- Rendben Cézium, kérlek, kövesd a lámpa fényét a tekinteteddel-
nedvesítette meg ajkait Dr. Makai.
Unottan engedelmeskedtem
szavainak. Lélegzetvisszafojtva mozgattam szemeimet- a mindent átitató
fertőtlenítőszag egyenesen taszított. Legszívesebben a rám vigyorgó orvos ölébe
ürítettem volna a reggel belém tuszkolt kakaós csigát, de ez egyszer nőiesen
visszafogtam magamat.
A sarokban megbúvó papa
keresztezte látószférámat. Szemmel láthatóan az életét is elunta addigra.
Legnagyobb pechére egyetlen gyógyszeres szekrény sem árválkodott a hatalmas
fehérségben úszó vizsgálóban. Akkor legalább elmerülhetett volna a számomra
ugyanúgy csengő vegyszernevek tanulmányozásában.
- Aú- sziszegtem felháborodottan. – Megtenné, hogy kicsit
óvatosabban nyúlkál a fejemhez?
Bal tenyeremmel a kobakomon
éktelenkedő púphoz kaptam, s tompán leszorítottam azt. Magam sem tudom miért,
de úgy véltem, ha én birizgálom, kevésbé nyilall majd.
- Ne haragudj, de meg kell bizonyosodnom egy-két dologról- húzta
vissza az időközben elcsusszanó székét irigylésre méltó feneke alá.
- Ezt most úgy mondja, mintha egy értelmi fogyatékossal társalogna.
De igaz is, egy magamfajta laikus szinte már gyagyás- szűrtem ki összeszorított
fogaim közül.
Egy pillanatig azon tűnődtem, hogy
túlfűtött ironizálásom miatt áll bosszút. Más épkézláb ötletem nem született
arra, mégis miért merül el könyékig a szó szerinti agyturkászásban.
A fiatalos férfi szarkasztikus
mosolyt tapasztott arcára. Izmos lábával elrugaszkodott, s gurulós székével
csupán az íróasztalnál pihent meg.
- Mikor ilyeneket hordasz össze, kicsit talán tényleg gyagyás vagy,
kislányom- bökte oda papa.
- Biztos csak azért, mert anyának van igaza. Tényleg teljesen
megbolondultam- sütötték le szemeimet a fájdalmasan igaz szavak.
- Igaz is- köszörülte meg a torkát Dr. Makai. A hangjában hordozott
élt sehogyan sem tudta- s talán nem is akarta- tompítani. – Édesapád említette,
hogy az utóbbi hetekben többször is rád tört a pánik. Rohamszerűen,
természetesen.
Egy tollért nyúlt, s az addig
hófehér lapra néhány rövidke szót firkantott. Karja könnyedén siklott végig az
asztalon. Dolga végeztével ledöbbent vonásaim bámulására feccölte idejét.
- Apa- forgattam szemeimet bosszúsan, miközben arcomat óvatosan a
megszólítottra emeltem.
- Ne légy bosszús. Édesapád csak segíteni szeretne. Ahogyan én is-
tolta fel ferde orrnyergén az időközben lecsusszanó szemüveget. Kétség kívül
büszkébben viselte a tárgyat, mint ahogyan papa valaha is.
- Örülök, hogy mindenki úgy érzi, hogy ő a világ legsegítőkészebb
embere, csak akkor nem értem, miért kell egyedül szenvednem- pattantam fel
indulatosan.
Heves mozdulataimat agyam
jócskán megbosszulta, hiszen rettentően megszédültem. Az asztal éles sarka
sietett segítségemre, erőtlenül megragadtam azt.
- Nos, úgy vélem- kezdett tüzetes kutakodásban a névjegykártyákra
hajazó gyűjteményében- a legmegfelelőbb az lenne, ha felkeresnének egy
szakembert.
- Na, tessék, most már hivatalosan is dilis lettem- huppantam vissza
az vizsgálóágyra, mire kislányos szoknyám sejtelmesen meglibbent. Még jó, hogy
anya sértődőset játszott és nem kísért el. Így nem volt aki megszóljon eme nőietlen
húzásomért.
