevetés rázta vállaimat, és egy önelégült pacsit nyomtam apa tenyerébe. Mosolyogva téptem ki kezéből a fagylaltos vödröt, és egyenesen a kanapé felé vettem az irányt. Most az egyszer engedelmeskedtem anya szavainak, még ha irónia is szülte őket.

– Mit szeretnél nézni, apa? Most megy az a meccs, amit már lassan egy hete emlegetsz- lapozgattam a csatornák közt, persze előtte rendesen az asztalnak vágtam a távirányítót, hiszen jó elektromos kütyühöz mérten csakis akkor lépett működésbe.

– Á, a meccs mellé sör dukál, nem igaz kislányom?- tépte fel a doboz nyitófülét. A tipikus pisszenő hang lassacskán dobhártyámba kúszott, mire torkom akaratlanul is görcsbe rándult. A múlt éjszaka kellemetlen emlékekeit idézte fel bennem.

– Én inkább kihagyom a dolgot- utasítottam el tenyeremmel a nekem kínált italt.

Apa könnyelműen megrándította vállát, minden bizonnyal úgy gondolta, majd ő végez vele. Még, ha „nehezére” is esett a dolog.

– Majd jövök- vágta be az ajtót mama. Sértődötten trappolt végig a teraszon, méretes edzőtáskáját maga mögött vonszolva.

Élvezettel majszoltam a vaníliás édességet, ami némi felüdülést nyújtott a pokoli hőségben, ami a várost lakta. Kislányosan végignyaltam a kanalat, majd egy újabb falat után nyúltam.

– Mondd csak, Cézi!- kapcsolta ki a televíziót papa. Tekintetét nekem szegezte, mire tökéletesen olyan benyomásom támadt, hogy az iménti meccsimádatot mindösszesen anyának játszotta el.

– Mondd csak, apa!- mélyültem el az enyémhez hasonló mélybarna szempárban. Rettegtem attól, hogy ismét egy komoly monológ következik, amiből már jócskán elegem volt. Legalább egy hete azt szajkózta, hogy mindenképp szakemberhez kellene fordulnom- anyával karöltve. Ebben bezzeg egyet értenek!

– Szerinted van valakije?

– Mármint anyának?- köptem arcon a számban olvadó fagylalttal. A kérdés hallatán önkénytelenül is elnevettem magam, amit bizony apa szemüvege bánt meg a legjobban. – Jaj, ne haragudj papa, nem szándékos volt!- nyújtottam át neki egy zsebkendőt rendületlenül kuncogva.

–  Utoljára két évesen köptél arcon, bár akkor babfőzelékkel. Nem hittem volna, hogy a fagyi is ilyen sorsra jut- törölgette magát zavarodottan. Szinte biztosra vette, hogy ezúttal is kitérek a kérdés elől, mint minden kínos dolog elől.

–  Egyébként nincs neki senkije- ráztam a fejemet őszintén.

Láttam papa szemében azt a fajta csillogást, amit egykor az enyémben. Azt, amit Milán csúnyát kiölt onnan. Nem szerettem volna, hogy imádott apukám is arra a sorsra jusson, amitől én olyannyira szenvedtem.

–  Pedig én azt hittem azért- mutogatott a bejárati ajtó felé, miközben zavarodottan dadogott.

– Nem, tényleg Katikáékkal kosarazik. Nem egyszer kényszerített már rá, hogy velük tartsak. Nem egy nagy élmény, elhiheted- ült ki az arcomra egy elégedett mosoly. Láttam papán, hogy rettentő nagy kő gurult le a szívéről. Mindösszesen azt nem értettem, mégis mit eszik a sápatag negyvenesen. Anyánál még egy focilabdába is több érzelem szorult.

–  Ó, értem. Tudod…- pattant fel a kanapéról. A sörös dobozt kezei közt szorongatva kelt útra a dohányzóasztal körül, miközben elképzelhetetlen gyorsasággal köpködte mondatait. – Tudod, arra gondoltam, hogy megpróbálom helyre hozni a dolgot. Talán még nem késő. Többször nem hagylak itt titeket, mert annak megint valami tragédia lenne a vége. Ki tudja, lehet, hogy meghalnál. Vagy még rosszabb!

– Hát, köszönöm a bizalmat- vigyorogtak ajkaim,- de mondd csak, mi lehet még annál is rosszabb? Hogy életben maradok?- ironizáltam formámhoz mérten.

– Talán elvihetném vacsorázni oda, ahol az első randevúnkon voltunk. Vagy esetleg lefogyhatnék a kedvéért- nézett farkasszemet a sörös dobozzal, majd lemondóan az asztalra hajította. Kétségbeesetten bámulta pocakját, amit a kelleténél kissé nagyobbnak látott.

– Nem akarok ünneprontó lenni, de egy vacsoránál több kellene ide. A fogyást pedig verd ki a fejedből, te így vagy imádnivaló! Így vagy az apukám.

– Hát akkor? Szerinted mi lenne a megoldás?

Apa hangja reménytelien csengett. Türelmetlenül kopogtatta a tévé tetejét, válaszomra várt. Mintha csak én válthatnám meg őt.

– Hm, emlékszel még arra a srácra, aki a szomszédunkban lakott?

Apa értetlenkedve bár, de bólintott egyet. Még csak sejteni sem sejtette, mégis hogyan jöhet a képbe Selmeczi Krisztián.

– Nos, az ő szülei is válófélben voltak, de végül mégsem került sor a tárgyalásra.

– Mi hozta helyre az ő kapcsolatukat?- kerekedtek ki apa szemei. Unszolva nézett rám, hiszen azt várta, végre nyögjem ki a lényeget.

– Párterápia- vágtam rá könyörtelenül.

Dr. Horvát Jenő elborzadt arccal rogyott a kanapéra. Homlokát vakargatva járatta lábait, pontosan úgy, ahogyan elmélyült gondolkodásai során teszi.

– De mi nem vagyunk gyagyásak, hogy pszichológushoz járjunk!- csattant fel kegyetlenül őszinte hangon.

– Na, látod! Most egy kicsit talán belegondolhatnál az én helyzetembe is- kaptam kezembe egy magazint, és látszólag annak tanulmányozásába merültem.

Szövegértés nélkül siklottam végig a sorokat, csakis arra várva, hogy apa végre megszólaljon. Ha igazán jól ismerne, tudná, hogy a kórházi pihenés óta undorodom a sztárpletykáktól,- hiszen akkor örök megvetést okozó dózisban részesültem belőle.

– De a te helyzeted más, te beteg vagy.

– Tudod mit, apa?- hajítottam el az újságot magamtól. – Szinte biztosra veszem, hogy csak a fagyi beszél belőlem, és holnapra százszor megbánom a dolgot, de már eléggé unom a szűnni nem akaró vitákat, tehát felajánlok valamit.

Merev arccal bámult rám, mire én haladéktalanul folytattam mondandómat:

– Ha beiratkoztok anyával erre a házasságmentő dologra, akkor én elmegyek a dilidokihoz. Persze ez az ajánlat egyszeri, és meg nem ismétlen…- szakított félbe apa hálától izzó ölelése. A világ legboldogabb embereként vont magához, és szinte sütött róla, hogy leginkább azért hálás, mert végre rávettem magam a pár napra még talán elképzelhetetlen lépésre. Szentül hitte, hogy segítség nélkül sohasem fogom feldolgozni a velem történteket. Lehetséges, hogy igaza volt, de ahhoz nem volt elegendő erőm, hogy valódi szavakkal is megvalljam.