Második részlet - Végső diagnózis

Hidegrázás futkosott hátamon, akár a híres mese még híresebb Gyalogkakukkja.  Bőrömről milliónyi aprócska dudor integetett vissza, mintha még ők is élvezték volna a tortúrát. Azt, ami órák óta befészkelte magát a kórterembe.

- Nem is tudom. Ez az amnézia egészen furcsa válfaja lenne- vakargatta az állát egy termetes pacák.

Gömbölyded arcát két ujja közé szorította. Mély gondolkodóba esett. Elsötétedett szempárjával felváltva bámulta az ablakot és az ajtót. Talán már az is megfordult a fejében, hogy ha értelmes dolgot nem sikerül kinyögnie, menekülnie kell. A keményen megszerzett orvosi diploma visszavételénél még a gyávaság is megbocsáthatóbb.

- Cézium- szólított meg abban az idegesítően modoros stílusban, legalább ezredszer – mondd csak, biztosan nem ért a baleset előtt valami nagyobb trauma az édesanyáddal kapcsolatban?

Bár a helyzet cseppet sem kedvezett az általam olyannyira dicsőített iróniának, mégis elővettem azt. A legporosabb tarsolyom legmélyebb zsebéből.

- Ha jobban belegondolok- vakargattam államat a doktor úrtól ellesett módon- talán- szaggattam saját szavaimat, csak, hogy elérjem a vágyott hatást.

A helyiségben összesereglett fehér köpenyes teremtmények- az ember szóval még csak véletlenül sem illethetném őket, ahhoz túlságosan is együgyűek- szemüket forgatva bámultak egymásra. Úgy tűnik, az orvosi diploma mellé nem jár iróniadetektor.

Szentül hitték, hogy csak egy szédült tyúk vagyok, aki kénye kedve szerint rángatja őket azon a bizonyos madzagon.

-  Tudod, az emberi agy egészen furcsa találmány- lépett elő egy másik doktor. Már, ha annak csúfolható az illető.

- Kénye- kedve szerint felejt- legyintettem egyet.

Anyám összeszűkült íriszekkel pislogott. Sohasem tűrte jól, ha nem a neki tetsző módon nyilvánultam meg. Ám mint úgy alapjában véve, akkor sem érdekelt a véleménye. Túlságosan feszült voltam ahhoz, hogy rá fecséreljem a haragomat.

A sarokban egy fiatal lány kuporgott. Minden bizonnyal rezidens lehetett. Bár mindannyian bemutatkoztak nekem érkezésükkor, a doktori és egyéb titulusokat diszkréten nevük elé biggyesztve, nem tudtam felidézni az arcát. Csakis abban voltam biztos, hogy néhány rezidens is érkezett a csapattal.

- Prozopagnózia- csettintett ujjaival, mintha csak az évezred ötlete siklott volna nyelvére.

- Asszociatív prozopagnózia- lépett elé a termetes férfi.

Egymásra mosolyogtak, mintha csak a lottó ötös nyerőszámait tartanák kezükben. Minden esetre egészen rémisztően hangzott a diagnózis. Mintha csak valamiféle időskori végstádiumról karattyoltak volna. Egy biztos- a latinos betegségnevek csakis rosszat jelezhetnek. Teóriám szerint az orvosok azért használják ezt a holt nyelvet, hogy a pácienseket is sírba vigyék vele.

-  Protomicsodózia?- vonta össze tökéletesre szedett szemöldökeit mama. Csinos kis homloka közepén. Milyen kár, hogy nem ő örökítette rám ezeket a géneket.

- Asszociatív prozopagnózia- vágta rá a fiatal lány, méghozzá csillogó szemekkel.

- Mi van, ha téved, Boglárka?- súgta neki félhangosan a pocakos főnök. Bár diszkréten próbálta értésére adni az üzenetet, nem igazán sikerült neki. Talán még a hat kórteremmel arrébb fekvő siket asszony is meghallotta azt.

- Adjon egy percet, főorvos úr!- mutogatott a kijárat felé a lány, s amint a férfi rábólintott a dologra, azonnal eltűnt. Akár a kámfor.

