Hatodik részlet - Ártatlan kavicsok

Azt mondják, egyetlen szerelem sem múlhat el dal nélkül. Egy dal nélkül, amit egyszerre utálsz és imádsz, mert csak őrá emlékeztet. És mert porig égeti a szívedet. Minden egyes hangjegyével.

Az alkony narancsos sugarai festették meg a hamuként porladó égboltot. A Duna hullámai vadul csapkodták a stégről lelógatott lábaimat. Azt reméltem, hogy a hűvös víz végre felébreszt sosem múló rémálmomból. Csakhamar feleszméltem, s az igazság ismét vad pofonnal büntetett. A szörnyű valóságból nincs kiút, legfeljebb az elmúlás.

A fodrozódó víztükröt egy hatalmas hajó vágta ketté. Közelítő fedélzetéről a „Rakpart” című dal ismerős hangjegyeit libbentette felém a lágy szellő. Tulajdonképpen sohasem kedveltem a sokak által egekig magasztalt slágert, Milán miatt mégis a szívemhez nőtt. Gyűlölöm, hogy minden az ő emlékét őrzi. A jó néhány palackból és kimúlt halból font parti szőnyeg, a sosem múló, mégis egyre tompuló kocsik zaja, és a buta dalocska, amit valaha szívem legőszintébb szerelme játszott nekem. Sosem látott lelkesedéssel.

-  Imádlak téged- ütötte meg fülemet egy italgőztől bűzlő, a maga valójában mégiscsak őszinte vallomás. A fiú nyelvét néhány pohár alkohol gabalyította, de hangjából végtelen igyekvés szűrődött ki.

A lányka válasza egy méztől ragacsos csók formájában kelt életre. A tőlem néhány méterre lézengő párra tévedt szemeimben könnycseppek csillogtak. Ha nem éppen egymás lenyelésén munkálkodtak volna, talán nekik is feltűnik a dolog.

A hetyke szoknyát viselő tizennégy-tizenöt éves lányt bámulva rádöbbentem, hogy azokat a gondtalanul szerelmes kamaszéveket, amiket a Milánnak szentelt epekedésre fecséreltem, soha senki nem adhatja már vissza. Ha hinnék Istenben, talán még akkor is hasonló következtetésre jutnék. Sőt, szinte biztosan. Nagypályás a szakállas öreg,- már ha valóban férfi,- de az időutazás nem az ő reszortja.

A felkelő Hold sápatag fénye pontosan olyan színben tüntetett fel, ami a legjobban illet rám. Szó szerint megsárgultam az irigységtől.

- A legjobb az lenne, ha apácának állnék- dörmögtem alig hallhatóan, hogy azért teljesen idiótának mégse látszódjak.

A parton fel-alá sétálgató öregasszonyok hobbija a különféle, egészen hajmeresztő teóriák megszülése. Ha egy magában beszélő, pizsamás lányt látnának, menten tárcsáznák a legközelebbi diliházat. A legszomorúbb, hogy talán nem is lőnének mellé.

A homokról finoman felpattanó lépések zajára eszméltem. Az aranysárga szőnyeg hasonlóképp sercegett, mint mikor Milán kuporodott mellém azon a végzetes éjszakán. Ha hatalmamban állna visszaforgatni az időt- ami, valljuk be, elég merész álom- mindösszesen egy pillanatot változtatnék meg. Azt az eszement momentumot…

-  Tudod, már jó ideje figyellek téged- szólított meg egy ismeretlen arc. De, hisz mindegyik az számomra! – Órák óta itt ücsörögsz, és dühödten dobálod a kezed ügyébe akadó kavicsokat. Mondd csak, mit ártottak neked szegények?

- Azt gondoltad, hogy nem vágom le azonnal, hogy te vagy az, apa?- kúsztam arrébb, hogy a mellém szegülő kényelmesen elhelyezkedhessen.

- Megnyugtató, hogy a sérülésed ellenére nem adnád el magad az első szembejövő szervkereskedőnek.

Apa hangja kimért volt. Nyomokban sem hordozta a végtelen derűt, amit szavaiban megjátszott. Kínomban kuncogást mímeltem, de gesztusain tisztán látszott, hogy ezért az alakításért nem jelölne Oscarra. Még dráma kategóriában sem.

- Tudod Cézi,- folytatta monológját, s immáron hangszínével sem próbált megtéveszteni- rettentően aggódtam érted. Anyádról nem is beszélve.

- Kérlek, értsd meg, hogy most egyáltalán nem vagyok a magam ura. Ezerszer megbántam azt a hisztit, amit levágtam reggel, de nem tehetek mást.

Papa tekintetébe fúrtam mogyoróbarna szemeimet. Azokat, amikből a baleset éjszakája óta elillant a csillogás. Szürkén és élettelenül villództak.

- Kislányom- helyezte durva tapintású tenyerét cseppet sem tökéletes combomra- tudom. És maximálisan megértelek. Rengeteget őrlődtem magamban, mire rájöttem, hogy minden az én hibám. Ha nem hagylak itt egy bugyuta állás miatt, talán még most is egészséges lennél.

A szavak csak úgy dőltek belőle. Mindenféle meggondolás nélkül. Normál esetben hosszú perceken át rágta volna magában gondolatait, mielőtt kimondásra kerülnek. Ám ő is érezte, hogy a cikornyás körmondatok ideje lejárt.

- Apa, ezt most ugye nem gondoltad komolyan?- döntöttem elnehezedett kobakomat csontos vállára. – Ha itthon lettél volna, nem történik meg a baleset? Mégis hogy képzelted ezt? Kötve hiszem, hogy a hátadon cipeltél volna egész nap, hogy még véletlen se essék bántódásom. Hidd el, ez csupán az én hibám- kulcsoltam tenyeremet az övébe.

- Természetesen nem így értettem- horkant fel. Nagy valószínűséggel vizualizálta a képet, ami valljuk csak be, egészen röhejesen festhetett.

- Hát?- bámultam idegen vonásait.

- Akkor minden gondodat elpanaszolhattad volna nekem. Még idejében.

- Bőven elég, hogy most itt vagy velem- bújtam mellkasához, s szinte szó szerint a szívéig hatoltam.

- Nem szeretnél beszélgetni arról az éjszakáról?- puhatolózott egészen óvatosan.

- Volt egy fiú. És én szerelmes voltam, vagyis inkább hülye. Lefeküdtünk, és tudom, hogy totál barom vagyok, de azt hittem, ő is hasonlóan érez. Aztán minden elromlott- szöktek meggondolatlan könnycseppek szemeim sarkába. Néhány másodperc múlva már az akaratlan zokogás kocogtatta vállaimat, ám ez egyszer nem voltam egyedül.

A baleset óta először éreztem azt, hogy nem vagyok teljesen elhagyva. Papa velem volt. Ami még fontosabb, hogy mellettem. Mindenféle értelemben.

-  Pszt, Cézi!- szorította vállamat. – Minden rendben lesz, Hercegnőm! Megoldjuk.

Bár egyetlen szavában sem hittem, néhány másodpercnyi nyugalom fészkelt szívemben. Elhalkulva bámultam a túlpartot, s próbáltam kiüresíteni a gondolattenger zsúfolta agyamat.