Negyedik részlet - Zokogó arcmás

Álmos kanyarral parkolt le a sötétségben alig körvonalazódó Mercedesünk. Szinte lélegzetvisszafojtva vártam a pillanatot, amikor végre anyára csaphatom a kocsi ajtaját. Rettentően idegesített már! Sohasem éreztem magamhoz túlontúl közel, de az utóbbi napokban egyenesen a pokolra kívántam.

- Take me to church- bömbölt füleimből a lélekszaggató dal. Mióta Milán elhagyott- persze sohasem voltunk együtt a szó hagyományos értelmében- folyton rá gondolok. Még ez a bugyuta dal is csak őrá emlékeztet. Az én nem létező hitemet viszont már egy templomban sem adhatnák vissza. Az érettségi bankett egy italgőzös pillanatában lassúztunk erre a számra. Bár ne tettük volna!

- Cézium! Hányszor mondjam még, hogy ha ilyen hangosan hallgatod azokat a zenének nevezett förmedvényeket, negyven éves korodra megsüketülsz.

Anya hangját a szomorú hangjegyek szaggatták. A lényeg persze tisztán körvonalazódott. Megjátszott aggodalom színezte hangon rikácsolt- pontosan úgy, ahogyan óvatlan óráin teszi. Szája szélén egy aprócska ránc villant meg. Ha erőm engedte volna, bíz Isten megemlítem neki. Legalább olyan villámcsapásként ütné őt szíven, mint engem a prozopagnózia.

- Amen, amen- dúdolgattam, akár a világ leggondtalanabb embere. Leplezetlen célom anya bosszantása volt. Abban a pillanatban legszívesebben Dunának mentem volna, de szemernyi kedvem sem volt a kilométeres gyalogtúrának. Még meghalni sem lett volna erőm. Hiába, a bepállott lustaságnak elkeserítő szaga van, s abban a pillanatban meg is csapta az orromat.

Szédelegve baktattam végig a muskátli soron. Legalább gondoskodtam arról, hogy a gyakorta az árnyékban olvasgató kertész végre hasznosnak érezhesse magát. Nem, mintha megtehetnénk, hogy a semmittevők zsebpénzét szaporítsuk, de anya hiúsága nem ismer határokat. Ha a hat házzal arrébb lakó Bakó asszonynak telik rá, hát nekünk miért ne? Mindösszesen csak arról feledkezett meg, hogy ő nem egy tehetős politikus kitartottja. Bár mamát ismerve semmi sem lehetetlen.

Anya kőkori telefonjának csengőhangja hasított végig a két szám közt időző csenden. Már jó néhányszor megkértem rá, hogy cserélje le azt az idióta mobilt, de ő- a készülékéhez hasonlóan- saját fiatalkorában ragadt. Ami már jó pár évtizede divatját múlta.

- Most értünk haza- vágta a vonal túlsó végén időző képébe. Egészen tisztán hallható volt a megvető közöny, ami szavaiba fúródott. Tulajdonképpen cseppet sem érdekelt, mégis kivel folytathat ilyesfajta elmélyült csevejt, így a kezemben szorongatott lakáskulcs segítségét kértem.

- A frász vinne el!- szisszentem fel, hiszen hatalmas fájdalom hasított végig az agyam sérült részén. Az ijedtségtől összerezzenve rogytam le az előszoba szekrényre. Kényelmetlen menedék, de a szenvedések közepette fontosabb dolgom is akadt, mint a komfort megteremtése. Az anya által rám erőltetett kardigánt sietve a fogasra hajítottam, s szigorúan a fal mentén indultam utamnak. Ügyetlenül ténferegtem el a lépcsőig.

Erőm teljét bevetve kapaszkodtam meg a korlátban. Szemeim a falra aggatott képeken időztek. Tekintetem végigszántotta az ismeretlen arcokkal kitapétázott felületet. Jól tudtam, hogy a kék, napraforgókkal tarkított keret a nagypapáról és rólam készített fotót rejti. Szörnyen fájt, hogy immáron sosem látott idegenként pislogott vissza rám az imádott papikám. Nem csak az agyam, de a lelkem is haldoklott.

Szemeimbe könnyek szöktek. Többé már akarva sem tudtam volna visszafojtani őket. Szipogva szakítottam be szobám kilincsét. Egy pillanatig teljesen elfeledkeztem a gyötrő szédülésről, a világ mégis teljesen összefolyt előttem. Az ágyamon heverő párnákat csupán színpompás pacának láttam.

Az egészalakos tükörrel néztem farkasszemet. Helyesebben a belőle rám bámuló idegennel. Aki hozzám hasonlóan zokogott. Tudtam, hogy én vagyok az. Saját magamat szemléltem gyűlölködve. Helyesebben azt az arcmást, akit a prozopagnózia teremtett.

- Gyűlöllek!- sírtam szavaimat. Tükörképemhez vágtam a régen bennem érlelődő gondolatokat. Pontosan úgy, ahogyan nemrégiben Milánnal tettem. A hangszínből kihallatszódó igazság is dermesztően hasonlított ahhoz.

Szánalmasan mérten végig mindazt, ami én voltam- az agyam szerint legalábbis. Taszított az idegenség, ami a sejtjeimből áradt. Hiába pihent a szívem felett az aprócska anyajegy. Hiába libbentette meg hullámosra száradt hajamat az ablakon bekúszó szellő, úgy éreztem, hogy egy idegen vagyok. Saját magam számára.

Dühödten csaptam arcon a szemembe nevető képmásomat. A tükör milliónyi aprócska szilánkja sziszegve a padlóra hullott. Akárcsak a szívemé.

A rubintosan kibuggyanó vér látványa megszédített. Fullasztott. A szívem hasonló módon zakatolt, mint a kórházban. Ám a szobámban még elhagyatottabbnak éreztem magam, mint Boglárka tenyerébe kapaszkodva. Elgyengülve rogytam a tompa szilánkok közé. Vártam, hogy a halál angyalának ismerős szárnycsapásai fülemben zúgjanak, s a zizegő csóva ismét sziréndallal hívogasson.

- Cézium!- ütötte meg a fülemet egy kétségbeesett férfihang, teljesen kizökkentve az önsajnálkozó halálra vágyásból.