Nevemnek ellentmondva sohasem voltam jó kémiából. Nem úgy, mint vegyészmérnök édesapám. Ám egy kámforos hasonlathoz csupán megfelelő klisétár kell, abból pedig duplán részesültem. Ebben az egyben anyámra ütöttem.

Az érkező rezidenslány zörejére észleltem. Szinte már furcsa is volt a néhány pillanatig leszálló hallgatag csend. Amit csupán anya türelmetlen cipőkopogása szakított meg néha-néha.

- Cézium! Itt van néhány kép, mondd csak, meg tudod mondani, kiket látsz rajta?- vágott elém egy színes magazint. Első pillanatban nevetni lett volna kedvem. Aztán a címlapra pillantottam, s minden életkedvem egyszerre illant el.

- Ezt még maga sem gondolhatja komolyan, Boglárka!- rikkantotta el magát a pocakos főorvos. – Egy magazin segítségével diagnosztizálná a prozopagnóziát?

A lány értetlen képpel fordult a férfi felé, mintha csak legalábbis japánul hangzott volna a neki szegezett kérdés.

- Ez itt biztosan Zack Efron?- szöktek könnycseppek a szemeim sarkába. Képtelen voltam felidézni, mégis hogyan néz ki tini korom egyik legnagyobb bálványa. Csupán abban voltam biztos, hogy egy ismeretlen arccal nézek szembe.

-  Igen, biztos- szegezte a lapnak, majd pedig nekem kéklő tekintetét a rezidenslány.

Villámgyorsan szökött ki ajkán a rendkívül kiábrándító válasz. Kétségbeesetten bámultam anyára, aki szintén egy ismeretlen arcot öltött magára. Nem értettem, mégis mi történik velem. Kezdtem egyre jobban megrettenni.

-  Mégis mi történik a lányommal?- ragadta meg a tenyeremet, hogy féltő kezeibe zárja. Talán sohasem éreztem még őszintébbnek.

- Asszonyom, a lánya a fejet ért trauma miatt arcvakságban szenved. A tudomány mai állása szerint nem fordítható vissza a folyamat.

- Most akkor meg fogok vakulni?- zokogtam egyre kétségbeesettebben. Szemeimet a végső diagnózist közlő férfinak szegeztem, aki szemlátomást megsajnált. Pedig sohasem szerettem gyengének tűnni.

A főorvos szólásra nyitotta ajkait, ám még mielőtt választ adhatott volna, mély gondolkodóba esett. Anya a világ legerősebb embereként szorította kezemet. Több tökéletlenséget nem tűrt volna el egyetlen lányától. S a vakság mindezek netovábbja.

- Kérlek, nyugodj meg! Nem fogsz megvakulni. Viszont egyetlen arcot sem leszel képes felismerni. Még a sajátodat sem- nyöszörgött egyre megértőbb hangon.

Szavai éles késként szántották végig lelkemet. Egyszerre éreztem magam úgy, mint egy áramütéses veréb, és egy szívinfarktusos öregúr. A világ ezerszeres gyorsasággal forgott körülöttem. Testem éltető motora hevesebb ritmusban zakatolt, mint mikor Milán csókolt. Azt hittem, a halál eljött értem. Talán még megalázóbb módon, mint legutóbb.

- Anya, nem kapok levegőt!- ordibáltam zokogva, miközben a doktor utolsó mondata visszhangzott fejemben. Mégis hogyan élhetnék tovább egy idegen világban? Ahol még a saját arcom is ismeretlen számomra.

Az orvosok rohanó léptekkel indultak el ágyamhoz. Boglárka megragadta bal kezemet, s unszoló szavait ismételgette:

- Mély levegő! Vegyél mély levegőt, Cézium! Nem szabad engedned a pániknak.

Puha tenyere megnyugvással töltött el. Mintha csak saját életenergiáit adta volna át. Legalábbis élni akarásának egy aprócska darabját.

Mellkasom ismét szabályos ritmusban emelkedett meg. Bár szívverésem lassabban normalizálódott, éreztem, hogy a halál angyala elsuhant fejem felett. És nem vitt magával. Még nem.