Ötödik részlet - Reggeli kakaóillat

Kiskoromban imádtam a fahéjas kakaótól hömpölygő reggeli huzatot. Olyankor, ha csak egy pillanatig is, de elhittem, hogy az én jelentéktelen életem is tökéletes- akár a mesebeli hercegnőké. Papa mindig is így becézett. Mindösszesen arról feledkezett meg, hogy az én palotám nem vattacukorból és mézeskalácsból épült. Egyszerű téglából és némi malterból. Horvát Cézium élete a kiábrándító valóság. Olyasfajta, amiről egyetlen kislány sem álmodik cukorédeset.

Az orromba szökő ismerős illat valósággal kipattintotta szemeimet. Zajos mocorgásba kezdtem, ám egy óvatlan mozdulat miatt fájdalmasan felszisszentem. A jobb tenyeremhez kaptam, amit valaki,- feltehetően anya- gondosan körbetekert. A valaha vakítóan hófehér fásli mostanra vérvörös foltok gazdájává vált. Az itt-ott kukucskáló pacák rémisztő emlékeket hordoztak magukban. A tegnap este szörnyű képeit.

- Egy újabb nap. Újabb kínszenvedés- sziszegtem szavaimat. Ügyetlenül kapaszkodtam meg éjjeliszekrényemben, hiszen rendületlenül forgott körülöttem a világ. Mintha csak egy óriáskeréken ültem volna.

Flipflop papucsom egy ütemre csattogott a fejemet kínzó nyilalló fájdalommal. A szokásos vehemenciával téptem fel az ajtót, amit anya rettentően gyűlölt. Szerinte nálam ügyefogyottabb ember nem létezik kerek e világon- leszámítva persze a válóperes ügyvédjét, akit még öt éve fogadott fel. Biztos, ami biztos alapon.

- Jenő, hányszor mondjam még el neked, hogy Cézium teljesen bekattant?- ütöttek arcon anyám kegyetlenül őszinte szavai.

A konyha felől rikácsolt hangja. Először úgy hittem, telefonon vitatkozik apával, de legnagyobb meglepetésemre egy dallamosan csengő monológ következett.

- Nem gondolod, hogy kissé túlreagálod a dolgot? Mégis hogyan beszélhetsz így a saját lányodról? Belegondoltál már, micsoda megrázkódtatás érte?

A világ felgyorsult előttem. Szívem hevesebben vert, mint mikor Milán csókolt. Az ügyetlenül csörömpölő tányérok hangja szinte bombabiztos bizonyítékként szolgáltak. Papa hazatért!

Fikarcnyit sem érdekelt, hogy anya mégis miféle visszavágóra készül. Néhány másodpercig ismét a gyermekkorom gondtalan hétvégéibe csöppentem. Teketóriázás nélkül száguldottam végig a lépcsősoron, mit sem törődve azzal, hogy egyáltalán nem szaladgálhattam volna. Meg sem álltam a konyháig. Apa karjaiig.

- Apuci!- szorítottam magamhoz erősebben, mint azt egy ember tehetné.

- Na, tessék, az apja meg a lánya- vágta a sarokba bögréjét mama. Kis híján ripityára tört, amit azért később mégiscsak megbánt volna. Nagymamától kapta, még öt éves korában. Azóta rendületlenül őrzi, sőt védi az aprócska tárgyat, hiszen ez az utolsó emléke az édesanyjától.

- Hercegnőm!- lehelt egy féltő csókot a homlokomra. – Mégis hogy?- ragadta meg tekintetemet a sajátjával. Értetlenül ácsingózott előttem, biztosan arra volt kíváncsi, hogyan ismertem fel őt. Mert, hogy nem az arcáról az hét szentség!

- Ez az illat- szippantottam mélyen a levegőbe. – Utánozhatatlan, ilyet csak Dr. Horvát Jenő készít. Kerek e világon.

Ismét ölelésébe fúrtam magam, amivel nem tudtam betelni. Rettentően hiányzott már, hiszen közel egy éve nem láttam őt. Vállaimat a félelem kocogtatta. Nem mertem végigmérni arcát. Rettegtem, hogy ő is csupán egy idegenként villog vissza rám. Abba pedig belehalnék!

