Első részlet - Ismeretlen arcok

Einstein elrabolt tőlem valamit. A reményt. A biztosítékot arra, hogy ennél már semmi sem lehet rosszabb. Az emberiség utolsó vigaszfoszlányát is felfalta azzal a bugyuta relativitás-elmélettel!

Temérdek élet lába koptatta már a sárszőnyeges földet, aki abban bízott, hogy a vihar után csakis a szivárvány jöhet. Aztán megszületett a borzas hajú zseni, és rávilágított arra, hogy egy kósza villám bármikor lecsaphat az emberre.

Sokan úgy gondolják, meghalni félelmetes. Pedig cseppet sem az. Az elméd megtisztul, a tested megpihen, s többé már nem aggódsz a hétköznapi problémák miatt. A megsemmisülés köntösét magadra húzva már nem érdekel, mit vegyél fel, hogyan sminkeld ki magad, ahogyan Juhász Milán sem bánthat. A vakító fényesség szirének énekével csalogat téged.

A halál nem fáj. Cseppet sem rémisztő. Nem úgy, mint az a mindennél erősebb kéz, ami visszaránt téged az életbe. Bármennyire is tiltakozol ellene.

Sokkal jobban megrettent a gondolat, hogy a zizegő fénycsóva ellökött magától. Az égiek úgy gondolták, nekem még szenvednem kell. A sivár földi élet minden egyes órájában. Kár, hogy a döntés joga ezúttal sem engem illetett…

Nehézkesen nyitottam fel szemhéjaimat. Olyan érzésem támadt, mintha csak mágnes vonzaná őket egymáshoz. Fátyolos tekintetem végigsiklott a nekem háttal álló csinos asszonyon. Rövidke blézerét idegesen húzta vissza derekára. Széles mozdulatokkal fésülte ki búzaszőke hajának minden egyes tincsét, hogy aztán rakoncátlan selyemként hullhassanak vállára.

- Asszonyom!- szólítottam meg nyöszörgő hangon.

- Cézium!- rikácsolt hitetlenül.

A kezében szorongatott fésű hangos koppanással landolt a földön. Műanyag markolata itt-ott megrepedezett.

A szőke hurrikán szélsebesen forgott ágyamhoz. Kirúzsozott ajkait mosolyban táncoltatta. Önfeledten igazgatta gyöngy fülbevalóját, pontosan úgy, ahogyan anyám szokta. Rémisztően hasonló modorossággal.

- Ugye kórházban vagyok?- szisszentem fel fájdalmasan, amint megmozdítottam a fejemet. Az egyébként tollpihékkel kitömött párna úgy simult kobakomhoz, akár egy kőkemény blokktégla.

A nőszemély szótlanul biccentett egyet. Blézerének zsebéhez nyúlt. Úgy tűnt, elmélyülten keresgél valamit.

- Mégis mióta?

- Két napja- vágta rá septiben.

Erőtlenül kapaszkodtam meg az ágy rácsában, csak, hogy felülhessek. Párnámat is magammal rántottam. Sohasem hittem volna, hogy egy ilyesfajta reggeli rutinmozdulat valójában ennyi erőfeszítéssel jár.

Megköszörültem torkomat, pontosan úgy, ahogyan akkor teszem, ha valami egészen diszkrét dolgot szeretnék közölni a másikkal. Cseppnyi hezitálás után úgy döntöttem, megoldom a nyelvemet, hogy kínos mondataim utat találjanak. A lehető leggyorsabban.

- Még épp időben. Egy hetvenkét órás tablettára lenne szükségem. Esetleg tudna egyet szerezni nekem?

A velem szemben álló nő hirtelen a fotelba huppant. Mintha csak áram ütötte volna meg. A legváratlanabb módon.

Zavarodottan rebegtettem szempilláimat, a zakatoló óra ritmusában.

- Horvát Cézium! Az a magasságos jó Isten áldjon meg téged! Mégis mi a szentjánosbogárról beszélsz?

- Szentjánosbogár?- kuncogtam zavaromat megtörve. – Az anyám is mindig ezt mondja, ha rettentően felhúzom.

A homlokába omló tincseket hátravetette, miközben feje éppen az ellenkező irányba csuklott. Búzakék íriszei egymást keresztezték. Zavaróan hasonlított a mamára. Már-már kétségbeejtően.

- Cézium! Fejezd be, ez nagyon nem vicces!- suhintott egyet a levegőbe mutatóujjával. Ha nem egy teljesen idegen arccal néztem volna szembe, akkor szinte biztosra veszem, hogy anyám néz velem farkasszemet.

- Mégis mit? Hölgyem, nekem tényleg szükségem lenne arra a tablettára.

Ismét elszégyelltem magam. Világ életemben felelősségteljes jókislányként tengettem napjaimat, és megvető undorral tekintettem azokra, akik mindenféle óvintézkedés nélkül estek túl a legelső alkalmon. Hiszen egy nem kívánt baba csupán egy a rengeteg rémisztő mellékhatás közül.

- Horvát Cézium! Hát ezt érdemli az anyád?- szorította tenyereibe az arcán legördülő könnycseppeket. Fátyolos tekintete engem vizslatott.

- Mégis hogy érti azt, hogy az anyám? Mama arcát csak felismerném- tártam szét karjaimat, s mély gondolkodóba estem.

A tűzpiros magassarkú cipő rohanva indult útnak. Egy hangos ajtócsapódás jelezte, hogy a blézeres hölgy bizony távozott köreimből.

Mit sem törődtem a dologgal. Úgy véltem, talán annak a bizonyos pirulának a keresésére indult, s az iménti csupán egy rosszul sikerült színjáték volt.

Szemeim cél nélkül ténferegtek a falon, míg egy tükörnek nem ütköztek. Unottan bámultam bele, ám szívritmuszavaros őzként csaptam le tekintetemet. Egy ismeretlen arc pislogott vissza rám, de a vállam mögé pillantva senkit sem láttam. Legalább úgy éreztem magam, mint egy rosszul sikerült horrorfilm áldozata.

Egy újbóli próbálkozás mellett tettem le a voksomat. Hiszen a való élet nem egy rémtörténet! Legalábbis reméltem.

A tükörből egy újabb ismeretlen arc villogott rám, ám jobb szeme alatt az előzőéhez hasonló heg éktelenkedett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve mutatóujjammal végigsiklottam az arcom érintett területén, s legnagyobb megdöbbenésemre fájdalmasan felszisszentem.

Alvadt vér tapadt remegő kezemhez, ami egy sebből származott. Abból a sebből.