- Kérlek, ne értsd félre minden egyes szavamat. Egy ekkora traumát,
ami téged ért, nem lehet könnyű feldolgozni. Dr. Cséffay különleges esetekre
specializálódott- nyújtott át egy frissen nyomtatott névjegykártyát.
- Azt hiszem, nekem erre semmi szükségem sincs- utasítottam el
tenyeremmel.
- Értem- vette le rólam tekintetét a megszeppent férfi. – Azt hiszem,
ez esetben mára végeztünk. Az asszisztensem néhány percen belül kinyomtatja
a papírokat, addig sétálj egyet a folyosón. Szeretnék néhány szót váltani az
édesapáddal- meresztgette szemeit a rendületlenül sarokban ücsörgőre.
- Rendben- vontam meg a vállaimat, s homlokegyenest az ajtóhoz
tartottam. Csak, hogy a sosem szűnő szédelgés ismét beleszólt az életembe. –
Viszont látásra, doktor úr!- biccentettem felé kimérten, majd halkan behúztam
magam mögött az ajtót.
Nem ejtettek a fejemre,
legalábbis némi józan eszem maradt még vésztartalékba. Szinte tudtam, hogy Dr.
Makai lélekig hatoló monológot intéz majd papához, csak, hogy meggyőzze,
szükségem van a dilidokira.
- Uram, úgy vélem, Céziumnak támogatás kellene. Ezzel az új
helyzettel nem lehet könnyű megbirkóznia, és úgy látom, magában őrlődik. Bár
nem vagyok szakértő, de Dr. Cséffay segítsége mindenképp elkélne.
- Tudom, doktor úr! Tudom- szűrődtek felém az egyre elhalkuló
szavak.
A világ ismét darabokra hullott
körülöttem. Jól tudtam, hogy az orvosnak teljesen igaza van. Mégis fájt
beismerni, hogy elgyengültem. És még jobban fájt, hogy már papa sem bízik a jó
sorsban, és abban, hogy minden gond egy szempillantásra eltűnik majd, mint az
általa egekig magasztalt kámfor.
***
A baleset óta először tettem ki
a lábamat önszántamból. Ragaszkodtam hozzá, hogy a kórházból hazafele jövet
papa parkoljon le a házunktól néhány saroknyira lévő hipermarketnél, hogy én
végezhessem el a bevásárlást. Egyes-egyedül.
- Még valamit?- bámult rám kérdő tekintettel a zöld pólóba bújt
pénztáros lány. Falatnyi haját ügyesen megigazgatta, bár engedetlen tincsei látszólag
drótként merevedtek.
- Cézium? Te vagy az?- szólított meg egy hang hátam mögül. Ismerősen
csengett, de sehogyan sem tudtam rájönni, ki is lehet a gazdája.
Zavarodottan odaböktem a
kasszásnak, hogy ez is bőven sok lesz, majd a cérnavékony lányka felé
fordítottam arcomat. Legszívesebben fájdalmasan felszisszentem volna, hiszen
fejemet szörnyű fájdalom uralta, ám sokkal jobban lekötött, hogy valamiféle
különleges ismertetőjegyet találjak az engem megszólítón.
- Igen, persze, hogy én vagyok- villant meg képem a velem szemben
feszülő üvegfalon. Ám csakis babarózsaszín trikómról tudtam azonosítani
magamat. – Szia!
Egy nyakba lógatott
keresztmedálon kívül semmi különlegeset nem véltem felfedezni a lányon. Nem
hagytam, hogy a kétségbeesés eluralkodjon rajtam, így hát kapva-kaptam a
pénztáros monológján, s átnyújtottam neki a kért összeget.
Időközben rájöttem, hogy talán
felesleges is azonosítanom az illetőt, tökéletesen megfelel, ha általános témák
felé terelem a beszélgetést.
- Hogy s mint?- kérdeztem nem túl érdeklődőn, miközben egy liter
tejet próbáltam táskámba gyömöszölni.