- Mondd csak, jobban vagy?- ragadta meg bekötözött tenyeremet. Ezek szerint már értesült a balesetről. Ami nem is volt olyan véletlen. Titkon abban reménykedtem, hogy nem ebben a dimenzióban ébredek. Bár a direkt öngyilkossághoz sohasem lenne elegendő bátorságom, mégis vágytam a fénycsóvára. Mindennél jobban.

- Fogjuk rá. És te hogy vagy? Inkább te mesélj!

- Én itt sem vagyok- emelte magasba a kezeit anya, mintha csak megadná magát.

- Oké- fordultam felé szemtelenül arcába köpve szavaimat.

Apa megrázta fejét, mire SZTK keretes szemüvege kis híján a kemény parketta szeretőjévé vált. Akármennyire is elege volt a mamából, sohasem tűrte jól a szemtelenkedéseimet. Véleménye szerint minden körülmények közt tisztelnem kellene a szüleimet.

- Én elmentem jógázni- kapta fel előre bekészített sporttáskáját anya, s akár a kámfor, nyomtalanul eltűnt.

- Cézi- suttogta apa, míg meg nem bizonyosodott arról, hogy „imádott” felesége nem hallgatózik valamelyik sarokban- mondd csak, miért kell ilyen gorombának lenned a mamáddal? Végig melletted volt, és támogatott.

Összeszűkült szemekkel rogytam le a legközelebbi konyhaszékre. Úgy éreztem, minden energiámat elfeccöltem már, holott a tízesig sem jutott még el a ketyegő nagymutató.

- Nem tudom, mit adott neked elő a drága édesanyám, de marhára nem állt mellettem. Sőt, még tovább nehezítette a dolgokat. Csak hozta a megszokott formáját- hadonásztam szélesen, mire irtózatos fájdalom rakott fészket a sérült agyterületen.

Sziszegve odakaptam bal tenyeremet, mire apa ijedten sietett felém. Pattogó lépteit szokatlanul megszaporázta.

- Jól vagy, drágám?- kapta el az asztal felé közelítő kézfejemet, amit idegesen csaptam volna oda.

- Nem, rohadtul nem vagyok jól, apa. Szerinted mégis milyen érzés, hogy még a tükörből is egy idegen néz vissza rám? Én ezt- szavaimat elkeseredett zokogás szaggatta- én ezt nem bírom. Érted?

Papa a világ legmegértőbb embereként pislogott vissza rám vaskos szemüvege mögül. Ha valaki, hát ő teljes mellszélességgel mellettem állt. Ám még ez sem volt elég. Nekem nem. Úgy éreztem, a kilátástalan jövő láthatatlan keze szorongatja torkomat. Egyre erősebben.

- Éppen ezért jöttem haza. Senki nem is várja azt, hogy egyedül birkózz meg ezzel az új helyzettel- próbált meg lecsillapítani. A vegyszerektől érdes tenyere durván siklott végig csupasz vállamon, ami furcsa mód feldühített. Ahogyan minden más is.

- Mert majd te segítesz, mi?- pattantam fel a székből, s egyenesen papa arcába bámultam. Rémisztően idegen volt minden egyes porcikája.

- Igen Cézium, segítek- próbált magához vonni, de én durván ellöktem magamtól. Heves mozdulatom az imádott bögre kakaómat is a földre söpörte, s az edény apró darabkákban érte el a parkettát. A fahéj fűszerezte tej dühösen csordogált a padlón, s talán elvetemültebb haragra gerjedt, mint én magam.

- Cézium? Most mégis hová szaladsz?- kurjantotta el magát apa, de szavai lassan érték el tudatomat. Hangosan vágtam be magam mögött a hátsókert szúnyoghálós ajtaját, s gondolkodás nélkül kirontottam az utcára. Egy szál pizsamában.

- Húzz vissza Cambridge-be! És vidd magaddal a hülye kakaódat is- dőltek belőlem a meggondolatlan szavak, mielőtt még eltűnt volna arcom a kerítés mögött.
Búskomor rohanásba kezdtem. Hagytam, hogy az eszem helyett ez egyszer a lábaim irányítsanak. Leginkább úgy éreztem, mintha csak a saját jövőmbe csöppentem volna. Magam sem tudtam, mégis hová tartok.