- Képzeld, a szüleim végre elváltak- vágta rá hibátlanul
manikűrözött körmeit bámulva. Láthatóan nem izgatta túlságosan a dolog, sőt,
még egy halovány mosoly is megjelent csinosan sminkelt arcocskáján.
- Nem mondod, Bianka?!- mímeltem meglepettséget. Időközben
megvilágosodtam. Az egyetlen ismerősöm, akinek válófélben voltak a szülei. Nem
más, mint legjobb barátnőm, s egy személyben a Milán kegyeiért folytatott legádázabb
ellenségem. Bianka azóta hajtott rá, hogy egyszer megvallottam neki
érzelmeimet. Sohasem tűrte jól, ha egy „divatos darabot” nem ő szerez meg
elsőként.
- De- biggyesztette meg ajkait, mintha csak észbekapott volna. Már
ami színlelését illeti.
- Ha gondolod- nyeltem nagyot, hiszen még én sem voltam biztos
abban, hogy ki szeretném mondani a dolgot- este esetleg átjöhetnél. Megihatnánk
valamit, vagy tarthatnánk egy csajos partit.
- Ó, de drága vagy- vitte fel a hangsúlyt mondata végén, ami tőle
egészen furcsán hatott. – Te tényleg azt hitted, hogy azok után, hogy
lefeküdtél az elsőszámú pasijelöltemmel, mi még valaha is barátnők leszünk?
- Mégis miről beszélsz?- vontam össze szemöldökömet túlméretezett
homlokom közepén.
Azt hittem, valamiféle buta
rémálomba keveredtem. Milánon és rajtam kívül senki nem tud a kis légyottról. Legalábbis
én így hittem.
- Különben pedig beleuntam a színjátékba. Sohasem bírtalak
túlzottan, de most, hogy már apukámmal élek, nem kell veled barátkoznom anya
akarata szerint.
Abban a pillanatban úgy
éreztem, hogy egy láthatatlan széket rántanak ki hátsóm alól. Bianka szavai a földre taszítottak. Nem, mintha maga a tény nyomasztott volna,
hogy többé nem kell másodhegedűsnek lennem az általa formált duónkban.
- Ó, úgy látom, véletlen két tábla csokit vettem. Edd csak meg te,
Cézium! Úgy látom, neked már nem árthat. Felszaladt rád egy-két kiló- hajította
táskámba az emlegetett édességet, majd, mint egy jóllakott napközis, eltipegett
csinos kis magassarkújában.
- Mekkora kretén- dünnyögte a pénztáros lány, csak úgy a maga szórakoztatására.
Megalázottan szaporáztam
lépteimet. Horvát Cézium élete hivatalosan is véget ért. Társadalmi tekintetben
legalábbis. Biankáról köztudott, hogy kukába hajított barátnőit lépten-nyomon megalázza.
Úgy tűnik, nagyon eltájolódtam. A lentnél is van lejjebb.
A farmeromról kukucskáló lyukra
néztem, amit az enyhén egymásnak dörzsölődő combjaim nemzettek. Biankának igaza
volt- valóban meghíztam. Bár sohasem voltam olyan tökéletesen csinos, mint ő.
Vagy anya.
Szia :D
VálaszTörlésEddig nem kommenteltem, amit sajnálok is, de most bepótolom :)
Az elejétől kezdve követem a történetet, már az első rész megragadott, és muszáj volt folytatnom az olvasását. Rengeteg blogot olvastam már, de ilyet még sosem láttam. De komolyan! Elvarázsol a szókincsed, a sztori egyáltalán nem sablonos, rendkívül különleges, érdekes történet. Minden részt áhítattal olvasok, és szomorúan látom, hogy nem kap annyi figyelmet az olvasóktól a blogod, mint amennyit megérdemelne.
Kitartás ;)
puszil:Kiara
Kedves Kiara!
TörlésIgazán köszönöm a kedves kommentet, és örülök, hogy rendszeres olvasó vagy! :) Nem adom fel! :)
Ölel Clef :)